Már csak napok vannak hátra az idei tanévből. Hamarosan ennek is vége lesz. Szeretek tanítani, szeretek az iskolában lenni a gyerekekkel. De a tanév végén már más a helyzet. Ilyenkor furcsa érzés kerít hatalmába: gondolatban vágom a centit, és naponta elmondom, hány nap van még vissza a nyári szünetig. Igen, ezt csinálom. És azt gondolom, ezzel minden pedagógus így van, ha bevallja, ha nem. A gyerekek nem hiszik el úgysem, de mi talán még jobban várjuk az év végét, mint ők. Úrrá lesz rajtunk a vágy, és gondolataink többsége már csak a nyári napsütés, a jó idő, a strand illata és a nyaralás tervezése körül forog. Nehéz ilyen körülmények között nap mint nap bemenni, és még mindig tanítani.

A gyerekek is rosszul viselik, egyre nehezebb velük bánni, tanítani meg már szinte lehetetlen. Komolyan gondolkodom azon, hogy lehet-e, kell-e még ilyenkor egyáltalán a tananyaggal foglalkozni?

A tanulók többsége egész nap az ablakot bámulja, izzadnak a melegtől, és arról ábrándoznak, milyen lesz a nyári tábor. Őszintén szólva... megértem őket. Mert nekem is ezek a gondolatok járnak a fejemben, mint nekik. Tudom, ezt nem szabadna bevallanom, sőt, az utolsó tanóráig meg kellene tennem mindent, hogy a lehető legtöbb tudást adhassam át. De nem megy.

Fáradt vagyok én is. Sok szülőtől hallom, hogy miért kell ilyenkor dolgozatot írni, és miért kell nyektetni a gyerekeket a tanulással: igazuk van, miért is? Az utolsó témát még valahogy le kell zárni, és a gyerekeknek év végi jegyeket kell adni. Igen ám, de ne higgye bárki, hogy nekünk ez csupa móka, kacagás és élvezet. A francokat! Hisz ezeket a dolgozatokat ki is kell javítani, és értékelni kell őket. Mert ilyenkor jut eszébe a legtöbb diáknak, hogy ő mégis szeretné a jobb jegyet, és ugyan az utolsó két hónapban leeresztett, de a véghajrában még javítani akar. Miért ne engedném meg neki? És miért ne vehetné lazábbra az, akinek biztos a jegye, és már a zsebében érezheti az osztályzatot? Megvetendő volna, ha valaki a biztos eredménye tudatában az utolsó dolgozatnál már nem fektet bele annyi energiát, mint amennyit tudna? Ezt sem hiszem. Sosem voltam az átlagszámolgató pedagógus, nem érdekel, hogy valaki 3,4 vagy 4,2.

Én a teljesítményt, az egész éves munkát, és a befektetett energiát értékelem, figyelembe véve az egyéni képességeket és a hozzáállást.

Az vesse rám az első követ, aki nem adna egy egész évben készülő, mindig tenni akaró, átlagos képességű diáknak 3,5-re négyest. Én speciel adok, mondjuk, fogalmam sincs, hogy hány egész hány tizedre, hisz nem számolom.

Lassan mindenkit lezárunk, értékelünk, és befejezzük az évet méltón, vidáman, közösen. Mert igazságtalannak érezném, ha csak én értékelném őket, és ők nem kapnának lehetőséget arra, hogy kifejtsék a véleményüket az én egész éves teljesítményemről. Mindig elmondhatják, leírhatják, mi volt jó a tanévben, és mi az, ami kevésbé, min kéne változtatni. Hisz mégiscsak ők látják, és ők érzik a legjobban, hogy milyen munkát végeztem. Akkor miért ne értékelhetnének engem is?

Persze a végére teljesen eltértem az eredeti gondolatmenetemtől. De hát ez az írás is olyan egy kicsit, mint az utolsó néhány nap: kaotikus, és néha nyögvenyelős. Mert igen, gondolatban már a röplabdatáborban ütöm a labdát, élvezem a Balaton hűsítő vizét, kortyolom a fröccsöt egy nyáresti koncert alatt, és élvezem a pihenést. Persze azonnal visszaránt a valóság: kirándulást kell szervezni, jegyeket beírni, naplót rendbe rakni, bizonyítványt és törzslapot írni, érettségiztetni, mindent összepakolni... és kidobni azt, ami már nem kell. Ez a sokféle feladat kicsit nyomaszt, hisz belegondolni is rossz, mennyi mindent meg kell még tennem. Gondolatban le is csukom a laptopomat, és legalább lélekben elindulok a Balatonra, hogy valamit elképzelhessek abból, ami júliustól vár rám. A munka meg egy kicsit vár rám, miközben nagyokat sóhajtva ezt suttogom: „Nyár, gyere már!”

Balatoni József