–

Reggel nyolcra érkezem, illetve néhány perc csúszással, szabadkozom is miatta, vissza kellett fordulnom a gumicsizmáért, nem tudtam milyen terepviszonyokra számítsak. Tina legyint, gumicsizmára ma nem lesz szükség, nem esett az éjszaka, száraz a föld, a vihar elkerülte őket. Itt a katlanban elég kiszámíthatatlanok az időjárási viszonyok, ez okoz is némi nehézséget, mert vagy túl sok csapadék esik rövid időn belül, vagy túl nagy a szárazság, a terményre viszont vigyázni kell.

Érkezésem nem korai, ők már ötkor talpon vannak, megisszák a kávét, és indulhat a nap.

Tina a kutyákat elzárja, leülünk a kertbe beszélgetni

Ez itt lent a pihenőkert, itt van a három fóliasátor, kettő a fűszereknek, egy a paradicsomnak, a sarokban pedig a tyúkok és a kifutójuk. Felettem bodzabokor virágzik, és madár röppen, csőrében fűszálakkal, gallyakkal, építi a fészkét. Raffai Norbert, Tina párja, felmegy a földre dolgozni (igen, fel, mert domboldalban vagyunk), éppen a paradicsomokat karózzák. Itt februártól késő őszig, reggeltől estig mindig van valami tennivaló. Télen lehet egy kicsit lazítani, bár idén akkor már a házi tésztát fogják készíteni, megkapták rá az engedélyt. Februárban már úgyis tűkön ülve várják, hogy kezdődjön a szezon, és a kertben lehessenek.

Öt éve vannak itt a Kevélyen, Tinának ma már ez a főállása. Norbert még vállal alkalmi munkákat, elsősorban télen, burkolóként, de a tervek szerint jövőre már ő is csak a földdel foglalkozik. Elég röghöz kötött életmód ez, főleg amióta az állatok megvannak. Nem bánják. Hová és minek mennének el innen?

„Mindig azt mondom, hogy mi olyan helyen lakunk, ahova mások kirándulni járnak. Ha mégis utazunk, akkor általában ősszel, elmegyünk egy háromnapos pihenésre, de már a második nap jönnénk haza. Az, hogy csak ücsörögjünk, már nem a mi világunk” – mondja Tina.

Néha eljárnak biciklizni az erdőbe, ami egyébként rögtön a hátsó kapu mögött kezdődik, de az az igazság, hogy elég mozgás nekik a kertben fel-le mászkálni, ugyanis 28 méter a szintkülönbség a telek eleje és a vége között. A terület egy része teraszosan kialakított, ez már az ő művük.

Amikor idejöttek, az egész terület egy dzsungel volt

Tina született pesti, tulajdonképpen itt, menet közben tanult bele ebbe az egészbe. Norbert ugyan vidéken nevelkedett, a nagypapától és a rokonoktól el tudta lesni anno az alapokat, de aztán ő is Pestre került.

„Igazi panellány voltam, zöldséget legfeljebb a zöldségesnél láttam. De valahogy olyan természetesen jött ez az egész. A párom mindig mutatta, mit hogyan kell csinálni. Én pedig ezt is megtanultam, azt is megtanultam, egyre többet tudtam, meg utánaolvastam.

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha földet fogok túrni, most meg alig várom, hogy a földön négykézláb matassunk. Ez a mi helyünk, most találtuk meg a valódi önmagunkat.”

Nem titok, Tina 47 éves, 42 éves volt, amikor új életet kezdett. Nem sokkal korábban ismerkedett meg Norberttel, együtt vágtak bele ebbe. Nem így tervezte, de így alakult az élet. Tina ugyanis belekerült az adósságspirálba. A lakását elveszítette, de addigra olyan nagy tartozása halmozódott fel, hogy a mai napig fizeti. Már megbékélt ezzel, a havi törlesztőrészletet a rezsi részének tekinti, nem foglalkozik vele. „Az már a múlt” – mondja, és nem bánja, hogy így történt.

„Én is fogadtam ügyvédet, én is jártam a bíróságra. A vége mégis az lett, hogy elárverezték a lakásom. Éveken keresztül harcoltam. Belefáradtam. Nekem erre már se időm, se energiám. Inkább a mostani életünkre, a kertre, az állatokra, a továbblépésre és a fejlődésre koncentrálok.”

A terület nem saját, bérlik, Tina egy hirdetésben bukkant rá, mégsem élik meg úgy, hogy ettől bizonytalan volna az életük. Ha egyszer mégis úgy alakul, hogy továbbállnak, akkor egy tanyában és még nagyobb területben gondolkodnak. Egy laposabb területben. Mert nem biztos, hogy tíz év múlva is menni fog a „hegymászás”.

A hétezer négyzetméter valójában már most egyre szűkösebb

De nem panaszkodnak, ez azt jelenti, hogy van igény az árujukra. Megesik, hogy már nem elég, amit megtermelnek. Több helyen fix beszállítók, heti három napon piacoznak, tagjai bevásárló-közösségeknek, folynak a tárgyalások egy csomagolásmentes bolttal, de házhoz is lehet menni hozzájuk a termékekért, mindig feltöltik a közösségi oldalukra vagy a honlapra, hogy éppen mi kapható náluk. Tina az elmúlt években megtanulta, hogyan működik az online világ, az online piac. Neki ez korábban teljesen kimaradt. Nem volt rászorulva, nem is érdekelte. Büszke arra, hogy ehhez képest elég jól csinálja.

Abból a szempontból viszont nagy a terület, hogy sok a munka, és bár korábban besegített Tina lánya, most már csak ketten vannak rá. Termelnek, szállítanak, piacoznak, tervezik a következő évet, az újabb fejlesztéseket. Mindezt önerőből, állami támogatás nélkül. Ezt sem bánják, mert így tényleg függetlenek, úgy csinálják, ahogy nekik tetszik, és ha egyszer elég volt, akkor abbahagyják. Bár ezt egyelőre nem tervezik.

Felmegyünk a dombra, ahol folyik a termesztés

Valóban kell mászni, de megéri. Odafönt megnyílik a horizont, csodás a kilátás az alattunk elterülő tájra. Norbi paradicsomot kötöz, ma jó napja van, édesanyja besegít egy kicsit. Aztán megnézzük, hogy áll a krumpli. Kell neki még néhány hét. Egyet megtörlök, beleharapok. Nyersen is finom. A zöldborsót is lehet szedni hamarosan. Szelíd módszerrel termesztenek, vagyis nyugodtan lehet kóstolgatni. Erre szokták biztatni a vevőiket is.

„Kiskertben még működik, hogy egyenként leecseteled a növényt, de nálunk ez már nem megy, csak paradicsomból kétezer tő van idén. Próbáltunk abszolút vegyszermentesek lenni, de mivel nekünk ez a megélhetésünk, meg kell védeni az árut, vagyis minimális növényvédelmet mégis kell alkalmaznunk. De ahogy a dédapáink, gondolkodva, mérlegelve, és nem azért, hogy még nagyobb, még pirosabb legyen a paradicsom, vagy hat kilóval több legyen a krumpli. Arra törekszünk, hogy az alkalmazott módszer minél inkább bio legyen, a szer ne szívódjon fel, ne maradjon a növényben.”

A növényvédelemre – mint mondják – azért is szükség van, mert a klímaváltozás, illetve az egyre több külföldről behozott áru miatt olyan kártevők is megjelentek, amik korábban nem voltak jellemzők, ezért nincsenek természetes ellenségeik sem. Az egyre kiszámíthatatlanabb időjárással pedig már ők is szembesülnek.

„Idén minden csúszott. Amikor már kellett volna nőnie a palántáknak, akkor még nem nőttek, amikor már ültetni kellett volna, akkor még nem lehetett. Áprilisban és májusban még fűteni kellett a fóliasátrakat.”

A szelíd termesztés pedig arra is vonatkozik, hogy nem akarják megerőszakolni a természetet, minden áron ragaszkodni az elképzeléseikhez. Az elmúlt években már nagyjából kitapasztalták, hogy mi az, ami az adott területen jól terem, és mi az, ami nem. Van, aminek idén még adnak egy esélyt, ha nem jön össze, akkor elengedik. Répát például, bár alapvető lenne, nem termesztenek, mert nem ideális hozzá a talaj. Van viszont fodros kel és mángold.

„Nem az van, hogy »márpedig mi akkor is akarunk valamit«, és ezért telenyomjuk a földet biovegyszerrel. Inkább próbálunk együttműködni a természettel. Tavaly kísérleteztünk a talajtakarással is, csak aztán a szétterített szalmából kinőtt a búza, több baj volt vele, mint amennyi hasznot hajtott. Maradunk annál, hogy négykézláb mászunk, és gazolunk. Ha levágjuk a füvet a ház körül, akkor felhordjuk, betakarjuk a földet vele a paprika körül, hogy bent tartsa a nedvességet.”

Arra is törekednek, hogy minél inkább csomagolásmentesek legyenek, ha a kész termékeknél nem is (bár a csereüveg is megoldás lehet a jövőben), legalább a friss zöldségek és a tojás esetében. Valójában nem rajtuk múlik.

„A csomagolásmentesség és a fenntarthatóság, jól hangzó szlogen, de amikor jönnek hozzánk vagy a piacra a vásárlók, akkor a legtöbb esetben mégis kell nekik a zacskó. Egy időben varrtam én is saját logós vászonzsákokat erre a célra. Nagyon kevés még az az ember, aki tényleg saját szatyorral érkezik, vagy visszahozza a tojástartót. Valamiért nehezen indul be ez a folyamat Magyarországon” – mondja Tina.

Szerinte ugyanez igaz a kistermelői és háztáji termékekre is. Az emberek már törekszenek, egyre tudatosabbak, és igénylik a minőségi termékeket, de még mindig kevés a valódi tudás, és ezért vannak néha ellentmondások.

„Például érzik, tapasztalják, hogy milyen hideg volt az idei tavasz, mégsem értik, hogy miért nincs májusban paradicsom. Vagy, hogy »milyen jó a termelői piac«, aztán meglepődnek, hogy »hát, ezek a zöldségek-gyümölcsök nem is olyan nagyok, nem is olyan egyformák, mint a multiban, meg hogy jaj, ez a zöldség földes«. Hát igen, földes, mert még meg kell mosni.”

Tina évtizedeket töltött a kereskedelemben

Kisbolttól a multiig, kasszázástól az üzletvezetésig, számos helyen és pozícióban megfordult, úgyhogy van gyakorlata abban, hogyan kell a vevőkkel bánni. Már vannak törzsvásárlóik és visszatérő vendégeik, akikkel akár órákig is elbeszélget. Tulajdonképpen ez a legjobb az egészben: hogy a munkájának kézzel fogható gyümölcse van, és ez másoknak is örömet okoz.

„Elültetsz egy pici magot februárban, aztán várod, hogy nőjön, és végigköveted a fejlődését. Végül pedig láthaod, a boldog és elégedett vevőt is. Van, aki már márciusban felhív, és kérdezi, hogy »ugye, lesz megint ebből vagy abból, ugye, lesz idén is az a paradicsom, mert az olyan finom volt«… átjönnek érte másik településről is.”

Minden évben törekednek arra, hogy legyen valami különlegesség a sztenderd termékeken túl. Paradicsomból idén tizenkétféle lesz, többek között fekete paradicsom is, burgonyából négyféle. A fűszerekkel is kísérleteznek. Tavaly volt gombalevél, citromos és ánizsos bazsalikom, idén lesz olíva, menta, négyféle oregánó, nyolcféle kakukkfű. Minden egyes szem vajbabért megdolgoztak, és némelyik fűszernövényben két-három év munkája van, mire a piacra kerül.

Norbert megmutatja nekem a fürjeket. A madarak ketrecéhez érve jelzi, hogy maradjak csöndben, és lágy hangokat játszik le a telefonján.

„Meg kell nyugtatni őket” – mondja. – „Ha túl sok a fény vagy a zaj, akkor teljesen megvadulnak, egymásnak is nekimennek. Ezek csendhez és félhomályhoz szokott állatok.”

Tina és Norbert egész nap talpon vannak, nincs megállás. Olyan sincs, hogy valamit majd megcsinálnak holnap, mert ma nincs kedvük hozzá. A tyúkokat meg kell etetni, ki kell takarítani. Tavaly esőben szedték a borsót, mert szállítani kellett.

„Tavaly novemberben volt egy kis gerincproblémám, pár hétig felkelni sem tudtam az ágyból. De úgy vélem, minden agyban dől el. Tudtam, hogy nekem ezt csinálnom kell és csinálni akarom, úgyhogy rendbe is jöttem, ma már ugyanúgy hajlongok” – mondja Tina. De olyan is volt, hogy legurult a domboldalon, kificamította a vállát, az orvos visszarakta, ő pedig már másnap ismét dolgozott.

Tévét nem nagyon néznek, esténként inkább leülnek egy kicsit a kertben, de ilyenkor is tervezgetnek. Megbeszélik, hogyan fejlődik a borsó, milyen szépen virágzik a paradicsom, hogy milyen üvegeket válasszanak majd a fűszeres olajhoz.  

„Mert boldog életet élünk. Szabadok vagyunk…”

Ezt válaszolja Tina, amikor megkérdezem, hogy miért éri meg nap mint nap felkelni és csinálni ezt, miközben olyan sok a munka vele. „Mindig is úgy éreztem a panelban, hogy az nem az én helyem. Ott azért volt három kutyám, hogy kimozduljak, néha a természetben legyek. Aztán kiköltöztünk ide, és már nem is tudnám elképzelni, hogy mást csináljak. Itt feladat van, vár a kert, várnak az állatok.”

Készítek még egy képet róluk a kapunál. Norbert a fejébe nyomja a „Dzsoki” kalapot. Ez olyan autentikus, de szükség is lesz ma rá. A nap egyre magasabbra hág, kemény lesz a munka a tűző napon.

Iliás-Nagy Katalin 

A képek a szerző tulajdonában vannak