Kinek, minek és mennyi ideig?

Jó lenne eldönteni, hogy az iskolai évzáró kinek és miről szól. Ahogy hallom, vannak iskolák, ahol már csak huszonöt percig tart. Mámorítóan hangzik! Úgy érzem, a mi százhúsz percünk messze van ettől a céltól… vagy legalábbis nem az én szülői életemben jön el.

A performansz abból áll, hogy az igazgató bácsi, az iskolai alapítvány elnöke, az igazgatóhelyettes néni és egy diák köszöntőbeszédet mond, amiből egyetlen mondat sem marad meg senki emlékezetében. Számos dolog hangzik el valós információtartalom nélkül. Az igazgató smúzol az iskolai alapítvány elnökének, az iskolai alapítvány elnöke smúzol a szülőknek, az igazgatóhelyettes smúzol az tanároknak, és mindenki smúzol a polgármesternek.

Elhangzanak a versek, amiket láthatóan nem azok választottak, akik mondják.

Végeláthatatlan sport és egyéni sakk-, rajz-, meg nem tudom, milyen eredmények sora következik, amiben iskolánk remekelt, egyesével olvasva a neveket persze (hozzátenném, hogy ezek az információk az év folyamán az iskola honlapján, faliújságján, Facebook-oldalán elérhetők). A harmincöt fok eddigre már a maradék lelkesedést is letörte, hogy az egyéni és csoportos produkciókat ohh, pardon: búcsúajándékokat már rezignáltan tűrjük, ilyen például a 3. c egy gyerekdalra előadott táncelőadása vagy az iskolai néptánc együttes produkciója. Mindez megágyaz a valódi kizsigerelésnek: mikor is az összes kitűnő bizonyítványt, értsd: a kis elsősöktől, – ahol, ugye, minden második bizonyítvány kitűnő – a nyolcadikosokig egyesével adja át gratulációk közepette az igazgató maga, hangosan, jól érthetően felolvasva a neveket. Mi, a slepp, pedig minden áldott gyereket egyesével megtapsolunk.

Mi vagyunk a biodíszlet

Biztosan „rosszarc” vagyok, de ezt a részt rühellem a legjobban, mert egyáltalán nem érdekel, ki lett kitűnő, mégis végig kell hallgatnom. Egyetlen nevet sem jegyez meg senki, mindenki csak a saját gyereke nevét hallja meg.

Ezek az anyukák amúgy is tudják, hogy kitűnő lett a gyerekük, valószínűleg másnapra a közel s távoli ismerőseik is, mert kint lesz a Facebookon „az én büszkeségem” felirattal. Úgyhogy az egész előadás valójában tök felesleges.

A többi gyerek biodíszletnek van ott, hogy megfelelő legyen a kritikus tömeg, aki tapsol. Ők ugyanis az osztályteremben, a tanároktól kapják meg a bizonyítványt, mintegy jelezve, hogy „hát, igen, drágáim, ti vagytok a másodrendűek”. Vannak, akik még itt is kapnak ilyen-olyan okleveleket persze meg különdíjakat, dicséreteket, és próbálom nem meglátni az összefüggést a dicséret, az oklevél és az SZMK-s anyukák gyerekei között… Végül az SZMK-s anyukák is kapnak oklevelet, a tanárok pedig újabb ajándékokat az osztálypénzen vásárolt közösön felül néhány szülőtől, persze jellemzően az SZMK-s és az év közben amúgy is gyakran bejárós anyukáktól.

És akkor feltenném újra kérdést: kinek szól ez valójában?!

Mi van azokkal a gyerekekkel, akik diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások, és kétszer annyi melójuk volt azért a négyesért, ne adj’ isten, a hármasért.

Miért nem dicsérjük meg a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket, akik egész évben a tanórákon kívül még fejlesztőre is jártak? Miért nem kap oklevelet az a gyerek, aki leigazolt sportoló, de nem az iskolában űzött sportágból?

Miért kell végignéznie annak a gyereknek ezt az egészet, aki rajzból meg tesiből lett csak négyes… és nekem? Nekem miért kell végig hallgatnom és végignéznem? Egyáltalán nem érdekel, hogy az iskolában hány kitűnő tanuló lett, mert ez nekem sem az iskoláról, sem a tanárokról, sem a diákokról nem mond semmit. Ez a dolog ennél bonyolultabb: kinek volt pénze különórára, kinek van olyan munkahelye, ami mellett heti háromszor négykor odaért az edzésre, melyik gyereknek milyenek a képességei, mivel fenyítették azt a gyereket azért a kitűnőért otthon, meg még kábé tizenöt hasonló összetevő.

Nem sorolom fel az unásig ismert példákat, hogy Bill Gatesnek vagy Stephen Hawkingnak milyen volt a bizije, hiszen nem lesz minden bukott és rossz tanuló gyerekből Bill Gates, de az is igaz, hogy nem lesz minden kitűnő tanulóból sikeres és boldog ember, ezt már egy ideje tudjuk!

Az én gyerekem sem kevésbé értékes, mert bár minden szereplő tudja, hogy a legjobb matekos az osztályban, de hát, egyrészt ilyen oklevél nincs, másrészt meg, hát… ugye, a magatartás: na, az hármas.

Nekem ő a büszkeségem, de nem a Facebookon, és nem a bizonyítványa miatt.

Büszke vagyok rá, mert bár négyes irodalomból, hármas nyelvtanból, de szeret olvasni. Büszke vagyok rá, mert a konyhás néniknek egész évben segített elpakolni, mert olyan állatokról tudja, hogy veszélyeztetettek, amiknek én a létezéséről sem tudok, mert van önálló véleménye, gondolata, és tud rántottát csinálni – pedig még csak alsós.

Egy sima búcsú?

Nem lehetne, hogy elengedjük ezt a dolgot, és simán csak elbúcsúzzunk egymástól a nyárra? Nem lehetne minden egyes bizonyítványátadásánál, amit az osztályfőnök ad át, aki legalább ismeri valamennyire a gyereket, nem lehetne csupán annyit mondani, hogy „ügyes voltál, jól dolgoztál”, aztán menjünk haza, és lazuljunk végre, találkozunk szeptemberben…

Na, amíg ez nem történik meg, addig én nem megyek többé évzáróra.

Pesty Mona

Képünk illusztráció