„Tűrhetetlen, hogy 30 iskolás gyerekből 25 butának érzi magát!” – Történet egy magyar férfiról, aki reformiskolát alapított Costa Ricán

–

Marschall Péter generációja – itt Magyarországon legalábbis – általában nehezen vált.

Állást, lakhelyet pláne.

Ő kilóg a sorból, a bizonytalan, az ismeretlen őt kifejezetten csábítja. Így volt ez mindig: nagy sikerek, nagy bukások és nagy újratervezések követték egymást az életében, és ez így is van rendjén szerinte. Derűlátó maradt, és derűkereső, sőt a „boldog ember” kifejezést sem szemérmes vagy babonás kimondani önmagával kapcsolatban.

Nagy rutinja van az alkalmazkodásban, az egykori NDK-ban született – félig német – és hatéves korában, a szülei válása után hozta haza Magyarországra az anyukája.

A nyelvtudás előnyös volt persze egy olyan országban, ahol ez unikális ismeretnek számított – akkoriban még inkább. Így annak ellenére, hogy szabálytalanságát, öntörvényűségét az iskolarendszer nehezen tolerálta, a külkerről meg még kirúgták, el tudott helyezkedni egy jó állásban, egy német filmgyártó cégnél, később pedig önállósodott, saját céget alapított.

A televíziós műsorgyártással járó forgatások miatt évtizedeken át rengeteget utazott, mondhatni, bejárta a világot, és amikor pár éve eladta a cégét, úgy döntött, Costa Ricára költözik a családjával – a felesége, Viviana Marschall-Mora odavalósi.

Marschall nyakában, bőrszíjon, egy bálnafarkat mintázó medál lóg, azt mondja, azért, mert ilyen alakú a partszakasz, ahol laknak. A pénzből, amit a cégéért kapott, házat vett, némi földet, nyitott egy barátjával közösen egy kávézót, és van egy kis sörgyáruk. A megélhetést nagyjából ezek fedezik. És azt állítja, ez a „nagyjából” már elég neki. „Régen úgy vásároltam autót, hogy minél extrább legyen. Ma már nem érdekel ez a szempont. Van egy kocsim, ami elvisz minket innen-oda, ez pont elég.”

És hogy miért éppen Costa Rica?

Miért ott, e távoli, magyarok által kevéssé ismert országban van számukra az otthon?

Marschall azt mondja, azért, mert ott talált rá a földi paradicsomra: mindig jó az idő, vannak szegények, de senki sem fagy meg, hal éhen, mert a növényzet buja, a föld élővilágának pedig öt százaléka itt él ebben az amúgy kicsi, mindössze négy és félmillió lakosú országban. A fákon gyümölcsöket, az óceánban bálnákat látni. És azzal ellentétben, amit sokan gondolnak, Costa Rica a világ egyik legrégebbi demokráciája, valamint a közbiztonság is sokkal jobb, mint a szomszédos Közép-amerikai országokban.

Ami pedig Marschalléknak a legfontosabb: a gyerekek nem a természet közelében nőnek fel, hanem a természetben, egy sokkal nyugodtabb, békésebb, lassabban csordogáló életben, mintha itthon maradtak volna.

Három kisgyermekük van: Ericka, Peti és Dani. Ezen kívül a férfinak az előző házasságából még van két tinédzser gyermeke is, Dávid és Rebeka, ők Bukarestben élnek az édesanyjukkal, de amikor csak lehet, találkoznak, mindennap skype-olnak, eleven a kapcsolat velük is.

Mivel több gyermekük is iskolás, az oktatás természetesen napi téma régóta odahaza, és akárcsak Budapesten, új otthonukban is elégedetlenek voltak Marschallék azzal, amit az állami iskola, a klasszikus oktatási modellek nyújtanak.

Kitalálták, hogy ha nincs olyan helyi iskola, amibe szívesen, örömmel járnának a gyerekek – számukra ez a legfontosabb szempont –, akkor csinálni kell egyet. Mégpedig a finn módszer alapján, amelybe Marschall beleásta magát, mielőtt alapított volna egy saját intézményt.

Ő, aki sosem foglalkozott korábban pedagógiával, a gyerekei miatt e tudomány szerelmese lett, és autodidakta módon képezte magát, olvasott rengeteget, elment többször Finnországba, kereste a fontos könyveket, iskolákat, mentorokat.

Társakat keresett maga mellé Costa Ricán, az ötletére nyitott tanárokat. Mivel befektetőket nem talált, csak rajongókat, a saját megtakarításait tette bele az iskolába. Majdnem az összes pénzét.  

És tavaly elindultak.

Ötven gyerekük van, egyelőre csak tíz év alattiak. Vannak tehetős külföldiek gyerekei köztük, és ösztöndíjas szegény családokból származók is. Marschall nem akart homogén elitiskolát. Jó iskolát akart.

Mivel Costa Ricán mindig meleg van, elegendő volt egy nagy hangárt kibérelni, azt alakították át iskolaépületté, bár nem úgy néz ki persze ma sem, mint, ahogy mi, Európában az iskolaépületeket elképzeljük. Nincsenek falak.

A finn és az amerikai (Project based learning) metódusra emlékeztetően hathetes projektekben folyik az oktatás, egy-egy téma köré csoportosítják a tanárok a tananyagot. Nem osztályoznak, nem feleltetnek.

Abban hisznek, hogy a versenyeztetés megöli a kreativitást. „Képzeljünk el egy osztályt. Van pár gyerek, akinek a memóriája alkalmas a rengeteg információ megjegyzésére – amiről ma már tudjuk, hogy csak az intelligencia egyik fajtája. Szóval ez a pár gyerek kitűnő a klasszikus iskolarendszerben, míg a többi butának érzi magát éveken át mellettük. És butának is kezelik őket.

Életre szólnak az efféle tapasztalások. Ezért vallom azt tiszta szívvel, hogy nem versenylovakat kell nevelni, hanem mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy megtalálja a saját útját, azt a területet, ami igazán érdekli. Ehhez viszont olyan pedagógusok kellenek, akik mentorok, szellemi vezetők, nem robotok, akik leadják az anyagot” – magyarázza az alapító.

És a jövő? Folytatják. Sőt, terjeszkednek, még az is előfordulhat, hogy lesz egyszer Budapesten is Costa Rica-i magyar iskola.  

Kurucz Adrienn

Képek: Marschall Péter