Kormos Anett: Ballagáson voltam

–

Ballagáson voltam…

És tudom, istenem, én tudom, itt kellene befejeznem ezt a mondatot. Mert egyszer már írtam a karácsonyi ünnepségről, és hatalmas botrány lett… egyebek mellett abban az iskolában is, ahova a két lányom jár. Mondhatni, az övékével vertem a csalánt. Az egyik idén szabadul, de a másiknak még van egy éve, és elnézést kérek tőle előre is, esküszöm, nem ellene, hanem érte, értük, mindannyiunk gyerekéért vagyok képtelen nem folytatni ezt a mondatot.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ezúttal nem követtem el azt a hibát, amit el szoktam, nem hirtelen felindulásból írok, aludtam egyet az élményre. Az élményre, amelyen a lányom elballagott. Aminek szépnek, emlékezetesnek, talán egy kicsit megindítónak kellett volna lennie. Nem miattam, nem a szülők miatt, hanem a gyerekek miatt. De lehetett volna vicces is. Vagy érdekes. Vagy bármilyen más szempontból értékes.

Tudjátok, milyennek nem szabadott volna lennie? Tudjátok, milyennek nem szabadott volna lennie semmilyen körülmények között? Kínosnak. Nem számomra, nem a szülők számára kínosnak, hanem a gyerekek számára.

Akik több hetes próba után kint ültek a tűző napon, a szerencsétlen kis ünneplőruhájukban és egyen nyakkendőjükben, miközben valamelyik társuk (hol egyiket, hol másikat érte a balszerencse) felolvasott valamit, amiből a rossz hangosítás miatt egy árva szót sem hallott volna még Sentinel sem. Még „szerencse“, hogy a testbeszédéből és a mimikájából így is pontosan lehetett tudni, hogy egyetlen porcikája sem kívánja ezt az egészet: nyilvánvalóan külső nyomás hatására áll a mikrofon mögött, és nyilvánvalóan külső nyomás hatására mond el egy olyan szöveget, amihez nyilvánvalóan semmilyen módon nem tud sem érzelmileg, sem értelmileg kapcsolódni. Lefordítva: kurvára nem érdekelte őt magát sem.

Jelzem: nem ez a negyvenpercnyi háttérzaj szerű kényszermotyogás volt a mélypont, ebbe jól idomított szülőként bele is törődtem volna, mint ahogy abba is, hogy majd azt kell hazudnom a lányomnak, hogy szépen mondta azt, amiből egy kurva szót sem hallottam.

Merthogy aztán énekeltek… Na, az volt a mélypont.

Gyerekek, én jártam börtönben is, láttam már reménytelen helyzetben lévő, megtört embereket parancsra énekelni. És így is azt kell mondanom: az kutyafasza volt ehhez képest. Mármint, ami a produkció szívet tépő faktorát illeti. Kár, hogy nem az ilyen ünnepélyes alkalmakkor elvárt értelemben.

Képzeljetek magatok elé egy rakás ünneplőbe csomagolt, izzadt, gyönyörű gyereket, már-már fiatal embert, akik tekintetükkel a cipőjük orrába kapaszkodva halkan, mélyen, talán picit szándékosan is hamisan, sorsukba máris beletörődve dünnyögnek az orruk alatt. És ha ez megvan, ha ezt a kis megtört, a „te is számítasz“ illúziójától hamvas korban megfosztott gyereksereget magatok elé képzeltétek, akkor most képzeljétek magatok elé azt is, hogy a ti gyereketek is köztük van! A ti okos, vicces, szép (vagy nem, jelen esetben tök mindegy) gyereketek is köztük van, és

már most, TIZENNÉGY évesen megtanulta, hogy a „hatalom“ számára tök mindegy, mit gondol, mit érez, az ukáz ki van adva, énekelni kell, szavalni kell, és AZT kell énekelni, és AZT kell szavalni, ha mindenki beledöglik a kurva anyját, akkor is.

És most, hogy kisebbik lányomnak az általános iskola utolsó évét nyilvánvalóan egy másik iskolában kell befejeznie szabad véleménynyilvánításom következtében, szeretném hangsúlyozni, hogy nem a felelősöket keresem, még akkor sem, ha nyilvánvalóan vannak. Ez a megnyilvánulásom nem a pedagógusok elleni hadüzenet, hiszen közülük számosnak csakis tisztelettel, hálával és köszönettel tartozom, tartozunk mi, szülők mind. 

A megoldást keresem.

Viszont azok ellen igenis hadat üzenek, akik fásultságból, nemtörődömségből, esetleg pusztán alkalmatlanságból asszisztálnak ahhoz, hogy a „kuss a neved“-érzés vérszomjas parazitája befészkelje magát a gyermeki testbe, tudatba, lélekbe, és felzabálja benne az önállóan gondolkodni, dönteni, véleményt alkotni- és kifejezni képes felnőtt emberré válás lehetőségét.

És legfőképp hadüzenet annak a mechanizmusnak, amely nemcsak engedi, de mintha hajtaná is azt a gépezetet, amelyik alkalmatlanokat is a pedagógusi kényszerpályára kerget, és az alkalmasakból is megpróbálja erőszakkal kiölni a törekvést a világ jobbá tételére.

Talán azt hiszitek, feleslegesen picsogok valami apró hülyeségen. Csakhogy szerintem ez az egyetlen út. Az egyetlen út a világ jobbá tételére, hogy az utódaink jobbak, többek legyenek nálunk. Hogy őket olyan érző, gondolkodó szakemberekre bízhassuk, akik megfogják a kezüket, és elkísérik őket ezen az úton.

Igen. Éppen ezért visszavonom a hadüzeneteimet. Mindet. Nem üzenek hadat. Senki ellen.  Főleg, hogy nyilván ki is törölhetném vele a seggem (megint egy csúnya szó, tudom: ülj le, egyes!).

Hadüzengetés helyett inkább kérek.

Kérek minden pedagógust!

És kérek minden szülőt!

Hogy MI, együtt, higgyünk abban, hogy más is lehet! Hogy másképp is lehet. Akkor is higgyünk, ha nem lehet! És erőnkön felül, lankadatlanul toljuk kifelé saját celláink falait, hogy utódaink ne kerülhessenek hasonló zárkába!

Képességeink legjava szerint, és lehetőségeinken túlmutatóan próbáljuk meg elérni, hogy gyerekeink ne azért zengjenek háladalt, mert muszáj, hanem azért, mert úgy érzik, hogy a hála valóban jár.  

És – noha ez a külső szemlélő számára talán elhanyagolandó tényezőnek tűnik­, – én is hálás akarok lenni. Hálás akarok lenni azért, hogy együtt, egymást, de legfőképp a gyerekeinket támogatva hozzuk ki belőlük a lehető legtöbbet, ahelyett, hogy kiirtanánk belőlük azt, ami eredendően is bennük van.

 Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Kerepeczki Anna archív