„Hiába bízom a kutyámban, nem adhatok esélyt a bajnak” – Egy kisbaba és egy collie összeszoktatása

–

A „hogyan jön ki a kutya a babával?” kérdésre mindig tanácstalanul nézek

Ebben a kapcsolatban én is nyakig benne vagyok, és jórészt rajtam múlik, hogyan alakul. A kutyámmal a kapcsolatom hétéves. A közös együttélés minden betonbiztosnak hitt, évek alatt kialakult szabálya, rutinja íródott felül Babi érkezésével. Ezt szoknia kell embernek, állatnak, együtt építkezni egy másik kontextusban. Főleg, ha border collie-ról van szó. És főleg, ha Manduláról.

A fenti kérdésre általában egy visszafogott jól után jön a rövid kifejtős válasz: egész jól alakul. A legfontosabb ugyanis a folyamat. Folyamatos ismerkedés, megértés, türelemgyakorlás és alkalmazkodás. Mindannyiunk részéről. Úgy, hogy az ember első életéve másról sem szól, mint a változásról, átalakulásról, egy olyan rapid fejlődésről, amely egész életében egyedülálló. Egyik nap belenézel a kisbabád szemébe, és már egy másik tekintettel találkozol, mint előtte.

Babi rendkívül mosolygós, mondhatni, kiegyensúlyozott baba

Beleszületett a kutyás létbe. Természetes, hogy egy hónaposan erdei túrára vitték a szülei a „borderrel menni kell” címszó alatt. Megszoktuk, sőt kimondottan igényeljük, hogy esőben, hóban, télen, nyáron is menjünk sétálni, futni, játszani. A kutya érdekében, hiszen ezt vállalod, amikor kutyás leszel, aztán egyre inkább magunkért is. Az egyikünk túravezető lett, a másikunk kutyás sportok rajongója. Elkötelezett, felelősségtudatos, boldog kutyások. De mi történik, ha a jól kialakult rendszerbe hirtelen belecsöppen egy kisember?

Mandula első négy éve kemény volt. Napi három-négy séta, parkban, erdőben naponta legalább két-három óra szaladgálás, túra, közös játék, és az extrák, úgymint frizbi-szeminárium, agility, birkaterelés, labdajáték, futás lábnál, trükkök tanulása, satöbbi.

Ezeket sorolom fel, ha valaki azt mondja, border collie-t szeretne.

Kevés fantasztikusabb állat van, gyönyörű és okos kutyák. Éppen ezért eléggé időigényes, mert annyira okos, hogy ha nem figyelsz oda rá, nem gondoskodsz a természetes igényeiről, akkor feltalálja magát: kertet ás, ugat, cipőt tép, felugrál, hordja a labdát otthon is, és így tovább. Sok szomorú ember-kutya kapcsolatot látni, ahol mindkét fél szenved.

Mandula négy év után kezdett lenyugodni, ekkor vált harmonikussá az együttélés. Beállt a napi rutin és mozgásigény. Hétévesen egészen tervezhető, például akár már 24 órán át türelemmel elfogadja, hogy becsúszik egy foglalkozásokban szegényebb nap. Tulajdonképpen az összes közös tevékenység fennmaradt. Még Babi mellett is. Így teljes az ő kutyaélete, és így teljes a családi életünk. Ebben a szellemben cseperedik fel Babi is.

Amikor Babi megszületett, hazaküldtem a babaillatú kendőt Mandulának, hogy ismerős legyen a szaga, mikor hazatérünk. Izgatottan vártam, mit szól, amikor belépünk. Folyton figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne legyen semmi felesleges körítés, csak természetesen. Beléptünk. Mandula csak nézte, és odadugta az orrát. Tudomásul vette.

Sosem volt féltékeny, de nem mondom, hogy rajongana Babiért. Egy idő után megszokta, hogy hozzánk tartozik, és kereste, ha nem volt ott. A felsírásoknál az ajtóban állt. Sőt sokszor már idő előtt jelezte az ébredést.

Eleinte beengedtem a gyerekszoba küszöbére, és hagytam, hogy szoptatás alatt ott aludjon a lábamnál. Különösen szívet melengető téli napok voltak azok.

Az első hónapok sok erőt kivesznek a szülőkből

A kutyás barátok naponta vitték magukkal, de a rengeteg segítség ellenére ezt Mandula is érezte, és feltalálta magát rendes border collie-hoz méltóan. A közös séták alatt meglépett, figyelemzavaros lett. Szerencsére hamar reagáltunk, új rendszert építettünk, hol egyikünk, hol másikunk ment el egy-két koncentrált órára. Amikor erre nem volt lehetőség, új trükköket tanultunk, és amint lehetett, visszatértem a kutyás sporthoz. Néhány hét alatt a csavargások megszűntek, Mandula belesimult a rendszerbe. Úgy éreztem, sínen vagyunk. Még csak nem is sejtettem, hogy a neheze még hátravan. Az igazi izgalmak a mozgásfejlődéssel kezdődtek. 

 
Babi a kúszás elsajátítása után mászni kezdett. Az önálló helyváltoztatásra képes, mozgó, magyarázó kisember Mandula számára komoly kihívást jelent. Bár soha senkit nem harapott meg, és nem hinném, hogy Babira veszélyt jelentene, úgy gondolom, hogy hiába bízom a kutyámban, mindig, de mindig ott kell lennem, és nem adhatok esélyt a bajnak. Lehet bármilyen jólnevelt egy állat, zsigereiben a természet törvényei irányítanak. Ha zavarban van a kutya, feszültté válik, és nem talál kiutat a kényelmetlen helyzetből, az ösztön egy ponton felülírhatja a kondicionálást. Ha mi nem adunk iránymutatást, akkor a sok-sok ezer éves zsigeri késztetésnek fog engedni. A kialakult agressziót utólag sokkal nehezebb kezelni, nem beszélve a veszélyekről.

Mandula nagyon enyhe, de egyértelmű jelekkel adja tudtomra, hogy nem szereti, ha Babi őrjöngve császkál szanaszét, ő pedig nem talál kiutat.

Hátracsapja a fülét, és nagyokat ásítozik. Néha orrpuszi is előfordult. Ez csak látszólag cuki, az első jele annak, hogy haver, beléptél a terembe. Bízom benne, hogy Mandula alkalmazkodóképessége és jó természete felülírja ezt, próbálom pozitív megerősítéssel jutalmazni a helyes viselkedést.

Közben jelentkezett egy új veszély: a gyerek pillanatok alatt lemásolja, amit lát

Ha türelmetlen kiabálással reagáltam Mandulára, másnap ő is kiszólt az etetőszékből, adgyagya-dada, a maga kis nyelvén ráordított. Akkor értettem meg, hogy mennyi minden múlik rajtam, a reakcióimon, amit minden másodpercben szondáz mindkettő, kutya és gyerek, a maguk módján kivételes és szenzitív megfigyelők.

A kialakult holtpontról végül Soma a „kutyákkal suttogó” mozdított ki minket, újraigazítva a gondolkodásunkat. Mandula nem a territóriumát védi, hanem saját magát. Nem természetes számára a kontroll nélküli kisgyerek okozta kihívás. Így aztán elkezdtem tréningezni vele, hogy megkíméljem a stressztől. Először különválasztottam őket. Nyugodt, de határozott hangon küldöm Mandulát a helyére vagy ki a házból, amit dicséret és jutalom követ. Nem állítom döntési helyzetbe, hogy egyedül kelljen kitalálnia, mi a megfelelő cselekvés. Nem hagyom, hogy a kutya ösztönből oldja meg a helyzetet. Egyértelművé teszem számára a lehetséges megoldásokat. Igen rövid időn belül működni kezdett.

Az összeszoktatást az egymás melletti, szabadtéri játékkal kezdtük felépíteni. A szabadban nincs térkorlát, bezártságérzet, van bőven hely a kényelmes kitérésre. Lehet játszani, mászkálni, megszokni a hirtelen mozdulatokat, az artikulálatlan és ijesztő hanghatásokat. 

Idővel aztán ezt ültettük át fokozatosan a benti térre. Mandula nagy labdás. Babi játékait – egy kiskacsát kivéve – megkímélte, de a labda a gyengéje. Kineveztünk tehát egy benti labdát, amivel ők együtt játszanak. Amint Babi ügyesen tudott fogni és elengedni, már meg is volt a közös játék. Mandula ugyanis a parkban is mindig a legkisebbeknek viszi a labdát. A gyerekek imádnak vele játszani. Ő pedig megelégszik a fél méteres távokkal, mellérúgásokkal, suta hajításokkal, hiába van egy megyei bajnok kislabdahajító gazdája. Talán mert érzi, a gyerekek soha nem unják meg. Hihetetlen sokat adott a közös labdázás a kapcsolatuknak.

   
Néhány hét után eljutottunk oda, hogy magától, befeszülés nélkül kitér, és helyet változtat. Ha összeakadnak a folyosón, elsuhan. Ha hátulról valaki elkapja a farkát, odébb kocog. Ha belehemperegnek a fekhelyére, lefekszik a szőnyegre. Ha Babi medencézik a vizes táljában, szinte lemondóan veszi tudomásul az emberek furcsaságait. 

Babi és Mandula kommunikálni kezdtek, megérteni, türelemmel lenni, elfogadni a másikat partnerként.

A csodálatos az, hogy testközelből láthatom, ahogy egy ember és egy kutya egymásra talál. És ebben nemcsak szülőként, de egy kutya gazdájaként is nagy felelősségem van.

Mire ezeket a sorokat írom, már belépegetett a kis családunk életébe az új kihívás, az első bizonytalan, de már két lábon tett határozott lépések formájában.

Mester-Takács Timi

A képek a szerző tulajdonában vannak