–

Kisbaba vagyok

Voltak rokonok, akik azt akarták, hogy anyu abortuszra menjen, de ő ragaszkodott hozzám. Nem tervezték, de a család nyomására összeházasodtak. Nem biztos, hogy nélkülem is így döntöttek volna, de fiatalok voltak, és valamennyire mégis csak szerették egymást. Ahhoz képest, hogy nem mindenki örült annak, hogy jövök, elég hamar megszeretett mindenki. Azért egy kicsit feleslegesnek érzem magam. A szüleim még csak 20 és 21 évesek, túl fiatalok ehhez, de azért megpróbálják.

Négyéves vagyok

Már megint a kocsmában vagyunk apámmal. Nem szeretek itt lenni. Hiába kapok mindig finom gyümölcslét meg nasit, „egy évig tart”, mire apu megissza a sörét, és a sok fura öreg bácsit se szeretem, akik mindig ott vannak. Nagyon rosszul érzem magam itt. Alig várom, hogy hazamenjünk.

Nyolcéves vagyok

A konyhában kuporgok a kanapé mögött az öcsémmel. Ő még nagyon kicsi, nem tudja, mi történik, de én rettegek. Pár perccel ezelőtt repült el a fejünk fölött egy nagy kés. Ha most kinézek a kanapé mögül a szüleimre, akkor olyan képet látok, amit senki nem kívánna a gyerekeinek. Apám és anyám egymással szemben áll a mosogató előtt, csak a kis neonlámpa ég, pont mögöttük, kicsit alulról megvilágítva az arcukat. Apám üvölt, anyám könnyezik, de próbálja magát tartani.

Apám keze anyám torkán. Anyám kezében fehér bögre, apám feje felett tartja. Nagyon félek. Szeretném, ha már vége lenne.

Minden évben van egy nagy veszekedés, ha végeznek vele, akkor pár hónapig megint nyugalom lesz itthon. Ez az egyik legrégebbi emlékem gyerekkoromból.

Tízéves vagyok

Állandóan azt hallgatom otthon, hogy nincs pénzünk semmire. Végül aztán mindig jut arra, ami igazán fontos, és valahogy a számlákat is befizetjük, de anyu állandóan panaszkodik, és mindig elérik, hogy rosszul érezzem magam, ha valamit szeretnék. Én megértem, ha valamit nem engedhetünk meg magunknak, de azokra a dolgokra, amiket végül megkapok, igazán mondhatnák azt, hogy „majd meglátjuk”, akkor talán nem mondanék le róluk teljesen, és szomorú lennék hetekig, mielőtt megtudnám, hogy mégis megkapom. Akkor sokkal kevesebbet szomorkodnék és sírnék. Épp elég baj az, hogy apa sokszor jön haza részegen, a múltkor is teljesen széttörte a zuhanykabin ajtaját, úgyhogy azóta nem lehet normálisan használni.

Tizenhárom éves vagyok

Még egy hónapja sincs, hogy karácsonyra és szülinapomra megkaptam a saját szobám. Végre nem kell az öcsémmel együtt lennem, minden a helyére került a kis világomban. A szüleim bejelentik, hogy válnak. Először elönt a szégyen érzése, és bezárkózom a szobámba, hogy kisírjam magam. Micsoda szégyen, hogy az én szüleim elválnak, és többé nem lesz normális, egész családom, csak csonka.

A következő pár hétben mindennaposak a veszekedések. Majdnem minden este hallom a kiabálást, néha a csapódásokat is. Amikor kicsit bátrabb vagyok, ki is megyek, előttem még nem meri apám bántani anyut, de tudom, hogy baj van. Belátom, hogy ez így nem mehet tovább. Túl boldogtalanok együtt, minél előbb elválnak, annál jobb. Úgy érzem, az egész az én hibám. Ha én nem születek meg, akkor nem házasodnak össze, nem lesznek boldogtalanok… és nem is válnak el. De főleg az, hogy nem lennének boldogtalanok.

Tizenhárom és fél éves vagyok

Apám úgy döntött, hogy a bírói végzés ellenére visszaköltözik a házunkba. Állandóan megy a veszekedés. Apám épp kergeti anyámat, hogy megüsse, nekem kell beállnom közéjük. Odáig még nem süllyedt, hogy engem is megüssön, de remeg a keze, és látom a szemében, hogy teljesen elborult az agya. Pár pillanatig meredten néz rám, és fújtat, mint egy bika, aztán – egyelőre – békén hagyja anyut.

Apám megint részeg. Este van, és kizárta anyut a házból. Nem engedi, hogy az öcsémmel beengedjük, anyu kétségbeesetten telefonál. Hiába hívja a rendőröket, a múltkor sem csináltak semmit, azt mondták, hogy amíg nem folyik vér, nem vihetik be apámat.

Azért csak kijönnek, elbeszélgetnek apámmal, hogy ejnye-bejnye, de többet nem tehetnek.

Pár órával később apám megint őrjöng. Megfenyegeti anyut, hogy most elmegy, de ha még itt lesz, mire visszajön, akkor megöli. Amint elmegy, elkezdünk pakolni. Este 11 van, sötét. Annyira félek, hogy még az útlevelemet is beteszem a táskámba a többi iratommal együtt, hogy minden eshetőségre felkészüljek. Hátha el kell hagynunk az országot vagy bármi. A sötétben menekülünk hárman anyuval és öcsémmel. A saját házunkból, ahol felnőttük. Pár utcával arrébb a nagybátyám felvesz minket kocsival, a nagyszüleimhez megyünk. Egy darabig náluk lakunk.

Tizennégy éves vagyok

Egy olyan albérletben lakunk, aminek csak egy szobája van, és abban is 16 °C a maximális hőmérséklet. Parizeres zsemlén és tojásos tésztán élünk többnyire, másra ritkán van pénz. Szerencsére a menzán kapunk rendes kaját az öcsémmel. Ha nem segítenének ruhákkal és pénzzel a nagyszülők és nagynénik, akkor az utcán halnánk éhen. Rengeteget olvasok, hogy kiszabaduljak a valóságból. Keveset vagyok a barátnőimmel. Sosincs pénzem olyan szórakozásokra, mint nekik. Csúnyának, esetlennek és boldogtalannak érzem magam. El akarok menekülni innen. Minden olyan szörnyű.

Apám még mindig zaklat minket. Kéthetente muszáj elmennünk hozzá. Olyankor nagyrészt takarítom a házat, mert zavar, hogy minden tiszta mocsok, és hegyekben állnak a penészes, mosatlan edények. Apám nagyrészt a szobában nézi a Forma1-et vagy alszik. Ha mégsem, akkor anyut szidja. Idővel feladom a takarítást, mert semmi értelmét nem látom.

Egyre többször kívánom azt, hogy bár eltűnne az életünkből. Bárhogy.

Tizenöt éves vagyok

Direkt olyan gimibe jöttem, ami messze van az otthonomtól, hogy legalább hét közben kiszakadjak kicsit az állandó idegeskedésből és nyomorból. Azt hittem, hogy itt majd megtalálom a helyem, de nem túl befogadók a többiek. Itt mindenki valami fontos embernek a gyereke, csak én nem. Viszont ez még mindig jobb, mint otthon.

Közben átköltöztünk egy másik albérletbe, ami valamivel nagyobb, és jóval melegebb, mint a korábbi. Apám már ritkábban rendez jeleneteket, és anyu megismerkedett valakivel, aki eddig szimpinek tűnik. Ráadásul már sikerült elintézni a bíróságon, hogy apámtól levonják a gyerektartást, amit eddig nem fizetett, úgyhogy kicsit jobban állunk anyagilag is.

A kötelező látogatások továbbra is szörnyűek. Állandóan azt kell hallgatnom, ahogy anyut szidja. Pedig hiába teszi, nem vagyok hülye, láttam, amit láttam. Nyilván anyu sem tökéletes, és követett el hibákat, de egyértelmű, hogy kettőjük közül melyikük a szörnyeteg. Még azt is a fejemhez vágja, hogy miattam nem tudták eladni a házat még a válság előtt, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy az az otthonom, most meg már késő. Persze, az én hibám. Minden az én hibám, nem?

Tizenhat éves vagyok

Végre visszaköltözhetünk a házunkba. Anyu és a mamám két héten keresztül takarítják az egészet, mire újra élhető lesz. Az ágyamban még döglött egeret is találtak. Elég szörnyű volt, de legalább újra itt vagyunk, biztonságban. Közben a suliban is megtaláltam a helyem, és jól érzem magam.

Szilveszterkor pár napot a nagymamámnál vagyunk, akinél épp lakik apám. Megint felhúzta magát valamin. Magamra zárom a szoba ajtaját, hogy ne tudjon bejönni. Próbálja feszegetni az ajtót, dörömböl, ordít, hogy nyissam ki. Majdnem betörte az ajtót, aztán visszament a földszintre.

Hallom a lenti kiabálást és csapkodást. Egyszer csak a nagymamám felsikolt. Lemegyek, hogy megnézzem, mi történt. Apám fellökte a nagymamámat. A saját édesanyját. Azt, aki befogadta, pedig tudta, hogy milyen. Szerencsére nem történt nagyobb baja, csak megijedt, de akkor is.

Tizenkilenc éves vagyok

Lenyugodtak otthon a dolgok. Anyukám újra házasodik, én egyetemre járok, és azt tanulom, amit mindig is akartam. Minden tökéletes. Vagy legalábbis élhető, és ezerszer jobb, mint az elmúlt években valaha. Már ritkábban találkozom apámmal, de még mindig rossz érzésem van a közelében. Nem merek, és valószínűleg nem is tudnék már megbocsátani neki. Eleinte mindig megbocsátottam, és bíztam benne, hogy megváltozik, de az ilyen esetek után mindig csinált egy hatalmas balhét.

Huszonegy éves vagyok

Leadom a szakdogám, minden összejön, fantasztikusan érzem magam, már a kezemben érzem a diplomám. Tökéletes az életem. Aztán az államvizsga előtt egy héttel megbukom az egyik vizsgámon. Nem lehet most diplomám, csúszok egy évet. Nagyon megvisel a dolog. Minden bizonytalan, nem tudom, hogy mit fogok egy évig csinálni. Dolgozni szeretnék, lehetőleg a szakmában, de hol? Nem bírom elviselni a bizonytalanságot.

Egyre többet gondolkodom azon, hogy megölöm magam. Túl sok rossz dolog van a világban és az életben. Nem bírom elviselni. Állandóan hullámzik a hangulatom. Egyik percben nevetek, a másikban dühöngök, a harmadikban sírok. Depressziós vagyok.

Huszonkét éves vagyok

Három hónap tömény szenvedés után beláttam, hogy segítségre van szükségem, ezért most terápiára járok. Kiderül, hogy a csúszás csak a katalizátor volt, amitől bizonytalan helyzetbe kerültem. Bizonytalan helyzetbe, amiről a régi többéves bizonytalanság emlékei és hatásai előjöttek. Kezdem elfogadni a sok szörnyűséget, amit korábban igyekeztem elfojtani. Már tudok beszélni a történtekről, amiket egészen eddig magamban tartottam. Minél többet, minél többször és minél több embernek beszélek ezekről, annyival könnyebb a teher, amit cipelek.

Most már jobban érzem magam, mint nyáron. Nem vagyok még teljesen jól, de egyértelmű és látványos a javulás. Már nem akarom megölni magam. Napról napra minden jobb. Most már bízom benne, hogy meggyógyulok, és a jövőm szebb és jobb lesz, mint a múltam. Már eleget szenvedtem.

G. R.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ImYanis