Nem elég a szeretet, tisztelni is kell a gyermeket! – Montessori, a csodálatos elme, aki miatt az egész világnak újra kellett gondolni a nevelési elveit
Százötven évvel ezelőtt született Maria Montessori, de pedagógiai módszere ma is nagyon népszerű világszerte. Ennek oka pedig a korszerűsége, ugyanis a gyerekek személyiségének épp azon részeit fejleszti elsősorban, amelyre korunkban – a szakértők egybehangzó véleménye szerint – óriási szükség van. Ezek pedig az önállóság, a problémamegoldó gondolkodás, a kreativitás és a csoportmunkára való képesség. Ki volt ez a rendkívüli asszony, aki nemcsak a tanulmányai és a felfedezései kapcsán kényszerült állandó küzdelemre, de a magánéletben is? Aki, miközben gyerekek ezreinek sorsát tette könnyebbé, a saját fiának nem tudott sokáig az anyja lenni. Kurucz Adrienn írása.
–
„A pedagógus feladata csak a vezetés, az útmutatás: ő csak segít, szolgál, míg a gyermek személyisége a maga erejénél fogva fejlődik” – írta Maria Montessori.
Több mint száz év telt azóta, és bár az olasz professzor módszertana kifejezetten népszerű ma is a világban, még mindig nem alapelv ez a tétele (sem) az iskolák jelentős részében. Pedig kutatások igazolják, hogy a Montessori-pedagógia működik, hasznos, és felszabadító: az informálás-magolás-fegyelmezés triásza helyett közös felfedezéssé és élménnyé teszi ugyanis a tanulást pedagógusnak és gyermeknek egyaránt.
Mert a Montessori-univerzumban nem a lexikális tudás mennyisége a fontos, hanem a képességek fejlesztése.
Eszményképe a gyermek, aki miután megteremtették számára a tanulás feltételeit, önállóan tevékenykedik. A nevelésben óriási szerepet kapnak a humanista elvek: a tolerancia, a másság elfogadása, a segítőkészség, a különböző népek kultúrájának megismerése, a természet védelme.
Sajnos ma sem evidencia mindez a nevelésben, száz évvel ezelőtt pedig még ennyire sem volt az. Hogy milyen vaskalapos közegből származott e tudós asszony, azt jól mintázza privát tragédiája. Mivel házasságon kívül született fia egy pszichológus kollégától, a prüdéria miatt el kellett titkolnia anyaságát, és gyermekét rokonok nevelték fel. Mario, a fiú, csak kamaszként tudta meg, hogy, akit nagynénjének hitt, az a nő valójában az édesanyja.
Montessori tehát, aki annyi gyereknek segített felnőni, a saját fiát sohasem nevelhette. A történet olyan értelemben mégis csak szerencsésen végződött, hogy a titok lelepleződése után kapcsolatuk megerősödött, és Mario Montessori lett később anyja szellemi örökségének gondozója, módszerének továbbfejlesztője.
No de nagyon előreszaladtunk, hadd meséljek kicsit Maria Montessoriról!
A gyermeki kíváncsiság, amely módszerének egyik fundamentuma, benne különösen élénk volt. Az Ancona közelében született kislánynak hatalmas tudásvágya volt, és nem hagyta lebeszélni magát a tanulásról, pedig akkoriban az, hogy egy olasz (vagy bármilyen nemzetiségű) nő egyetemre járjon, az 1800-as évek végén nem volt mindennapi jelenség.
Eleinte a matematika és a természettudományok érdekelték felettébb, olyannyira, hogy egy reál tárgyakban erős, „fiús” középiskolát választott. Szerencsére a családja támogatta ebben. Ezután a Műszaki Egyetemre járt négy évig. Aztán jól meglepve környezetét, átnyergelt a medicinára, ami nem ment egyszerűen, ugyanis Olaszországban ez időtájt az orvosi hivatás nem volt opció nők számára.
Még a minisztériumnál is kilincselt – sikertelenül. Végül pápai engedéllyel mégis úttörője lehetett a női orvoslásnak. A helyzete nem volt könnyű, az előadóterembe csak azután léphetett be, hogy a férfiak elfoglalták a helyüket, és megérkezett az előadó, (így gyakran állnia kellett, vagy a leghátsó sorokban kuporognia). Az anatómiai gyakorlatokon nem csatlakozhatott a társaihoz, és a boncteremet is egyedül látogathatta csak késő este.
Ám ez a diszkrimináció nem szegte kedvét, kitűnő tanuló volt, és 1896-ban diplomát szerzett: ő volt az első olasz nő, aki a hazájában végzett orvosi egyetemet.
Ezután egy gyermekosztályon kezdett el dolgozni, valamint önkéntesként egy pszichiátriai klinikán, mert nagyon érdekelte a lélektan. Megrázta, amit tapasztalt: az értelmi sérült gyerekek zsúfolt kórtermekben, borzasztó körülmények között éltek. Figyelme az ő fejlesztésük felé fordult, felismerte, hogy ez leginkább nem gyógyszerekkel, hanem pedagógiai eszközökkel valósulhat meg. Nagy fordulat volt ez az életében: a gyógyítást összekapcsolta a neveléssel, és ez meghatározta a további sorsát (és rengeteg emberét).
Érzékszervi fejlesztőeszközök sorát ötlötte ki, és felmerült benne, ezek ép gyermekek esetében is használhatók lehetnének. Úgyhogy lemondott saját iskolájának a vezetéséről, és visszatért az egyetemre lélektant, fiziológiát és pedagógiát tanulni.
37 éves, amikor megalakítja a híres Gyermekházat Rómában, hároom-hat éves korúak számára, ez a mai Montessori-óvódák prototípusa
Ez a hely egészen más volt, mint a többi, századfordulón üzemelő gyermekintézmény. Például azért, mert a berendezés a gyermekek méretéhez igazodott, aprók voltak az asztalok, a székek, és a gyerekek elérték a polcokon lévő játékokat. A gondozónők megmutatták a kicsiknek az eszközök használatát, de ezután hagyta őket kísérletezni. A gyerekek nagy szabadságot kaptak a játékban, a felfedezés örömében. Az intézet nagyon népszerű lett, úgyhogy Róma és Milánó elegáns részein újabb és újabb gyermekházak nyíltak.
Montessori azonban továbbra se nyughatott, szüntelenül figyelte a gyerekeket, és dolgozott módszere továbbfejlesztésén. A kisiskolás korúakat is be kívánta vonni a Montessori-nevelésbe. Könyveket írt, képezte az óvónőket és a tanítónőket.
Ekkor már külföldön is elismert szaktekintély volt, 22 nemzet pedagógusainak (magyaroknak is!) tartott tanfolyamokat, meghívták többek közt Angliába, Ausztriába, Hollandiába, Németországba, Olaszországba. Az Egyesült Államokban annyira népszerű lett, hogy majdnem minden államban létesült Montessori-iskola, sőt New Yorkban tanítóképző is, amit kezdetben maga Montessori vezetett. De alakultak később intézetei Kanadában, sőt Közép- és Dél-Amerika országaiban is, Indiában, Jáván, Kínában, Japánban, Ausztráliában, Új-Zélandon…
1929-ben megalakult a Nemzetközi Montessori Szövetség, amely napjainkban is működik, és Amszterdamban van a székhelye.
A szárnyalásának saját hazájában, Olaszországban a diktatúra vetett véget. 1934-ben betiltották Olaszországban az összes Montessori-intézményt, mert túlságosan szabadelvűnek ítélte ezeket a rezsim. Ezért Maria Montessori 1936-ban Spanyolországba emigrált. A világháború alatt pedig Indiában küzdött az analfabetizmus ellen. Ezekben a vérzivataros években ötlötte ki a békére nevelés koncepcióját, amelyet ötvözött korábbi elveivel.
Kevéssel a halála előtt tért vissza Európába, előadásokat tartott, felterjesztették Nobel-díjra. Idős korában is aktív és elszánt maradt, része a tudományos életnek, konferenciákra járt, publikált. 1952-ben halt meg Hollandiában.
Síremlékén ez áll: „Arra kérem a kedves gyermekeket, akik mindent tudnak, hogy velem együtt munkálkodjanak a békén.”
Ki tudja, milyennek látná a helyzetünket ma Maria Montessori. De az bizonyos, hogy lenne még tenni- és álmodnivalója.
Kurucz Adrienn
Képek forrása: Getty Images
