„Az igazán bátrak hetente lábat mostak” – Tél egy barokk kastélyban: kipróbáltam!

– 

Schloss Hof kastélyáról – amelyet Savoyai Jenő építtetett a jelenlegi formájára, s amely Mária Terézia özvegyi rezidenciájaként szolgált – már többször meséltem a WMN-olvasóknak. Nyáron kipróbáltam, milyen negyven fokban cipelni a súlyos kelmékből varrott abroncsos ruhát magamon (kemény fizikai megterhelés), s már akkor megfogadtam, hogy télen visszajövök, és megnézem, milyen ez, ha mellé még fázik is az ember lánya. Jelentem: vállalkozásom sikeresnek mondható, mégpedig annyira, hogy a kastélyban tartózkodó összes gyerek velem akart fotózkodni, amikor még a rizsporos parókát is felvettem a szettemhez. 

Orbán Zsolt, a Schloss Hof PR-vezetője, aki napi szinten tart tárlatvezetéseket a kastélyban, szívesen kalauzolt,

míg hatalmas uszályommal lavíroztam a lépcsőkön, s segített, hogy tényleg első kézből tudhassam meg, számít-e valamit, ha egy vékonyka bársonylepellel takarom magam a néhány fokos télben. 

„A barokknak több fázisát különböztetjük meg: van a korai, a középbarokk meg a későbarokk – magyarázza Zsolt. – A barokk fő i dőszakában a főúri öltözködésben egyáltalán nem voltak jellemzők a kabátok. A dekoltázs egyre kisebb lett, hiszen a korai barokkban teljesen nyitottak voltak a vállak. Később, a spanyol barokkal kezdett minél följebb kúszni a dekoltázs, hogy a vállakat eltüntessék – télen ezt a dekoltázst fedték el sálakkal, szőrmével, a kezeket pedig kesztyűvel. A későbarokk, illetve a rokokó idején jött divatba a manteau, azaz a mantelkabát francia változata, ami úgy nézett ki, mint egy ruha: rá volt szabva a testre, uszállyal.”

A hálósapka nem csak hóbort!

„És alulról?” – kérdezem Zsoltot, mert ugyan én a biztonság kedvéért felvettem egy harisnyát a fenékpárnáim alá (imádom ezt a szót), de azért azt nem mondanám, hogy túlzottan melegem lenne. A válasz meglep: noha nyáron is viseltem már barokk szettet, és akkor még érthetőnek is gondoltam, hogy nem viseltek fehérneműt, az elborzaszt, hogy télen is csupán nyitottat vettek fel.

S bár az előkelő hölgyek eleve csak kocsival jártak bárhová, és nagy sétákat se tettek a hatalmas barokk kertben, azért kezdem átlátni, miért tartották életveszélyesnek a fürdést. Egy megfázás könnyen fordulhatott halálos tüdőgyulladásba – és ehhez ki sem kellett mozdulni a kastélyból. Merthogy ott aligha lehetett befűteni a hatalmas tereket, a márvánnyal burkolt folyosókról nem is beszélve. 

„Eleinte – mesél Orbán Zsolt – a barokkban kandallókkal fűtöttek, ennek azonban megvolt az a hátránya, hogy csak abban a szobában volt praktikus, ahol éppen tartózkodott az ember.

Nem véletlen, hogy a hálószobákban sapkákat hordtak! Éjszakánként ugyanis könnyen mínuszba futott a hőmérséklet, s bár ameddig tudták, betakarták magukat paplannal, a fejük kinn volt, és megfázhatott. A hálósapkának tehát nagyon is lényeges funkciója volt.

A Schloss Hof termeiben itt-ott láthatjuk is a kandallókat, a klasszicizmus korától azonban már modernebb porcelánkályhák szolgáltatták a meleget, amelyek közül néhány ma is áll. A nem restaurált termünkben, ahol Józsefnek alakították ki a hálószobáját, eltüntették a kandallót: befalazták, csináltak köré egy gyönyörű díszt, a szemben lévő sarokba pedig behelyeztek egy, az aktuális divatnak megfelelő porcelánkályhát. Az alatta lévő eredeti, 300 éves padlót még ma is láthatjuk – minden más padlót fölszedtek.”

A bátrak lábat mostak!

Adódik a kérdés: miért nincs egyes kályháknak ajtaja? A válasz pedig egy kis nyomozás után derül ki a látogatók számára. Az ajtó nélküli kályhák mellett ugyanis a falon egy-egy kis ajtó bújik meg.

Ezek mögött közlekedtek a szolgálók, akiknek a kályhafűtés volt a feladatuk. Hogy a legkevésbé se zavarják meg az arisztokrácia mindennapi tevékenységét, külön kis folyosók vezettek a kályhák hátsó ajtajához, hogy észrevétlenül rakhassanak fát a tűzre.

Érthető tehát, ha a hatalmas termek nem voltak kifűtve, s télen egyszerűen kizárt volt, hogy valaki megfürödjön. Ahogy egy korabeli levélben fogalmaznak: voltak olyan bátrak, akik hetente egyszer meg merték mosni a lábukat. 

Én kis kertész lennék

A Schloss Hofnak két hatalmas üvegháza van, ezek közül az egyik – a narancsház – a kezdetektől fűtött. Savoyai Jenő ugyanis nemcsak az egzotikus állatfajokért rajongott (az ő „vadasparkja” szolgált később a Schönbrunni Állatkert alapjául), de a különleges növényekért is. Ezek közül akadtak, amelyek számára elég volt a sok-sok négyzetméternyi üvegtábla által begyűjtött hő – másoknak viszont fűtésre volt szüksége az átteleléshez.

Épp ezért a narancsház alatt komplett fűtőrendszert alakítottak ki, amelyet a kertész üzemeltetett: a szuterénszinten fűtött kályha alulról melegítette a padlót, így a növények számára ideális viszonyokat teremtett a legnagyobb fagyban is. 

„Mellékhatásként” a kertészlakban a kastélyhoz képest valóságos trópusi hőség uralkodott. Igaz, Savoyai Jenő növényeinek cserébe mindig tökéletes állapotban kellett lenniük, úgyhogy a kellemes körülmények jókora felelősséggel is jártak.

Betlehemtől az ajándékig

És akkor térjünk rá a második időhurokra: ha a barokkban nem volt karácsonyfa, akkor mégis hogyan ünnepelhettem volna?

„Assisi Szent Ferenc volt az első, aki Betlehemet állított élő emberekkel – magyarázza Orbán Zsolt. – A középkorban vagyunk, az emberek többsége nem tud írni-olvasni, így a Bibliát sem. Innen jött Szent Ferencnek ez az ötlete: karácsonykor szerette volna valamiféleképpen emberközelibbé tenni a vallást és a hitet.”

Zsolt szerint a továbbiakban el kell különítenünk a protestáns vidékeket a katolikus vidékektől: utóbbiakon ugyanis tilos volt karácsonyfát állítani, mert az protestáns tradíció.

„Luthertől eredeztetjük a karácsonyfa-ajándékozás hagyományát: Németországban voltak karácsonyfák ugyan, de kicsik, többnyire csak valami kis zöld ág, amit földíszítettek, és azt ajándékba adták december 6-án, Mikulás napján. Aznap volt az ajándékozás is, többnyire édességet adtak egymásnak.”

Mindezt Liselotte von der Pfalz hercegnő visszaemlékezéseiből ismerjük.

XIV. Lajos sógornőjének férje, Fülöp, Orléans hercege meleg volt, és nem törődött a feleségével, aki rettentően unatkozott Franciaországban, s emiatt kiterjedt levelezést folytatott német rokonaival. Azzal töltötte az idejét, hogy leveleket írt haza. Ezek a beszámolók színes tükrét adják a korabeli francia udvari életnek a Napkirály korszakából. Liselotte leveleiből pedig az is kiderül, hogy ő odahaza, Németországban miként ünnepelte a karácsonyt.

Ha azonban visszamegyünk a karácsonyfa hagyományának gyökereihez (haha, értitek), egyáltalán nem vallásos hagyományokra lelünk.

„A német céhmesterek fejjel lefelé akasztották fel a fenyőágakat a céh műhelyeiben, és édességekkel díszítették fel azokat. Ne feledjük: hagyományosan Márton-naptól 40 napon át böjtöltek az emberek (ezért ettek szentestén halat), így a böjt végén, 25-én, szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy reggel a gyerekek befuthattak a műhelyekbe, megrázhatták a fát, és ami édesség lepotyogott róla, azt megehették. Tehát így kezdődik a karácsonyfa tradíciója, ezt alakította a mai formára Luther. Mindez persze a katolikus Ausztriában tilos volt egészen 1814-ig, amikor is

Fanny von Arnstein, Nathan von Arnstein zsidó származású bécsi bankár protestáns felesége karácsonyfát nem állított. Mivel a férjet megfigyelte a titkosrendőrség, a bejegyzésből tudhatjuk azt is, hogy a hölgy 1814 karácsonyán ünnepséget szervezett, amin »furcsa módon egy fenyőfa van földíszítve, és az emberek ajándékokat adnak egymásnak«.

Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy József császár öccsének, Károly főhercegnek a felesége, Henriette von Nassau-Weilburg – egy protestáns német hercegnő, akit a Habsburg családban addig példátlan módon nem köteleztek a katolikus hit felvételére – szervezzen egy olyan karácsonyt, amilyet az ő otthonában volt szokás. Állíttatott egy hatalmas karácsonyfát, és az ünnepélyre meghívta a sógorát is, a császárt, akinek megtetszett ez a szokás. Így a császári családon keresztül indult el tehát a karácsony hagyománya szerte a Monarchiában.”

Ami jár, az jár!

A legenda szerint azonban Ferenc József nem volt túlságosan bőkezű az ajándékokkal: nem adott nagyon ajándékot se a családtagoknak, se a személyzetnek – egészen addig, amíg egy vendég szóvá nem tette, hogy az úgy nem járja, hogy a személyzet nem kap semmit. Ez pedig – bármily meglepő – végső soron a 13. és 14. havi fizetés fogalmának születése lett. Mária Terézia ugyanis elkezdte megajándékozni a személyzetet, és a karácsonyi juttatás ma is alapvetés Ausztriában.

A császári család egyébként a karácsonyfa-állítást egy idő után új szintre emelte: Zsolt mesél egy rézkarcról, amelyen Sisi és Ferenc József látható gyermekeikkel, Gizellával és Mária Valériával – és mindannyiuknak saját karácsonyfája van a képen.

Miután néhányszor majdnem összetörtem magam a lépcsőkön (legközelebb udvarhölgyekkel megyek!) és jól átfagytam a kísérlet során, belevetettem magam az adventi vásárba, hogy egy jó forró gyerekpuncsot ihassak. Rám fért!

A vásárban amúgy van minden a zenélő körhintától a kézműves ékszerekig (igen, nyilván vettem is egy nyakláncot), az adventi koszorúktól a császármorzsáig, a kastély tereiben pedig találunk betlehem-kiállítást és babaház-tárlatot is, van foglalkoztató a gyerekeknek és élő betlehem is – aki viszont állatokat simogatna, azt is megteheti a gazdaságban: van négyszarvú (!) kecske, barokk szamár, de még teve is.

A napomat egyébként a frissen megnyílt kávézóban zártam, ahol – stílszerűen – Sacher-tortát rendeltem és rózsás teát ittam. És hálát adtam, amiért már 2024 van és pompásan működik a fűtés. Az adventi vásár karácsonyig minden hétvégén látogatható, a kastély önmagában is csodálatos program, úgyhogy szeretettel ajánlom minden kicsinek és nagynak. Csak ne lepődjetek meg, ha szembejövök veletek barokk jelmezben!

Csepelyi Adrienn