-

Elindulok, mennem kell, a nap ugyanúgy süt, mint egy órával ezelőtt, szép idő van, bár kicsit még mindig fúj a szél.

Egyre-másra jutnak eszembe mindenféle történetek. Amelyek megestek velem, a családommal, másokkal, akiket nem ismerek, csak a történeteiket.

Nemrég egy társaságban szóba került egy énekesnő, akit én is nagyon szeretek. Tehetségesnek, őszintének találtam, és szívesen hallgattam, ahogyan énekel. Aztán kiderült, hogy valahova azért nem hívják énekelni, mert antiszemita megjegyzései voltak. Csendben hallgattam amit a többiek meséltek, és közben valahogy gombóc nőtt a torkomban. Persze... ilyen a szóbeszéd, nem kell mindent elhinni, nyugtattam magam. De nem tudom elfelejteni, amit hallottam. Tényleg ilyen lenne? Akkor most... hogy szeressem ezek után? Vagy azért még szeressem? De hogyan, amikor a családom nem csupán csúfolódás tárgya volt a zsidósága miatt?

Megölték őket olyanok, akik akkor voltak antiszemiták, amikor ezt megtehették. Nekem ezért nem volt, nincsen nagypapám. Apámnak nem volt apja. Sokszor leírom, sok írásomban, igen, ilyen ez... trauma.

Nem törlődik, nem lehet kiírni magadból, örökre ott marad. Talán még a fiam és az ő fia is viszi tovább. Sírnom kell tőle, és nem értem, hogy miért... most béke van, régen volt, mit kell ezen folyton bőgni.

Ha pedig már fojtogat a sírás, mindjárt eszembe jut az is, amikor édesapám az iskolai mosdóban végighallgatta, amint két másik gyerek azt mondja; „Pisáljunk keresztbe, akkor meghal egy zsidó!”

Eszembe jutott az is, amikor egy ismeretlen fiú mellett ültem egy autóban, és a nagymamámról meséltem neki, ő pedig azt mondta: „Nem baj az, a zsidók is emberek.” Akkor ő vajon – ezek szerint – a kutatásban „a mérsékelt antiszemitának nevezett” egyik a háromból? És ilyen mérsékeltnek számít a néni is, aki takarít nálunk, és azt mondta nekem, amikor látta a nyakamban a Dávid csillagot, hogy: „Takarítottam egy asszonynál még régen, zsidó volt, DE nagyon rendes, tiszta.”

A kutatás megfogalmazása szerint pedig erősen antiszemita az, aki átordított apámnak a másik kocsiból, hogy: „Dögölj meg, te mocskos zsidó!” Ugye, milyen merész, durva szavak ezek így leírva? Nem is lenne szabad ilyet „papírra vetni”, igaz? Ám hallgatni ezeket a jobb esetben pusztán meggondolatlan és ostoba szavakat, rosszabb esetben viszont a szándékosan bántó ordenáré mocskolódást... még a leírt és elolvasott szónál is jobban fáj. Mélységesen elszomorító.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy énekesnő, takarítónő, a másik autós, a fiú a szomszédból... ők voltak azok is, akik ott álltak akkor, amikor a nagyszüleimet, az apámat, a rokonaimat sorokba rendezve elindították. Valahová. Igen, mesélték nekem azok, akik „szerencsések” voltak... és visszajöttek, hogy ott álltak ezek az emberek, akiket ismertek, akikkel együtt éltek ők is ebben az országban, és némán nézték, ahogyan elviszik őket.

Most pedig (hetven évvel később) úgy ülhetek fel egy villamosra, hogy az utasok jelentős részének gondolkodása – a kutatás eredménye szerint – mit sem változott. Ezek az emberek utálnak valakit mérsékelten vagy erősen, pusztán a származása miatt. Függetlenül attól, hogy egy kicsit is ismerik-e az illetőt...

Itt ez a hír. Sok újat nem mond, hiszen eddig is ebben éltem, látjátok, csak pár példát írtam, van még ezeknél rémesebb is, és olyan is, amelyen már csak röhögünk kínunkban.

És én mégis remélem, hogy nem csak számomra megdöbbentő ez az adat. Nem csupán én gondolom úgy, akivel mindez megesett, hogy nem szeretnék így élni... Hogy akit megismerek, arról bármikor kiderülhet: mérsékelten vagy erősen gyűlöl.

De nem engem, engem nem! Ne aggódjak, én persze más vagyok, a kivétel, a szomszéd zsidó, aki azért jó fej, és szorgalmas is... még csak nem is büdös vagy mocskos.

Ez a reprezentatív kutatás sajnos azt is jelenti, hogy talán azok között is, akik most a soraimat olvassák, vannak olyanok, akik erősen vagy mérsékelten... Ugye, te nem vagy, nem leszel „minden harmadik"?

Kárpáti Judit

A kép a szerző felvétele.