Átugrod vagy megkerülöd?

Izgalmas kísérlet volt összeültetni egy zenészt, egy pszichológust és egy immunológust, hogy az epigenetika igencsak gazdag témájának mentén beszélgessenek a genetika és a környezet hatásáról az életünkre, ráadásul mindezt alig több mint egy órában. Így természetesen nem is született belőle egy kerek, homogén tartalom, cserébe viszont nagyon izgalmas gondolatok hangzottak el, amelyek jó darabig töprengésre késztetik az embert.

Hogyan hatnak ránk az érzelmek és a lelki tényezők a genetika fényében? – szólt a bemelegítő kérdés, amire Almási Kitti klinikai szakpszichológus elmondta, nem annyira az anya genetikai öröksége, mint a viselkedése befolyásolja az utód jövőjét. Ebbe beletartozik például az is, hogy milyen stresszhatások érik az édesanyát, és azokat hogyan kezeli.

Az, ahogyan a minket körülvevő jelenségekről gondolkodunk, nagymértékben befolyásolja, hogy mit veszünk észre a környezetből és hogyan vesszük át a kontrollt felettük. Miről érezzük, hogy van rá befolyásunk, és minél van az a benyomásunk, hogy csak tehetetlen bábuk vagyunk a sors kezében…

Az erről való gondolkodás nagy mértékben függ attól, hogy melyik megküzdési módozatot választjuk, illetve hogyan élünk meg egy-egy kihívást: leküzdehetlen akadályt látunk benne vagy megugorható feladatot.

Ringasd el magad!

Segíthet a mindennapok problémáinak leküzdésében például a muzsika? Wolf Péter zeneszerző szerint nagyon egyénfüggő, kire hogyan hat a zene, hiszen azt temérdek tényező befolyásolja: az életkorunk, a zenei képzettségünk, a zenehallgatási szokásaink, de a kulturális hátterünktől is függ, hogy egyáltalán mit tekintünk zenének. Hogy ki mennyire muzikális, tehetséges a zenében, illetve értő zenehallgató, azt a nyelvvel való összehasonlításban tudja a leginkább érzékeltetni: attól még például, hogy tudsz levelet írni, nem leszel író.

A zenei képzettség, igény és befogadóképesség kéz a kézben jár. A populáris zene az, amit „mindenki beszél”, itt egyszerűbb formák és harmóniák szerepelnek, számtalan ismétléssel, ezeket könnyű befogadni. Sokan úgy nőnek fel, hogy nem tudnak zenét írni, olvasni, ezért csak egy közvetítőn keresztül tudják értelmezni a muzsikát. Az is fontos, milyen körülmények között hallgatjuk a zenét, erre vonatkozólag számos kísérletet végeztek, ilyen volt például, amikor azt vizsgálták, milyen zenét kell játszani a betegeknek ahhoz, hogy hamarabb meggyógyuljanak, vagy melyik az a zene, amihez közelebb próbálnak jutni a növények?

Bár nagyon pontos részletekbe az idő rövidsége miatt nem tudott belemenni Wolf Péter, azt azért elárulta, hogy a kísérlet szerint a heavy metáltól a növények igyekeznek etávolodni.

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images

Félelem és reszketés

Almási Kitti kihangsúlyozta, mennyire fontos a mindennapok negatív élményei során különválasztani a félelemet és a szorongást. A félelemnek van tárgya, amivel szembe lehet nézni, a szorongásban azonban épp az a feneség, hogy nem tudjuk kiszámítani, pontosan mivel is nézünk szembe. Ezért ez utóbbit sokkal nehezebb elviselni, az emberen óhatatlanul elhatalmasodik a tehetetlenség érzése, ami elakadást okoz, az ezzel való küzdelem pedig fizikai tüneteket is okozhat. Példának hozza fel, hogy ha valaki mondjuk azt érzi, hogy valami nincs rendben a házasságával, akkor az nyomasztólag hat, még konkrét bizonyítékok híján is, ám gyakran előfordul, hogy amikor fény derül a harmadik személy jelenlétére, attól sokan megnyugszanak. De ugyanez igaz egy kézzelfogható diagnózisra is.

Gyerek-szülő viszonylatban egy másik példát említ: ha kevés a táplálék, akkor az anyában megnő a gondoskodó ösztön. Ha viszont hullámzóak a tápanyagforrások, és emiatt kiszámíthatatlanság van, azaz a szülő elveszíti a kontrollt, ez fokozza benne a szorongást, amitől viszont csökken a meleg, gondoskodó viselkedése.

A veszélyészlelés is különválasztható. Ha konkrét, akkor az ember épül belőle, ha viszont nincs felette kontroll, akkor olyan szorongás alakulhat ki belőle, ami miatt az utódgondozásra sem tud rendesen figyelni, ez pedig a gyerekre is kihat.

A zeneterápia azonban oldani tudja ezeket a szorongásokat, kínál egy lehetséges gyógymódot, állítja Wolf Péter, aki a muzsikát végtelenül hatékony, habár manipulatívnak is mondható eszköznek tartja. Kísérletek bizonyították például, hogy már magzatkorban érzi a gyerek, ha az édesanyja énekel – körülbelül úgy, mintha víz alatt lenne. Ezzel együtt születése után nemcsak az édesanya hangját ismeri fel, de a dalokat is, még akkor is, ha azokat más énekli. Ezért szerinte botorság nem beleépíteni egy gyermek életébe valamilyen szinten a zenetanulást, még akkor is, ha ne adj' isten a családban mindenki botfülű. Főleg, ha tekintetbe vesszük Czeizel Endre hasonlatát, aki szerint kétfajta tehetség létezik: a gejzír, mint amilyen például Bartók is, akinek a családjában korábban senki nem volt zenei tálentum, illetve vannak a „piramis-típusok”, ahol már az ükapa ükapja is ügyes volt. 

 

Már az ükapámnak sem sikerült

A tanult tehetetlenség is bénítólag hathat, például amikor valaki arra a következtetésre jut, hogy nincs ráhatással az eseményekre, ezért nem küzd, hanem feladja – magyarázza Almási Kitti. Példaként azt hozza fel, hogyan reagál valaki a munkanélküliségre: teljes kilátástalanságnak éli-e meg, vagy igyekszik tenni ellene. A viselkedésmintázunkat a nemzeti karakterológia és a sok kulturális előzmény is befolyásolhatja, így  születnhet meg az a tehetetlen attitűd, miszerint „mi ide születtünk, ne gondoljuk hát, hogy ennél több juthat nekünk”. Ez a visszahúzó, pesszimista hozzáállás jellemző lehet a korábbi generációkra, ami predesztinálja, hogy a különféle kihívások esetén milyen választ adunk.

Azokban a társadalmakban, amelyek kreatívan állnak a kihívásokhoz, jóval kevesebb eseményt értékelnek lehetetlennek. Ahol viszont főleg keseregnek, ott inkább az a gondolkodás aktiválódik, hogy minek megpróbálni, ha úgysem sikerül.

De meg lehet figyelni a másik végletet is, azaz azt, hogy ki hogyan reagál mások sikerére. Idehaza inkább negatív  asszociációk társulnak hozzá, a tengerentúlon viszont pozitívumok és elismerések övezik.

Nekem nem sikerült, de neked majd fog!

A siker gondolatát továbbgörgetve felmerül a kérdés, hogyan tudunk sikeres gyereket nevelni. Wolf Péter természetesen muzikális szemszögből közelíti meg a kérdést, amikor elmondja, Kokas Klára bebizonyította, hogy a zenetanulással sok más területen is komoly eredményeket érhet el az ember. Egy amerikai kísérlet során lepusztult negyedekben kifejezetten rossz magaviseletű gyerekeknél sikerült a zenetanulással csodákat elérni: a korábban mindenből bukdácsoló diákok még matematikából is javítottak. Emellett általánosságban is elmondható, hogy

a muzikalitás többek között fejleszti a szellemi frissességet és a megismerési képességet is.

Ám mielőtt azonnal napi 24 óra zenetanulásra fognánk az ifjúságot, azt is hozzáteszi: nem elvárható, hogy egy gyerek minden pillanatban motiváltan tanuljon. Kellenek a megfelelően adagolt sikerek, de jóból is megárt a sok, legyen kerek a gyerek élete, a tanulás, gyakorlás mellett jusson ideje játszani, lustálkodni is.

Almási Kitti más szemszögből válaszol a kérdésre. Szerinte a sikeres gyerek nevelésének az a jó módszere, ha felkészítjük őket arra, hogy jól vegyék az akadályokat, és jól viseljék az esetleges kudarcot. Mit tud az ember kezdeni azzal, ha hiába tesz meg minden tőle telhetőt, de az mégsem hozza meg a remélt sikert? Hogyan értékeli ezt a fajta eredménytelenséget? Feladja, vagy meg tudja fogalmazni azokat a tényezőket, amelyek miatt nem sikerült?

Melyik válasz áll hozzá közelebb: az „én olyan peches vagyok, sose jönnek össze a dolgok”, vagy a proaktív „ez most nem sikerült, de mit tehetek azért, hogy megoldódjon?”. 

Nem minden elrendeltetett

Almási Kitti szerint a veszélyészlelés módosítható, ami nagyban befolyásolja a túlélést. Az, ahogy megéljük a kihívásokat, a problémákat, hatással van az egészségünkre és az élettartamunkra is. Itt említ egy roppant izgalmas gondolatot: a legújabb felfogás szerint az is az érzelmi abúzus kategóriájába tartozik, ha a szülő olyan hiperérzékenységgel reagál a gyerek minden tünetére, hogy kifejezetten szorongós embert nevel belőle. Ilyen az, ha például az első köhögés után orvoshoz szalad vele, vagy ha óriási patáliát csap, amikor a gyerek elesik a játszótéren. Ezekből a gyerek ugyanis azt fogja leszűrni, hogy a szülő nem érzi magát kompetensnek, képtelen megoldani a helyzetet, pánikolni kezd, és minden döccenőt extrém stresszként éli meg. Végül a gyerek is magáévá teszi ezt a hozzáállást, ráadásul a folyamatos stressz az immunrendszert is gyengíti.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ha minden élethelyzetben csak a bajt látjuk, akkor a szervezet természetes védelmi rendszere záros határidőn belül kimerül, és a legegyszerűbb helyzettel sem tud megküzdeni. Falus András ehhez kapcsolódva elmondja, hogy a dicséret megvonása ugyanúgy az abúzus kategóriájába esik, mert egy jó szóval rengeteget lehet adni a másiknak. De nincs jogunk a másikat megalázni vagy olyan helyzetbe hozni, hogy szégyellnie kelljen magát. Az elfogadó és megerősítést adó családi környezet tehát rettentően fontos.

„Ha nem elérhető ez a támasz, akkor a fiatalok a közösségi terekben, a lájkok számában akarják megtalálni” – figyelmeztet Kitti. „Óriási harc folyik a megerősítésért, a dicséretért. Nagyon veszélyes ez a fajta aktivitás, hiszen a gyerekek megerősítésre vágynak, de nincsenek felkészülve a negatív vélemények elviselésére.”

Falus András a beszélgetés jó pár elemét összefoglalva úgy véli, azért az epigenetikai tényezőket lehet tudatosan is befolyásolni, nem kell mindenáron beletörődni az „örökségünkbe”. Egészséges életmóddal, a „jó” életre való törekvéssel, a pillanat élvezetével, a zenét és irodalmat befogadva egy csomó minden átfordítható.

Ezért is fontos felismerés, hogy tudatosan tehetünk azért, hogy jól legyünk. Ezt persze még mindig kikezdhetik külső stressz-tényezők, mint amilyen például a diktatúrák kiszámíthatatlansága, amikor félelem és bizonytalanság megül a levegőben.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images