–

Emlékszem egy párra, akikkel egy nyaralás során ismerkedtem meg, így pár napig volt alkalmam viszonylag közelről tanulmányozni őket. Igaz, ha csak tehettem, menekültem előlük, ugyanis vibrált köztük a feszültség akkor is, ha nem is szóltak egymáshoz, sőt, talán akkor a leginkább. De nem az a jóféle pezsgés, amitől szeretsz bizonyos emberek társaságában lenni, hanem kifejezetten az örök vihar előtti csend, amikor nem tudod, mikor és hova csap be a villám.

Pedig nagyon igyekeztek kulturáltan viselkedni, amikor jelen volt valaki más is rajtuk kívül (a veszekedés csak az ajtó mögül hallatszott ki néha), közönség jelenlétében csupán az adok-kapok beszólások utaltak arra, hogy koránt sincs akkora idill, mint amit mutatni szerettek volna magukról, mondjuk, a Facebookon, ahova bőszen töltögették fel a csobbanós-vigyorgós képeket.

Az volt az egyik játékuk, hogy „szórakoztatva” a társaságot, epés megjegyzéseket tettek egymásra, gúnyolódtak egymás külsején, szokásain, beszédén, rokonain, barátain, gyakorlatilag bármin, ami témaként adta magát. A férfi harsányabb volt, nyíltabban agresszív időnként, leugatós, a nő viszont rafináltabban szurkált oda a maga „csendes gyilkos” módján. Sosem mondta például a férfinak nyíltan – én legalábbis nem hallottam –, hogy „szerintem, te buta vagy”, de folyton éreztette, ki az ész a családban, megállás nélkül tudálékoskodott, korrigált, fitogtatta a műveltségét, az ízlését, mint egy stréber kislány az általános iskolában.

Fogalmam sincs, észrevette-e olykor, tudatosult-e benne, mit művel, hogyan alázza porig előttünk, kényszerű tanúk előtt a férfit, akihez húsz éve hozzáment feleségül (gondolom, nem véletlenül, hanem szerelemből).

És azt sem tudom, miért csinálta ezt, mit akart megtorolni ily módon, miért akar folyton rávilágítani a férje kisszerűségére, miért alázta meg, és ha bepöccent, miért volt jó neki duzzogni?

A verbális agresszió (a humorba ágyazott szurka-piszka is az, nem csak a kiabálás, sértegetés, megalázás) sokszor azért jelenik meg egy kapcsolatban – mondják a pszichológusok –, mert levezeti a feszültségét egy letagadott, szőnyeg alá söpört problémának. Leplezhet haragot, csalódást, sebzettséget, sértettséget. Valamit, amit nehéz szavakba önteni, vagy tabuvá vált az évek során, esetleg olyan üggyé, ami soha nem tudott lekerülni a napirendről, mert nem sikerült kezdeni vele valamit.

„Hahaha, nagyon vicces… Sosem volt humorérzéked!”

„Ugyanolyan vagy, mint az anyád!”

„Még ezt sem tudod?!”

„Tényleg ennyire sötét vagy?”

„Néztél ma már tükörbe?”

„Mikor elvettem, negyven kiló volt. Ki gondolná, igaz?”

„Inkább az ágyban legénykedne!”

„Nem hiszem el, hogy ennyit szerencsétlenkedsz!”

A szóbeli bántalmazás gyakori fajtája a vicceskedésbe csomagolt sértegetés, kritizálás, ócsárlás. Ha pedig a megbántott fél érzékenyen reagál, akkor a rovására tréfálkozó támadásba lendül, és megkérdőjelezi a társa humorérzékét, „lemimózázza”, hátba veregeti, esetleg sértetten távozik, mert őt megint „csúnyán és igazságtalanul félreértették”.

A gúny is lehet pofon

Az erőszak eszköze, mindenki tudja, nem csak az ököl vagy a szíj. Szavakkal is lehet gyilkolni. Megfélemlíteni valakit, megalázni, lerombolni az önbecsülését, manipulálni, összezavarni és mindenekfelett: uralni.

A verbális bántalmazás nem vita, nem egyenrangú felek veszekedése, hanem valójában a hatalmi fölény érvényesítése (akkor is, ha nem jár együtt kiabálással, látványos erőfitogtatással, csak, mondjuk, halkan elsziszegett epés megjegyzésekkel, „jó szándékú” kioktatással vagy megalázó gúnnyal!). Ilyenkor nem számít a másik ember szempontja, véleménye, érzései, sem az, hogy közeledjenek az álláspontok, rendeződjön egy konfliktus, csak az, hogy az agresszor bizonyítsa a másik ember feletti hatalmát, vagy megtoroljon valamit.

Persze minden kapcsolatban előfordul, hogy elhangzik egy-egy bántó, átgondolatlan mondat. A fáradtság, a szorongás, a rossz minták sokszor adnak a szánkba olyan szavakat, amelyeket szeretnénk visszaszívni utóbb. De egy-egy ilyen malőr még nem bántalmazás. Amennyiben nem ismétlődik rendszeresen, nem válik egyre súlyosabbá és gyakoribbá idővel, és nem állandósult körforgalom (megbánt, bocsánatot kér, fogadkozik, szerelmet vall, újra megbánt…).  

Steiner Kristóf: „Márpedig mi most mindenképpen ünnepelni fogunk” – Koronanapló

WMN Life – 2020. május 16. – SK

Azt írtam, a verbális erőszak gyilkos

Nemcsak az akut fájdalom miatt, hanem a lehetséges hosszú távú hatások miatt elsősorban. Az áldozatok lelkében nyomot hagy a bántás (azokén is, akiknek fát lehet vágni a hátán, mert ők csak kevesebbet panaszkodnak, nem a bőrük vastagabb), és nyomot hagy a szégyen, hogy behódoltak, hogy nem védték meg magukat, hogy velük ezt valaki megtehette. Ha valakit gyakran bántanak ilyen módon, állandó készenléti állapotban él, szorong, hisz nem tudja, mikor érkezik egy újabb kritika, gúnyos megjegyzés, beszólás, kioktatás, megalázó megjegyzés…

Ha valakinek mindig tartania kell efféle támadástól, akkor egyre elkeseredettebben, fásultabban és fogyatkozó önbizalommal tekint a kapcsolatára és benne önmagára.

Mit lehet tenni?

„Mindenki addig terjed, amíg tud”– írta Fodor Ákos költő

Nagyon sok élethelyzetben juthat eszünkbe ez az idézet, és igen, a verbális erőszak kapcsán is. Mégpedig azért, mert a változás letéteményese valójában az áldozat, hisz kevéssé valószínű, hogy egy bántalmazó egyszer csak észbe kap, és rádöbben, hogy nem kellene így viselkednie. Életszerűbb, ha azok kezdeményezik a lapok újraosztását, akiket bántanak.

Igen, akkor is, ha pokoli nehéz sokszor kiállni magunkért, és akkor is, ha reménytelennek tűnik (különösen az önbizalom romjai alól.)

Hogy miért kell mindenképp az áldozatoknak a sarkukra állni (vagy megkeresni a búcsú lehetőségét)?

Először is a saját egészségük és lelki békéjük érdekében. (Mert nem az a béke, ha ráhagyom, hadd mondja a magáét, behúzom fülem-farkam, túl leszünk ezen a „rohamon” is. Ezt a szőnyeg alá söprésnek hívják.) Másodsorban a kapcsolat érdekében, mert az erőszak és az intimitás nem fér meg egymással. Ha tehát szeretne valaki szakítás helyett változtatni a kapcsolaton, meg kell fékeznie (amennyiben persze lehetséges és érdemes) a magán uralkodni nehézkesen tudó partnert.   

Az első lépés mindenképpen az, hogy fel kell ismerni a játszmát

Ez nem könnyű. Talán már észre se veszi az ember, milyen automatizmusok, forgatókönyvek mozgatják.

Át kell továbbá gondolni, hogy mi okozza a feszültséget, mitől bántó, sértő a másik viselkedése, és ezt megfogalmazni úgy, hogy az ne támadás legyen. Könnyen belátható, hogy sehova sem vezetnek a „velem nem beszélhet senki így, te szemét alak” típusú visszavágások.

A bosszúsértegetés sem fog rávilágítani, hogy csúnyán viselkedett, attól, mert megkapja, hogy egy „rohadék”, nem fog magába szállni, csak bezárul, és még agresszívebb lesz esetleg, hisz megtámadták.  

Az asszertív kommunikáció jegyében tanácsolják a szakemberek, hogy ha verbális abúzus ér minket, érdemes háromig számolni, azaz nem elveszteni a kontrollt a reakciónk felett, majd amennyire csak lehetséges, higgadtan megfogalmazni, milyen érzéseket váltott ki belőlünk az, amit mondott (vagy amit rendszeresen mondogat) a másik, majd határozottan meg kell húzni a határt, ameddig „terjedhet” az illető: mi oké nekünk, és mi nem.

(„Azt szeretném, ha ezt soha többé nem mondanád nekem”, „kérlek, ne gúnyolj ki mások előtt, mert nekem ez rosszulesik, és számomra egyáltalán nem vicces, ha ilyeneket mondasz, viszont bánt…” )

Hasznos lehet, ha elhangzik egy ígéret, ennek érdekében meg lehet kérdezni például a beszélgetés során:

„meg tudnád ezt tenni értem?” 

Ez persze elég ideális helyzet, egy mondhatni, tankönyvi párbeszéd, az életben általában sokkal bonyolultabb okosan és célravezetően reagálni. Sűrűn előfordul, hogy a higgadtabb válságkezelés ellenére sem változtat a másik a viselkedésén, akkor sem, ha megígéri. Ilyenkor segíthet a szakember, aki kívülről rá tud mutatni a hibás reflexekre – persze ehhez az kell, hogy a partner belássa, gáz van, és mert az ő feneke (is) fekete, nem biztos, hogy lelkes lesz, vagy akár hajlandó párterápiára járni – ez bizony elég gyakori történet.

A kérdés: a szenvedő fél feladja-e ezen a ponton a harcot, bekeményít-e vagy megalkuszik, és magát emészti?

Itt jön képbe az önismeret: mennyit érek, és mennyit tűrök, és mi a saját részem ebben a játszmában?

És mik a lehetőségem?

Ha nincs változás, sőt szándék sem a másik részéről: akarom-e ezt így tovább csinálni?

Megéri?

Kurucz Adrienn

 

Forrás:

ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images