Hogyhogy nem áll meg a világ ott és akkor, amikor a kisbabánk meghal?
A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című darabot ajánljuk
Szinte mindenki ismeri a statisztikát – minden negyedik várandósság veszteséggel végződik. A száraz számok mögött azonban emberi sorsok vannak: babák, akiket a szüleik nagyon vártak, és szülők, akik a gyerekeiket gyászolják. Annak ellenére, hogy közvetve mennyi párt, és közvetetten mennyi családot érint, a perinatális veszteséget még mindig tabusítás övezi. Ez pedig fájó következményekkel járhat az érintettek számára, akik sok esetben teljesen magukra maradnak a megéléseikkel. Egyedül a társadalom számára láthatatlan szülőségükkel, az el nem ismert fájdalmukkal, aminek természetét az érintetteken kívül más nem igazán érti. Nem is mer elég közel menni hozzá, hogy megértse – pedig nagyon fontos lenne. Épp ebben segít a Loupe Színházi Társulás Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című letaglózó darabja Sodró Elizával és Rusznák Andrással a főszerepben. Filákovity Radojka írása.
–
Azoknak, akik nem tudják, milyen elveszíteni egy kisbabát, elmesélhetem szép szavakkal, kerek mondatokban – úgy, hogy talán egymás mellé sorakoztatva még értelmük is legyen. Mesélhetek arról, hogy mit éltünk meg az elmúlt lassan két évben, amióta a kisfiunk meghalt, de azt, hogy mi zajlott a zárt ajtók mögött, hogy milyen szó szerint ordítani a hiánytól és a fájdalomtól, miközben a férjed tehetetlenül simogatja a hátadat, amíg álomba nem zokogod magad, megmutatni nem tudom.
Elmesélhetem, hogy milyen érzés, amikor kettéhasad az életed a veszteség előttre és utánra, és egy olyan új időszámításban kezdesz létezni, amiben szinte minden, amit korábban ismertél – beleértve önmagadat is –, elvész, de nem repíthetek senkit oda.
Mesélhetek arról, milyen érzés úgy ébredni egymást követő reggeleken – amikor még az álom és az ébrenlét határain egyensúlyozol –, hogy néhány pillanatig azt hiszed, az egész borzalom nem történt meg veletek, és még mindig magadban hordod az élő kisbabádat. Majd milyen, amikor a hirtelen felismeréstől szilánkokra törik a kép, és neked újra meg kell küzdened a sokkal – elmondhatom, de megmutatni nem tudom.
Elmesélhetem, milyen érzés, amikor a szülés után ott állsz üresen kongó méhvel, és az összes tomboló hormonnal, ami által – hiába a racionalitás – zsigeri vágy ég benned, hogy tápláld, gondozd a kisbabád, aki nincs melletted. De azt is elmesélhetem, milyen szinte beleőrülni a fájdalomba, milyen nemcsak a babádat gyászolni, de a régi önmagadat is, aki még nem volt sebzett – de megmutatni nem tudom.
És többek közt arról is mesélhetnék, milyen érzés elkezdeni felállni ebből az egész életedet, lényedet, kapcsolataidat felforgató tragédiából – kezdetben nem is meggyőződésből, vagy az erre való vágyból, hanem életösztönből –, de ha nem voltál ott mellettem, nem fogod tudni, mekkora küzdelemről van szó.
És mindaz, amit még elmondani sem tudok, mert kevesek rá a szavak is, ott van a Loupe Színházi Társulás előadásában.
Mi történik, ha egy kapcsolat abban kap sebet, ami a leglényegibb?
Alex (Sodró Eliza) és Rupert (Rusznák András) véletlenül találkoznak egy sietős reggelen – már, ha hiszünk a véletlenekben. És bár különbözőbbek nem is lehetnének, egymásba szeretnek. Mély és erős kötelék alakul ki közöttük, a kapcsolatuk pedig a döccenők, és a folytonos marakodás ellenére is magától értetődőn alakul – így az is magától értetődő, hogy Alex várandós lesz. A szerelmük azonban épp abban kap óriási sebet, ami a leglényegibb mind közül, kisfiuk ugyanis élettelenül jön a világra. De vajon hogyan lehet felállni egy ilyen tragédiából, túlélni a mindennapokat, a veszteséget anyaként, apaként és párként?
A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című darabot tavaly novemberben mutatták be, de egészen eddig távol tartottam magam tőle. Túl friss volt a gyászunk, túl intenzíven dolgozott bennem a veszteség. És jól is tettem, mert lassan két év távlatából is letaglózott.
Hiába dolgoztam meg a veszteséggel kapcsolatos belső megéléseket, kívülről látni az egészet mégis felkavaró volt – mindeközben viszont sok aspektusból felszabadító is. És ez nemcsak Cordelia O’Neill angol drámaíró elképesztően erős és pontos szövegének köszönhető, aki maga is érintett a perinatális veszteségben, hanem az előadás alkotóinak is.
Akiket nem látunk
Sodró Eliza és Rusznák András erőteljes és érzékeny játékához hasonlót keveset látni színpadon. Nem túljátszott, nem maníros. Apró, nagyon zsigeri és nagyon emberi gesztusokból építkeznek, miközben a néző torkában egyre intenzívebbé válik a szorítás, amit ösztönösen jövő humorral oldanak fel a legnehezebb percekben. Nem tudom, milyen lenne, ha nem a való életben is egy párt alkotó emberek alakítanák a címszerepeket, akik között a meglévő mély kapcsolat és egymásra hangoltság még a nézőtérről is érezhető. És azt sem tudom, milyen lett volna a végeredmény, ha kevésbé empatikus alkotógárda vette volna gondozásba a darab színpadra állítását itthon. Szerencsére azonban ezek a kérdések megmaradnak a feltételezések szintjén.
Horváth János Antal rendező rögtön azzal kezdi a beszélgetésünket, mennyire megindította őt a szöveg. „Miután a végére értem, sírtam egy nagyot. Van két gyerekem, és az járt a fejemben, hogy mennyire természetesnek veszem az ő létüket, azt, hogy egészségesek – holott ez egyáltalán nem magától értetődő.
Rengeteg ember van, akinek a szülőségben a hiányt kell megtapasztalnia, az ő fájdalmukról viszont senki sem beszél. Nem látjuk őket, ahogy azt sem, min mennek keresztül. Nekünk fontos célunk volt ezen változtatni. Ezeknek az embereknek szerettünk volna hangot adni az előadással”
– mondja, hozzátéve: a társadalom edukálása mellett az is fontos volt, hogy az érintettek számára megadják azt a felszabadító érzést, hogy nincsenek egyedül a megéléseikkel. Ezt egyébként tökéletesen hozzák is az előadással.
Közel menni a fájdalomhoz
Sodró Eliza és Rusznák András is fontos vállalásnak tartják az előadásban való szereplést. „Nem mondom, hogy nem volt bennünk félelem, de mindketten azt éreztük, hogy megszólított minket a darab. És éreztük annak felelősségét is, hogy milyen fontos erről a témáról beszélni, mi pedig részt szerettünk volna vállalni ebből a felelősségből” – kezdi András, miközben Eliza azt mondja: őt ennél kicsit „önzőbb” érdekek is hajtották abban, hogy elvállalja Alex szerepét.
„Ha máshogy nem, hát transzgenerációsan szinte nincs olyan nő, aki ne lenne érintett a témában. Családi okok miatt nekem sokáig erős szorongásom volt tőle, viszont ahogy a szöveget is olvastam, azt éreztem, hogy olyan gravitációval húz magához, hogy nem tudok előle menekülni.
Volt egy álmom egyszer: kergetett egy nagy fekete farkas, és amikor már végképp kifulladtam, úgy döntöttem, nem futok tovább, megálltam, szembefordultam vele, és úgy vártam a halált. Mikor utolért, ledöntött a lábamról, megnyalta az arcomat, aztán elment anélkül, hogy bántott volna. Ez az intenzív álomélmény nagyon revelatív volt azzal kapcsolatban is, hogy a perinatális gyász témájához közel kell mennem. És miután már többedjére játszottuk, tényleg elkezdett terápiás hatással lenni rám, oldódott a félelem” – fejti ki Eliza.
Annak a megjelenítését, hogyan válhat életed legszebb pillanata a legnagyobb tragédiává, nem lehet csupán színészi eszközökkel megfogni. Ehhez az is kellett, hogy az alkotók olyan emberekkel beszélgessenek, akik egy ilyen traumát cipelnek. Sevcsik M. Anna, az Élet. Érzés Egyesület alapítója is információkkal segítette őket a perinatális gyász természetét illetően. Kiemelte: érintettként ez az élmény mindig az emberrel marad.
„Olyan ez, akár egy hullámvasút, amelynek megannyi állomása megjelenik a darabban az önhibáztatástól kezdve egészen addig, hogyan lehet párként ebben a gyászfolyamatban egymást megtartva, közösen megmaradni – mert ez sem magától értetődő.
Ahogy arról sincs társadalmi tudás, hogyan lehet jól támogatni a veszteségben érintett párokat. Épp ezért sokszor az érintettekre marad, hogy rávilágítsanak, mi az, amire szükségük van – de ebben is segít az előadás azáltal, hogy ezeket helyettünk fogalmazza meg.”
A kisbabád egy része benned él tovább
Annak ellenére, hogy nehéz témát dolgoz fel, a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá mégis tele van humorral és életigenléssel.
Bármennyire az ellenkezőjét gondolja ugyanis az ember – főleg az elején –, idővel megtanul együtt élni a veszteséggel. A története részévé válik, belesimul az életébe. Maga se tudja, mikor és hogyan, de egy idő után azt veszi észre, hogy a napjai már nemcsak a túlélésről szólnak, hanem képessé válik újra örömöt, vágyat, kíváncsiságot érezni. És ha sikerült párként együtt a felszínre jönni a mélyből, azt a szövetséget már nem nagyon bonthatja szét semmi.
Ez a darab többek közt épp ebben ad reményt, kapaszkodót: hogy a hosszú sötétség után kisüthet még a nap.
A kisbabánk pedig a veszteség ellenére a részünk marad. Ahogy Alex is mondja az előadásban: a baba sejtjei a várandósság alatt bejuthatnak az anya véráramába, amin keresztül a kisbabánk egy része tényleg bennünk él tovább. Mi ez, ha nem maga a megnyugvás?