–

Nem kellene, hogy legyen, mégis mindenhol van

Szülőként nem könnyű feldolgozni, hogy a szemünk objektív véleményünk szerint tökéletes fényecskéje bántalmazási helyzetbe keveredhet. Az is nagyon fájó, ha őt bántják, az pedig, ha ő a bántó fél, könnyen elvezet a „mit rontottam el?” kérdéskörhöz. 

Bullying volt, van és lesz,

csak amikor mi, szülők voltunk gyerekek, akkor különösen durva dolgoknak kellett történniük ahhoz, hogy egy pedagógus közbeavatkozzon („amíg nem folyik vér…”). Ma már ez szerencsére sokszor másképp van, és ez nagyon fontos Budavári Eszter szerint is: 

„Bullying esetében a leghatékonyabb megelőzés, illetve fellépés a bántalmazással szembeni zéró tolerancia, amely ideális esetben az iskola minden szereplőjére kiterjed az igazgatótól kezdve a pedagógusokon át a portásig. De sokszor megtörténik, hogy nem avatkoznak közbe a felnőttek, akár azért, mert fel sem ismerik a bántalmazást, akár azért, mert nincsenek eszközeik a megoldásra.

Nagyon hálás feladat pszichológusként a pedagógusok támogatása akár kiscsoportos formában, tapasztalatom szerint ugyanis kifejezetten nyitottak és tudásra éhesek. Tud segíteni, ha az intézmény csatlakozik egy olyan komplex programhoz, mint a Békés iskolák, vagy a KiVa. Persze sajnos az is tény, hogy a pedagógusok nem tudnak mindig minden helyzetben jelen lenni, ezért is fontos, hogy a gyerekek merjenek segítséget kérni. Ha szülőként az a benyomásunk, hogy bántalmazzák a gyerekünket, akkor érdemes erről beszélni – elsősorban az osztályfőnökkel. Az ugyanis főként az ő felelőssége, hogy a gyerekek biztonságos és támogató légkörbe érkezzenek nap mint nap. Egy kisgyerektől pedig nem is lehet elvárni, hogy mindent oldjon meg saját maga” – mondja a szakember.

Az utolsó gondolat nagyon fontos: a kisiskolás gyerekeknek még nincsenek meg az eszközeik arra, hogy megfelelően reagáljanak egy bántalmazási helyzetre, sem elszenvedőként, sem szemtanúként. Nagyon fontos megtanítani nekik, hogy szólni egy felnőttnek nem „árulkodás”, ha erről esik szó az iskolában, akkor otthon is érdemes ráerősíteni.

Mi van akkor, ha a gyerekünk másképp meséli el a történteket, mint ahogy mástól hallottuk?

Mielőtt a szakértő nagyon fontos gondolatait idézném, szeretnélek megkérni benneteket valamire. Idézzétek fel a legutóbbi veszekedéseteket egy felnőttel. Gondoljátok át, hogy milyen sérelmeket követett el a károtokra a másik fél. Mielőtt jól felhúznátok magatokat, folytassuk azzal a játékot, hogy szerintetek az a bizonyos másik ember mit mondana ugyanerről a konfliktusról? Mennyiben egyezne a két sztori? Ezt ritkán gondoljuk végig, mert felnőttként ugye nem kell egy tanító vagy szülő moderálásával átbeszélni a vitáinkat, pedig lehet, hogy néha hasznos lenne. És akkor Budavári Eszter behoz még egy fontos szempontot:

„Érdemes figyelembe venni, hogy egy adott szituációt másképpen lát egy felnőtt és egy gyerek, hiszen utóbbi még sokszor nem tudja jól felmérni az egyes helyzetet és azt, hogy miért volt adott esetben helytelen az ő viselkedése.

Így tehát nem feltétlenül szándékosan hazudik a szülőnek. Ezért is fontos, hogy beszélgessünk a gyerekkel az ő megéléseiről is. Ha egyértelmű számunkra, hogy szándékosan ferdít, akkor pedig az őszinteség jelentőségét is érdemes átbeszélnünk vele.”

Egyszer bántalmazó, mindig bántalmazó?

Az úgynevezett bully, vagyis bántalmazó valójában egy adott közösségben betöltött szerepkör, nem egy születési vagy nevelési hiba – éppen ezért nem egy örökre szóló címke, hanem egy változtatható dolog. 

„Nagyon fontos különbséget tenni aközött, hogy a gyerek ténylegesen egy bántalmazó szerepet vett magára a közösségében, vagy pedig bizonyos helyzetekben nincs tekintettel a társaira. Előbbire akkor gyanakodhatunk, ha rendszeresen, szándékosan bántalmaz szóban, vagy fizikailag másokat. Ha viszont bizonyos konfliktushelyzetekben a gyerek csak a saját érdekeit nézi, esetleg agresszívabban lép fel a társaival szemben, az valószínűleg inkább konfliktuskezelési probléma. Mindkét esetben valószínű, hogy feszültségek állnak a háttérben, így első körben ennek érdemes utánajárni” – mondja a szakember.

Talán ti is fel tudtok idézni olyan gyerekkori élményt, amikor valakinek kifejezetten gonosz dolgokat mondtatok, mai szemmel nézve bántalmazóként léptetek fel. Én igen. De ez – amellett, hogy érdemes akár felnőttként is igyekezni „kijavítani” az akkori hibát – nem jelenti azt, hogy „rossz” emberek vagyunk vagy rossz gyerekek voltunk. Empatikusnak lenni olykor felnőttként is nagyon nehéz (aki nem hiszi, nézzen bele egy random kommentszekcióba). És ha kicsit magunkat is megfigyeljük, könnyen megerősíthetjük, amit Budavári Eszter mond a gyerekekről: amikor nem vagyunk jól, akkor könnyebben leszünk kegyetlenek másokkal.

„Előfordulhat, hogy a gyerek az otthoni környezetben érzi elnyomva magát és az érzéseit, ezt pedig a társai bántalmazásával kompenzálja. Ha konkrét konfliktustípusokban viselkedik bántalmazóan, akkor is érdemes fejleszteni az empátiás készségeit, illetve az indulatkezelését is. Ugyanakkor

a bántalmazással szemben hatékonyan fellépni főként a pedagógusok tudnak, hiszen ők vannak jelen az adott közösségben felnőttként, ők szabályozzák, mi megengedett, és mi nem.”

Empátiát tanítani szülőként is lehet – bár nem könnyű

Nemrég írtam egy cikket arról, milyen indulatok dúlnak a kisiskolás korú gyerekekben, és már akkor felmerült, hogy a nehéz érzések beazonosítása és megnevezése is kemény feladat. Budavári Eszter is ezzel kezdi az empátiára nevelés fontos pontjait: „Nagyon fontos a gyerekeket megtanítani arra, hogy a saját érzéseiket minél hatékonyabban fel tudják ismerni és ki is tudják fejezni. Hiszen

ahhoz, hogy bele tudjam képzelni magam egy másik ember helyzetébe, először tisztában kell lennem azzal, én hogy vagyok.

Ha ez sikerül, a gyerekek sokkal könnyebben át tudják gondolni, az ő viselkedésük vajon mit okozhat egy másik emberben. Én például épp ezért szeretek iskolás-kamaszkorú gyerekekkel csoportos formában foglalkozni. A közös munka ugyanis sokszor az együttműködésre épül, és a gyerekek visszajelzéseket kapnak társaiktól saját magukra vonatkozóan is. De otthon is érdemes a szülőnek beszélgetnie a gyerekkel arról, hogy van, hogyan szokott viselkedni másokkal, és az empátiáról is – arról, hogy mit élhet át az a társa, akivel esetleg bántalmazóan viselkedik.”

Budavári Eszter ajánl néhány konkrét indulatkezelési technikát is. Ezt szülőként megtaníthatjuk a gyerekünknek – amellett, hogy fontos utánajárni a bántalmazó viselkedés mögött húzódó okoknak. Ezek a gyakorlatok segíthetnek egy-egy konkrét helyzetben:

  • Képzelj el egy citromot a tenyeredben, és a kezedet erősen ökölbe szorítva facsard néhány másodpercig, majd fokozatosan engedj a szorításból!
  • Írd vagy rajzold le, hogy mi bánt!
  • Menj távolabb a többiektől, és üvölts egy nagyot!

Ennél hosszabb távú praktika a rendszeres sport, ami szintén segít az indulatok levezetésében.

Nagyon fontos, hogy ronthat a helyzeten, ha mi magunk is indulatosan reagálunk az ő indulatosságára – néha persze ezt nehéz megállni, de erről is írtam a gyerekek indulatkezeléséről szóló cikkben. Akkor érdemes akár közösen szakemberhez fordulni, ha úgy érezzük, szülőként nem tudunk mit kezdeni a gyerekünk dühével, nem tudunk neki segíteni, esetleg gyakran előfordulnak nála dührohamok, és olyankor mi is elveszítjük a kontrollt. És itt most megerősítem, hogy a szakértő mondta azt, hogy HA GYAKRAN. Tehát az belefér az elég jó szülőségbe, ha nem minden esetben reagálunk csodálatosan megtartó módon, és kezeljük megfelelően a gyerekünk kiborulásait.

„A tanároknak túl kell lépniük azon, hogy ők a mindentudók”

WMN Suli – 2023. november 17. – TF

Ebben a cikkben elsősorban azt jártuk körül, mi húzódhat annak a hátterében, ha egy gyerek rendszeresen vagy időnként bántalmazóként viselkedik. Ha szeretnétek, folytatjuk azzal, mi a teendő szülőként, ha úgy látjuk, a gyerekünk gyakran bántalmazott különböző közösségi helyzetekben.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / MachineHeadz

Tóth Flóra