A vécépapír hasznosabb lett volna – Pedagógus elemzi a ballagási daloskönyvet

–

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja,

akit oly hőn szerettünk,

egy Valóság nevű nagybátyám.

Sajnos már nincsen velünk,

levelet ír csak nekünk”

(Bereményi Géza – Cseh Tamás: Valóság nagybátyám)

Megjött a csomag, a nem várt kiadvány, kézről kézre adjuk a tanáriban: Magyar Élet Magyar Ének. A humán munkaközösség meg is jegyzi, biztos önmagánál többre utal, azért a nagybetű minden szó elején. Kipróbálom, hátha a kezdőbetűket összeolvasva kapunk valamiféle megfejtést. MÉ MÉ. És tényleg, ez a legjellemzőbb fogadtatás hogy: miért, miért? Ezt mégis miért kellett?

Hamar túllép a tantestület a fák kivágása, a kinek a nyomdája, és a klímát is szerelhettek volna belőle az iskolába (vécépapír amúgy elég lenne) témákon, és fellapozzuk a ballagó diákoknak szánt központi ajándékot, amolyan 2025-ös Ünnepsorolót, amelyből kiderül, vannak ünnepeink, csatáink és szent teheneink. Isten, haza, család.

Mindez finom kokárdával, nemzeti szalaggal átfűzve, zsebkönyv könnyűségben, hogy bárhová magával vihesse a ballagó a szíve alatt – például körmenetre. Az a ballagó, aki egyébként 2010-11-ben született, nem néz tévét, nem hallgat rádiót, és YouTube volt a jele az óvodában.

Innentől az írás személyes, a visítva röhögés és a vérmérséklet szerinti káromkodás a tanáriban elhalkul, a szemem előtt életre kelnek a dalok. Jópár. Mert ezek a teljesen szubjektíven, következetlenül ugyanakkor szolgalelkűen összeválogatott dalok nekem mégis jelentenek valamit. Nem a katonadalok, azokat még Cseh Tamástól sem szeretem. Jó, hogy a Csönded vagyok nincs a könyvben, legalább róla nem húztak le újabb bőrt. 

Azok a boldog szép napok

Atttyaég. Reggeli csúcs, Petőfi rádió, 1988. Második általános. Anyám elém teszi a kakaómat, háztartási kekszet mártogatok bele, és már a bevezető akkordoktól jó kedvem lesz. Azt kérdeztem magamtól, vajon kinek énekli, hogy „könnyes szemmel arra gondolok, nehogy lemaradjál”? Beatricét csak úgy önszántunkból pár évvel később hallgatunk a barátaimmal, kotta nélkül, és leginkább ezek a sorok maradtak meg:

„Horthy jött a fehér lovon,

Sztálin vágtatott harckocsikon,

Hitler hozta a csodafegyvert,

zsebrevágott minket a történelem!

Dicsőséges fehér terror,

és a recski haláltábor!

Vasfüggöny és vörös terror,

Hárommillió kitántorgó”

Didaktikailag ez talán eggyel jobb találat, de lefagyna tőle a nyomtató, és visszakerülne a Kossuth-díj a dobozba.

A zöld, a bíbor és a fekete

Fater hogy örülne! Ambivalens emlék, apu és a P. Mobil, a Tabán, sörszagú emberek, mocskos idők, halott zenészek. És Schuster Lóri, akiről egész sokáig azt hittem, énekes. Aztán egyszer megkérdeztem, hol van. Ott tapsol a színpad szélén, válaszolta apám. Amúgy A zöld, a bíbor és a fekete egy jó szám, lendülete van, lehetne mögé egy darabot írni, elmesélni, miért nem engedte a lánctalpas éjszakákat zúgni a betonon a cenzúra, először miért volt mámoros. Az éjszaka, amin amúgy lánctalpak zúgtak.

És hogy mi az a cenzúra. Vajon az is cenzúra, ami az énekeskönyvbe nem került be?

Ilyenek voltuk

Hát nem. Ilyenek biztos nem. Mármint Ákos lehet, hogy ilyen volt, angyal nem, csak bűnösök közt ártatlan. Ilyen volt, ilyen maradt, a kánon része, rászabták. A baráti köröm komolyan kötődik a zenéjéhez, de ha mostanában Ákos koncertre mennek, mindig van mellé egy félmondat, amiben magyarázkodnak. És ez nekik ciki. Pedig tizenhat éve az esküvőkön a gyerekkori fotómontázsok alá még bekeverték ezt a számot, mosolyogva sírtunk, de idén ezen már mosolyogni sincs kedvem. Nyilván benne van a könyvben, ezt már akkor megmondtuk, amikor még ki se nyitottuk. Csodálkozom, hogy más is belefért.

Most múlik pontosan

Itt nagy levegőt veszek, olyan fontos szám. Először a barátnőm mutatta a multinál, szorgalmasan vittük be a rendeléseket az SAP-ba, és futhatott a háttérben a YouTube. Az elmúlás és a kőpokol mellett a pszichedelikus rész maradt meg leginkább, nagy bajban lennék, ha el kellene magyaráznom a ballagóknak, mit jelent, hogy:

„Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován.

Egy táltos szív remeg a konyhakésben,

talpam alatt sár és ingovány”

Kinek mit. Ez volt a bevonulózenénk az esküvőn, a Csík zenekaros változat. Nekem a másik jobban tetszett, de akkor még nem tudtam érvelni.

Zseniális dal, ha az örökzöld szóhoz nem tapadna annyi ízléstelenség, azt mondanám rá, örökzöld. Vagy örök. De nem nyolcadikosoknak, akiket próbálunk a konyhakés-kőpokol-delírium háromszögből az összeomló oktatás foltos indiánlován kimenteni.

Márti dala

Ez már nem is személyes, ez indulatos lesz. Tudjátok mit? Ezt kellett volna minden oldalra nyomtatni – ha mindenképp be akartok szivárogni a só és a pogácsa mellé a tarisznyákba.

Ezek a gyerekek most kezdenek élni, nem lehozni kell őket az életről. Higgyétek el, húzza őket még az ág is.

Lehet, hogy csak kötözködök, lehet, hogy ez az énekeskönyv jó ötlet. Hogy a szándék nem a békepárti harcos honfiúi és honleányi üzenet préselése az oldalak közé, hanem valakinek tényleg örömet okoztak ezek a dalok, és ez a valaki ugyanígy szeretett volna örömet okozni. Elindítani ezeket a gyerekeket, túllépni a Ballag már a vén diákon. Csakhogy annak, aki ilyenre vállalkozik, el kellett volna mennie előtte egy iskolába.

Olyan ez a kiadvány, mint az önmagától meghatódott nagybácsi, aki párszor kijavítja a nevet a képeslapon, mert nem tudja, hogy hívják a távoli unokaöccsét, akinek a ballagása előtt beugrott egy fröccsre. Könnyes szemmel arra gondol, nehogy lemaradjon, és gyorsan ráírja, ami épp az eszébe jut.

Miközben az a másik nagybácsi, a Valóság nevű, úgy tűnik, már levelet sem ír nekünk.

WMN szerkesztőség