–

1. Elszámolok háromig…

A szülők hajlamosak olykor önkényesen előrukkolni a matematikai ismereteikkel. Erre az önprodukálásra többnyire akkor kerül sor, amikor az utód az ellenkezésben leli örömét, vagyis szarik szót fogadni. A közönség előtt megsemmisülő anyuka ebben a kínos helyzetben több dolgot is tehet. De választási lehetőségek garmadája ide vagy oda, ő többnyire mégis csak két megoldásban gondolkodik. Az egyik, hogy odamegy a szájába éppen homokot lapátoló szeme fényéhez, aki füle botját se mozdítja a többszöri „indulunk”-ra, és kilátásba helyezve az élve eltemetés lehetőségét, majd erőszakosan elrángatja az ebadtát a tett helyszínéről. Ezzel az antiliberális eljárással természetesen azonnal kivívja a többi szülő rosszallását. Ha tehát a népszerűségi szempontokat is figyelembe vesszük, érdemes inkább a másik megoldást választani. Azt, amelyikben az anyuka lenyeli az indulatait, remegő kezével a hajába túr, a másik kezét csípőre teszi, és előadja a háromigszámolok-áriát. A többi szülő szeme erre rögtön felcsillan, ez a CD nekik is megvan (ünnepi kiadásban is), viszont állati hálásak, hogy most nem nekik kell betenni: „Háromigszámolok”.

Erre a mondatra megfagy a levegő a játszótéren. A mérleghintának mintha mindkét fele egyszerre állna meg a magasban, a mászókán olyan mozdulatlanul csüngenek a gyerekek, mint a pókhálóba gabalyodott döglött legyek.

És mindenki kíváncsian várja, mi lesz most. Vajon tényleg elszámol háromig? És ha igen? Utána mi történik? Mennyi idő telik majd el az egy és a kettő között? Vajon a kettő az úgy hangzik el, hogy kettő vagy úgy, hogy keeeeeeee-ttőőőőőő? És vajon előkerülnek a törtek is? Lesz kettő és fél? Meg kettő és háromnegyed? Valahol mélyen, legbelül persze mindenki tudja, hogy három után se fog történni semmi, hiszen a népszerűségre törő szülő nem engedi meg magának, hogy a többiek megbotránkozzanak az anyukákhoz méltatlan viselkedésén. Ráadásul a számoló szülőnek nincs is meg a fejében, hogy a három után minek kéne jönnie. Egyszer kipróbálta a négyet, de az nem hatott. Ezért elszámol háromig… ha már egyszer megígérte. Aztán elszámol még egyszer, hiszen az ismétlés a tudás atyja. És csak ezután lép a tettek mezejére. Hóna alá csapja a visítva toporzékoló lapátosát, majd csendben agyvérzést kap.

2. Ha nem jössz, itthagylak!

Ez tulajdonképpen a háromigszámolok-ária második felvonása. Ha a számolgatással felsülő anya továbbra is szeretné megőrizni a látszatot, hogy ő ügyesen terelgeti verbális ráhatással a gyerekét, akkor jön a lelki terror. Cukiskodva elmormol egy az utód számára tulajdonképpen életveszélyes fenyegetést, ami így hangzik: „ha nem jössz, anya itthagy”. Hozzáképzeltétek a negédes hangszínt? Persze ez a fenyegetés nemcsak emiatt a hangszín miatt teljesen komolytalan, hanem azért is, mert

még a leghülyébb gyerek is tudja, hogy az anyja nem fogja otthagyni. Egy normális anyának ugyanis meg sem fordul a fejében, hogy otthagyja a homokozóban a gyerekét. Na, jó. Talán megfordul. De elhessegeti.

Mit szólna már a többi szülő? Egyébként láttam már gyereket, aki pánikba esett ettől a mondattól, és rögtönzött egy szappanoperába illő elhagyottgyerek-hisztériát, de többnyire nem ez a végkifejlet. Hanem az, hogy anya befenyít az „itthagylak”-kal, a gyerek pedig szemrebbenés nélkül játszik tovább. Erre az anya újra befenyít, és az „itthagylak”-ot a „tényleg”-gel nyomatékosítja. A gyerek erre se mozdul, ezért az anya tovább megy, és felfesti a szomorú és veszélyekkel teli anya nélküli jövőt. „Elmegyek, és egyedül maradsz. Aztán besötétedik. És félni fogsz.” A gyerek nem mozdul, így az anya színjátékba kezd. Lassan lépdelve távolodni kezd a homokozótól. Úgy hátrál, hogy közben rajta tarthassa szemét az utódon, és integet neki. „Pá, pá! Anya most elmegy.” A profi gyerekek ilyenkor visszaintegetnek. A még profibbak azonnal keresnek egy másik, jobb, szebb, gazdagabb anyát. De a legprofibbak szereznek egy mobilt, és felhívják a gyámügyet.

3. Amíg az én kenyeremet eszed, avagy amíg az én házamban laksz…

Az amíg az én kenyeremet eszed mondattal szerintem csakis a pékek fenyegetőzhetnének teljes joggal, de ők se a gyerekeket rémisztenék halálra, hanem, mondjuk, engem, aki eléggé szeretem a kenyeret (a fehéret!!!). Mert mit mondana erre egy gyerek, ha elég szemtelen lenne? Hát, azt hogy: „jó, akkor nem eszek többet a rohadt kenyeredből, mutter, majd veszek sört a sulibüfében”Egy gyereket azzal lehetne inkább befenyíteni, hogy amíg az én csokimat eszed… vagy, ha már kamaszkorba lépett, akkor azzal, hogy amíg az én füvemet szívod…

Amúgy ez a kenyeres is olyan, mint a fenyegetőző mondatok többsége, hogy a másik felét legszívesebben a szülő is lenyelné, mert

milyen hülyén hangzik már, hogy „amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok”? Bejött ez már valaha? Riadt már meg gyerek ettől a mondattól annyira, hogy azt mondja: „jó, akkor mondd, mit csináljak?” Legfeljebb egy szénhidrátfüggő gyerek.

És itt van az étkezési megvonás kilátásba helyezésének a kistestvére, a lakhatásra vonatkozó fenyegetés: amíg az én házamban laksz… Erre a pimasz kölke megint visszavághatna, hogy nem is a te házad, hanem a banké. Persze, ha sikeresen eltitkoltuk előle a birtokviszonyokat, akkor elérhetjük, hogy dacosan elköltözzön. De valahogy ez is csak akkor jut a gyerekek eszébe, amikor már hasznukat is vehetnénk… mondjuk, a házi munkában. Hétéves kor alatt meg sem fordul a fejükben, hogy új otthont keressenek. Tudom. Mondták. Sőt, egyszer meg is fenyegettek, hogy örökké velem fognak lakni. Szóval csak óvatosan mondjunk Á-t, ha nem akarjuk, hogy utódaink rávágják a B-t is.

4. Az erőszak nem old meg semmit, avagy az erőszak erőszakot szül:

Naaaa… nem túlontúl erőszakos elutasítása ez az erőszaknak? Az erőszak olykor igenis jó. Hogy mit szül, azt nem tudom, ugyanis mióta gyerekeim vannak, nem érdeklődöm a szülések iránt, de egy csomó mindent megold. Ha a fiúk sose húznák meg óvodában a lányok copfját, akik ezért soha nem csapnák pofon a fiúkat, mi lenne az ovis szerelmekkel. Jó, persze… tudom, nem erről van szó.

Sőt! Valójában bármennyire ordas nagy közhely ez az erőszak-ellenesség, egyet kell értenem vele. Utódainkat az erőszakmentes problémamegoldásra kell sarkallni. Hiszen néhány év múlva nagyobbak és erősebbek is lesznek nálunk. Okosabbak nem, de ők ezt nem tudják, és az önbizalom bizony elég veszélyes lehet, ha kellő mennyiségű erőszakossággal párosul. Szóval tanítsuk csak azt az utódainknak, hogy ha megdobják őket kővel, dobjanak vissza kenyérrel. Persze csakis akkor, ha már elköltöztek otthonról, mert amíg a mi házunkban laknak, addig nem csinálhatnak rumlit a dobálózással, és amíg a mi kenyerünket eszik, addig „az étel nem játék”.

5. Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel

Igen-igen, hát persze. És „a pénz nem boldogít”. Meg „bolondnak áll a szerencse”, és „boldogok a lelki szegények”. Hahahaha! A vesztesek, a csórók, a szerencsétlenek és a tudatlanok jól körülbástyázták magukat nagy igazságoknak tűnő közhelyekkel. Nyilván mi is csak azért lottózunk, mert szeretjük, hogy a szelvényünk részt vesz a sorsolásban. Az a pár száz milliós nyeremény kurvára hidegen hagy minket. Jó, beismerem, elrugaszkodott párhuzam volt, és sántít is minden irányból, de úgy megtetszett. Helyrehozom. Igenis fontos a győzelem. Persze nem minden eseményen. Mondjuk, egy március 15-i megemlékezésen, vagy egy gyászmisén nem fontos félrelökni a többieket, hogy előbb érjünk célba. Lehet persze, de nem fontos. És állítólag nem is szimpatikus. De kiabáld csak egy focimeccs lelátójáról, hogy „nem a győzelem a fontos”! Aztán, amikor futsz a néhány ezres felbőszült tömeg elől, akik szemmel láthatóan nem szotyival akarnak megkínálni, akkor gondold ezt át. És rá fogsz jönni, hogy számodra tényleg nem a győzelem a fontos… hanem a túlélés. Igenis fontos a győzelem! A versenyt azért nem részvételnek hívják, mert több annál. A résztvevők nem csupán jelen vannak az eseményen, hanem összemérik a tudásukat.

Aki társasjáték közben elkezdi hinteni az igét a vele játszó kiskorúnak, hogy „nem a győzelem a fontos”, az megfosztja utódját az izgulás, a küzdés és győzni akarás örömeitől.

Másrészt, gondoljunk csak bele! Mikor szokott a szülő ezzel a nagy bölcsességgel előrukkolni? Hát amikor azt feltételezi, hogy utódja alul fog maradni. Amikor előre sejti a kudarcát, és fel akarja vértezni, meg akarja óvni a csalódástól. Hát micsoda lebecsülése ez az ellenfélnek, aki még pelenkát visel, folyik a nyála, és az első két bábut megeszi? Az persze fel se merül a szülőben, hogy hagyja nyerni a gyerekét… de hát miért is merülne? Ha egyszer jobb a Ki nevet a végén?-ben, akkor jobb, és kész. Így miután földbe gyalulta a kétéves ellenfelét, együttérző arc mögé bújtatott fölényes mosollyal nyugodtan mondhatja, hogy: „ne sírj, nem a győzelem a fontos”.

6. Ha nem eszel, kicsi maradsz!

Ó, nagy kedvenc ez… Mi már tudjuk, bebizonyítottuk magunknak, és bebizonyította nekünk az élet, hogy ha eszünk, akkor szééép nagyra növünk. Hogy horizontálisan vagy vertikálisan, azt most ne feszegessük. És hát mér’ ne akarnánk ugyanezt a szép jövőt a gyerekeinknek is? A gyerekeinknek, akik valami érthetetlen okból kifolyólag mindenáron és minél gyorsabban meg akarnak nőni.

Sokszor mondják, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. Nos, nem teljesen értek egyet, szerintem gyereke válogatja.

Ha olyan nagylelkűek is vagyunk, hogy a naivitást nem tekintjük hülyeségnek, akkor is egyet kell értenünk abban, hogy a legtöbb gyerek naiv. Hiszen se Babszem Jankó, se Pöttöm Panna, se Hüvelyk Matyi, se Góliát története nem azt támasztja alá, hogy a méretük összefüggésben lenne a táplálkozási szokásaikkal, a gyerekek mégis beszopják, hogy ha meg akarnak nőni, akkor enniük kell. Persze, ha szülő korábban azon fáradozott, hogy meggyőzze utódját: gyereknek lenni a legjobb, a felnőttek élete csupa gond és baj, akkor szarban van, mert a gyerekből kinevelte a nőni akarás ösztönét. És egy gyereket, amelyik kicsi akar maradni, nem lehet ezzel a mondattal nagyobb mennyiségek betermelésére ösztökélni. Fontos tehát, hogy ha hazudunk, próbáljunk következetesek maradni. Az a szülő, aki már felsült a türelmet a rózsaterméssel összekapcsoló jóslatával, vagy azzal, hogy a répafogyasztást a fütyülés elengedhetetlen feltételeként jelölte meg, az csak magát hibáztathatja, ha szembeköpik spenóttal.

7. Magadnak tanulsz

A „magadnak tanulsz” a legritkább esetben hangzik el nyugodt hangnemben, pedagógiai célzattal. Vagyis a pedagógiai célzat még csak-csak megvan, de hogy a pedagógiai hatás nincs, az tuti. Bár a gyerek normális esetben valójában magának tanul, mire ezt felismeri, már nem kell mondani neki, mikor meg még nem ismerte fel, hiába mondogatjuk, mert nem érti, és nem is igaz. Eleinte a gyerek azért tanul, mert kell. Mert ha nem tanul, fekete pontot kap, vagy a szülő vinnyog neki, vagy mindkettő éri egyszerre. Mondogathatjuk tehát egy hatévesnek, hogy magadnak tanulsz azt remélve, hogy rájön: úristen, ha nem tanulom meg a szorzótáblát, megbukom majd matekérettségin, nem tanulhatok tovább, és talán sose lesz belőlem orvos... valójában feleslegesen koptatjuk a szánkat. Aligha ismeri fel ugyanis a szorzótábla bemagolása és a munkaerőpiacon való elhelyezkedés közti összefüggéseket. (Szerencsére.) És mikor erre a szülő is rájön, kétségbeesik, eszköztelennek érzi magát, és hangnemet vált. Vagyis hangosabban mondja, hogy „magadnak tanulsz.” Az utód meg úgy reagál, ahogy az utódok szoktak a hangoskodásra: akkor tizenkettő? Tizenkettő a hétszer hét? Ha tehát azt akarjuk, hogy a gyerek tanuljon, akkor vesztegessük meg. Tudom-tudom, hogy hangzik ez. De attól még sikerülni szokott.

Ha ügyesen megcsinálod a matekházit, kapsz egy matricát… na, ezt, ezt értik. Gazdagabb családoknak nyilván költséges variációja ez a gyerek ösztökélésének, mert matrica helyett valami gigadrága játékot kell felkínálni, de úgy kell nekik.

Mi, csórók meg azzal is célba érhetünk, ha belógatjuk a meleg vacsora lehetőségét.

8. Engem nem érdekel, hogy a többiek hányast kaptak

Ó, hogy emlékszem még, amikor gyerekkoromban azzal próbáltam megvédeni az ötöseim rengetegébe olykor becsusszanó fülsértő hármast, hogy: „de a többieknek még rosszabb lett”. Mire olyan magától értetődően és megszégyenítő gyorsasággal vágta rá anyám: „engem nem érdekel, hogy a többiek hányast kaptak”, hogy tudtam, ez nem az a kifogás, amit legközelebb is előránthatok. És hirtelen nem jutott más eszembe, csak az, hogy engem azért picit vigasztal, hogy vakok között én voltam a félszemű. Aztán, amikor az ember szülővé válik, rájön, hogy ezzel is csak átb.szták. Dehogynem érdekli az embert, hogy a többieknek milyen lett. Egy nyelvtan kettes másodikban például nagyon durva. De ha a többieknek egyes lett, akkor végül is… Ettől persze még a szülő elnyomja ezt a dumát, hadd higgye az a büdös kölök, hogy neki nincs mentsége a kettesre. Mármint az a szülő, aki igényesebb nálam, és többre vágyik annál, hogy csak görbüljön valamerre az a nyomorult jegy.

9. Bezzeg az én időmben… /Bezzeg én a te korodban…

A gyerek egyik legjobb tulajdonsága, hogy jóval a szülője után született. Így semmit sem tud annak előéletéről.

A szülő ezért úgy emlékszik vissza a saját múltjára, ahogy akar, senki nem fogja szembesíteni azzal, hogy az nem is úgy volt. Gátlás nélkül harsoghatja a karácsonyfa alatt elégedetlenkedve hüppögő gyerek arcába: „Micsoda? Nem tetszik a matchbox? Én a te korodban annak is örültem, ha a testvéreim után kinyalogathattam a szaloncukros papírt”. Még az se fontos, hogy valóban vannak-e testvérei vagy nincsenek. Vaaagy, mikor a gyerek azért vinnyog, mert nincs kedve reggel felkelni, és nem akar iskolába menni, akkor azzal lehet előjönni, hogy: „bezzeg az én időmben… akkor még ajándék volt az iskola. Hajnalban keltünk, megetettük az állatokat, aztán kitakarítottunk, kimostunk másnapra, megfőztük az ebédet, és még így is odaértünk becsengetésre”. Hátrányban vannak a többgenerációs háztartások, a nagyszülők ugyanis hajlamosak teljesen másképp emlékezni (öregek, szegények meg feledékenyek is), és ha a szülő nem rejtette el elég jól a műfogsorukat, akkor helyre is igazítják a szülői emlékeket, mondjuk így: „Micsoda? Lusta disznó voltál egész életedben. Csak azért jártál iskolába, hogy megbukhass! Ez az egyetlen sikered egész életedben.”

Hogy mi a tanulság? Azt hiszem, semmi. Talán csak annyi, hogy a szülő mindig fog hülyeségeket mondani, de mivel jót akar, ezt a gyerek többnyire… megbocsátja neki.Hát azt 

Kormos Anett

A képek illusztrációk