Nem volt teljesen új számunkra a Waldorf intézménye, hiszen már ovi óta nyakig benne vagyunk, de az iskola mutatta meg nekem igazán, teljes valójában a rendszer sajátosságait.

Jól emlékszem, engem milyen rémesen nyomasztott a poroszos oktatás teljesítménykényszere. A tornaórák, amiktől rettegtem, a matekórák, amiktől totális antitalentumként szintén gyomorgörcsöm volt. A tanárok nem vették figyelembe az egyéni fejlődést, az oktatási rendszer pedig a gyerekek képességeit. Ezzel akkoriban nem nagyon foglalkozott senki, hiszen mindenki abból indult ki, hogy „ezt így szoktuk, ez van, ezt kell szeretni”. Meg is volt a böjtje, életre szóló lelki sebeket szereztem az általános iskola állítólag védelmező falai között. Nyilván nem minden állami iskola olyan, mint ahova anno én jártam, de a saját tapasztalat bőven elég volt ahhoz, hogy a gyerekeinknek alternatív megoldást keressünk.

Fény kísérjen és szeretet

Szóval tavaly szeptemberben beléptünk az iskolába, ahol virágokkal, faágakkal a kezükben, énekelve vártak minket a felsőbb évesek.

„Áldjanak az égiek, fény kísérjen és szeretet, bármerre jársz.”

Ezt énekelték, és nem, nem valami vallási szektába léptünk be. Tudom, hogy sokan most hátrahőkölnek, pedig nem szükséges. Mi sem vagyunk vallásosak.

Ám a Waldorf-iskolának szerves része a kereszténység és a spiritualitás: a tanév menetét az évszakok, évkörök és a keresztény ünnepek keretezik, ezek segítenek a gyerekeknek eligazodni az évben.

Az ünnepek, rítusok pedig egy kis varázslatot csempésznek a napjaikba.

Szóval megilletődve vonultunk az iskolában, a szülők és a nagyobb gyerekek énekelték ezt a dalt. Egyszer csak leesett a tantusz: itt van egy közösség, ami belerakja az energiát és szeretetet abba, hogy szépen várják az elsős gyerekeket és a szüleiket, emlékezetessé téve az első évnyitót, mint ahogy anno őket is így várták. 

Mindenhol gondoskodó, szerető kezek nyoma

Az év további része is hasonlóan varázslatos, meghitt és bizalmas volt.

Már amikor volt iskola.

Mert bizony a Covid alaposan beletrappolt ebbe az első évbe nekünk is. Mi hamar az itthon maradás mellett döntöttünk, és addig is, ha csak picit folyt a gyerek orra, már nem vittük iskolába, így rengeteget hiányzott. Innentől kezdve a távoktatással próbálkoztunk, ahogy erről írtam is még a legutóbbi karantén idején. Tulajdonképpen örülök, hogy ezáltal picit mélyebben belemerülhettem a Waldorf-oktatás szellemiségébe, mert segített jobban megérteni.

Elképesztő, hogy a gyerek úgy tanult meg egy csomó mindent, hogy egyszer sem volt házi feladat, dolgozat, számonkérés. Az órák úgy vannak felépítve, hogy szépen minden beépül tapasztalással, ismétléssel.

A füzeteiket öröm lapozgatni, a festményeik kivétel nélkül szemet gyönyörködtetők. Mindenhol ott a szülők vagy a tanítók gondoskodó kezének nyoma, a falaktól kezdve a szalvétákon át a krétacsigáig (elsőben csak viaszkrétával dolgoznak a kicsik, a tanárok és szülők közös munkája a krétatartó, feltekerhető „csiga”).  

 

Waldorf Covid idején

Sajnáltam, hogy a Covid miatt ilyen zaklatottra sikerült ez az év. Az ünnepek elmaradoztak, vagy ha nem, majdnem mindegyiken kellett változtatni, hogy járványügyileg biztonságos legyen. Mindeközben a tanítók minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a körülményekhez képest minél biztonságosabb és nyugodtabb burkot biztosítsanak a gyerekeknek. Nem volt nyomasztó a Covid-légkör. De azért érezhetően szomorúak voltak a tanítók és a szülők is, hogy a hagyományokat, ünnepeket nem tudják úgy megtartani, ahogy korábban, így a Waldorf-szellemiségének alappillére, a közösség nagyon halványan tudott csak kibontakozni idén. 

Bizonyítvány jegyek nélkül

Végül eljött az évzáró. Nagyon megható volt az egész. Csendes, kedves, görcs- és teljesítménykényszer mentes. Mint ahogy más waldorfos eseményeken, itt sem szabad fényképezni. Együttesen éljük meg a fontos pillanatokat, és maximum egy megbízott szülő készíthet képeket, hogy ne zavarjuk az eseményt kütyükkel.

Nem tudtuk pontosan, mire számítsunk, csak pár támpontunk volt, hogy mi fog történni, de a lényeg az az együttes megéléssel született meg. Közös éneklés és udvaron körben állás után felvonultunk a termekbe, és jött a „bizonyítványosztás”. Igen, idézőjelben. Ugyanis a Waldorfban nincsen hagyományos bizonyítvány, nincsenek jegyek. Minden gyerek kap egy bizonyítványverset, amit személyre szabottan írnak és olvasnak fel az osztálytanítók nekik. Ezzel a verssel fognak dolgozni a következő évben, szóval fontos szerepe van. (A tanítók elcsukló hangon olvasták fel a verseket, amiket a gyerekek megilletődve vettek át.) Aztán egy vaskos, nagy borítékot kapnak a szülők, amiben a gyerekek szöveges „értékelése, elemzése” lapul. Minden tanár részletes leírást ad a gyerekről, olyan képet kapunk róla, amit soha egyetlen „példás” vagy „közepes” sem helyettesíthet.

Nemcsak az derül ki belőle, hogy a gyerek milyen teljesítményt nyújtott, hanem az is, hogy mi okozott számára nehézséget, miket vettek észre a viselkedésében. Engem lenyűgözött az az alaposság, hozzáértés és figyelem, amivel kidolgozták ezt az értékelést.

Miután megkaptuk a borítékot, a lelkünkre kötötték, hogy csak az esti altatás után nyissuk ki, nem kell a gyereket bevonni. Nekik legyen elég feldolgoznivaló a vers, amit kaptak. Ezután levonultunk az udvarra, és jött a hagyományos tűzugrás.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hagyjuk hátunk mögött az évet!

A gyerekek lezárták a tanévet, és a tűz átugrásával átjutottak a másik oldalra – képletesen és szó szerint is. A gyerekek ugrottak, és onnantól – biztatva egymást – várták a többieket is. Egyre többen voltak a másik oldalon, szülők, tanítók is ugrottak, és a végén már mind együtt voltunk, örülve annak, hogy mindannyian megugrottuk az akadályokat, amit ez az év magával hordozott.

Katartikus élmény volt. A végén pedig két sorba álltunk, hogy közöttünk a nyolcadikosok elballaghassanak, és átmehessenek a virágkapun. Év elején még nekünk énekeltek, most mi énekeltünk a ballagóknak. Körülnéztem a szülők, gyerekek között, és azt éreztem, „ezt most tényleg megcsináltuk”. Kimaradtak ünnepek, szokások, döcögősen ismerkedhettünk egymással, de a végére csak sikerült összejönnünk, és közösen elbúcsúztatni a nagyokat. Pont a közösségi élmények maradtak el (nem csak az iskolásoknak), és valahogy

az, hogy együtt átugrottuk a tüzet, drukkoltunk és örültünk egymásnak, hogy elbúcsúztattuk a nagyokat, feltöltött egy tátongó űrt, amit a járvány keltett bennünk. Ez az egész olyasmit adott, amire nem is tudtuk, mekkora szükségünk volt. 

Félreértés ne essék, eszem ágában nincs azt mondani, hogy „na, bezzeg a Waldorf milyen szuper, és az állami iskola bezzeg milyen rossz hozzá képest”. Sok közeli barátom van, akinek a gyereke „államiba” jár, szuper tanárokkal és jó fej gyerekekkel, ráadásul a waldorfos iskolák sem egyformák. De, ha lehetek őszinte, azt kívánom, bárcsak átemelődhetne a Waldorf-pedagógia pár eleme az állami intézmények szokásai közé is.

Bárcsak mindenkinek alkalma nyílna ezután az év után átugrani a tüzet, ami mögött ott áll egy támogató közösség és a közös öröm. Bárcsak több lenne a melegség, a bizalom, és kevesebb a görcs meg stressz.

Végtelenül hálás vagyok, hogy anno nem hagytam magunkat lebeszélni a Waldorfról, ugyanakkor nem gyűr maga alá a lelkifurdalás azért, mert a hétköznapjainkban nem teljesen tudjuk tartani a waldorfos kereteket. Látom, milyen hatással van a gyerekekre, és nekem ez bőven elég. 

Ott álltam én, a szülő, aki nem csak azért pityergett, mert a gyereke elvégezte az első évét az iskolában. Nem csak azért, mert elsősként ugrotta át a tüzet, és aztán másodikosként ölelte át a tanító néni. Azért is sírtam, mert fény kísért minket és szeretet. És azért ez elég jó tapasztalás. 

Szabó Anna Eszter

Nem akarunk „bezzegelni”, de azért, aki nem olvasta Kormos Anett pár napja megjelent írását nálunk, az most kattintson ide: Ballagáson voltam

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Kevin Wolf