– 

Tulajdonképpen újra és újra rácsodálkozom arra, miért van az, hogy a járművezetés speciális vizsgához kötött, ellenben a gyereknevelésbe mindenféle előképzettség nélkül szabad belekezdeni. 

A „Dr. Spock” meg az Anyák könyve borítóját a mai napig fel tudom idézni: erre a két gyereknevelési (vagy inkább gyermekgondozási) könyvre emlékszem a szüleim polcáról. Az én generációmnak azonban már több és többféle hasonló tematikájú könyv áll a rendelkezésére. Én pedig lelkes felvevőpiacnak számítok, ahogyan hasonló korú rokonaim, barátaim és üzletfeleim többsége is:

a környezetemben azt tapasztalom, hogy személyiségünk rendkívül fontos részének tartjuk a szülőséget, a gyerekünk nevelésével és a vele való kapcsolatunkkal nagyon sokat foglalkozunk (néha kicsit talán túl sokat is).

Egyetemista koromban fordult velem elő utoljára, hogy aláhúzgáltam a fontosnak vélt mondatokat bármiben is, de ezeknél a könyveknél ismét ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy előkapjam a ceruzát. Mivel kézikönyvként tekintek rájuk, nem gondolom megszentségtelenítésnek a jelöléseket: sőt, ezekkel együtt válnak igazán sajáttá, megdolgozottá. 

Miközben rengeteget tanultam a gyereknevelésről (és ennek a tanulásnak természetesen soha nem lesz vége), meglepve döbbentem rá egy csomó mindenre a párkapcsolatok működéséről. (Például, hogy teljesen jogos, ha egy érzelmileg kiborulós helyzetben arra vágyom, hogy a társam osztozzon az érzéseimben ahelyett, hogy megmondaná a tutit.)

És hogy miért írtam a cikk címében, hogy magamat is nevelem? Mert valójában erről (is) szól az egész. A gyerek kérlelhetetlen tükör, a gyereknevelés olyan kohó, amelynél nagyobb személyiségformáló erőt nehezen tudok elképzelni magamra nézve.

És úgy érzem, minden gondolat, minden ötlet, minden fortély, ami közelebb visz ahhoz, hogy hatékonyabban oldjak meg gyereknevelési helyzeteket, valójában arról is szól, hogyan válok magamat is egyre jobban ismerő emberré – és jó esetben türelmesebbé, belátóbbá, szilárdabbá, egyben lazábbá is.

A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után következzen öt nagy kedvencem. Elmondom, miért szeretem ezeket a könyveket. Ha csak egyetlen dolgot tanultam is mindegyikből, már akkor is megérte. (Megjegyzés: a Vekerdy-összes itt azért nem szerepel, mert ellopná a show-t.) 

Franciaország

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót (Libri Kiadó, 2012.)

Ezt a könyvet egyszerűen imádom. Nemrég olyan sürgető szükségem volt rá, hogy egy másik városban élő barátnőm, akinek kölcsönadtam, postán küldte vissza nekem. (Látom, hogy magaddal vitted a kádba is, de nem haragszom.)

Az amerikai újságírónő Párizsban alapít családot angol férjével, így a messziről érkezettek friss szemével tekint a francia típusú nevelésre (és ezzel együtt a francia társadalomra, ami külön érdekes). Persze olyan, hogy intézményesített „francia típusú nevelés”, nincs, legalábbis a helyiek nincsenek tudatában annak, hogy különleges dolgokat művelnének a gyereknevelés terén – tényleg egy objektív tekintet szükséges ahhoz, hogy ezek kirajzolódjanak.

A szerző pedig egy anya szenvedélyével és egy újságíró alaposságával veti magát a téma után. Nemcsak a saját megfigyeléseire támaszkodik, hanem szakértőkkel is beszél Párizstól New Yorkig; nem átall elmenni a bölcsődei gondozónőket képző iskola, az ABC Puériculture éves felvételi vizsgájára, hogy megnézze, hogyan zajlik a kiválasztás; vagy részt vesz a bölcsődei menüt meghatározó bizottság ülésén, és még ezer szálat bogoz ki hasonló állhatatossággal.

Druckerman sorra felfejti, mi a titka annak, hogy a francia gyerekek sok zöldséget esznek, hogyan lehetséges, hogy már kicsi koruktól fogva átalusszák az éjszakát, és miért járnak a francia nők tűsarkúban a játszótérre…

Hadd ragadjak ki két részt a könyvből, amelyek önmagukban is érdekesek, de külön izgalmas, hogy messze túlmutatnak a nevelési kérdéseken:

tulajdonképpen arról is szólnak, hogyan gondolkozunk felnőttről és gyerekről, mit gondolunk a saját szerepeinkről anyaként és apaként, nőként és férfiként.

„Természetesen én is sokat mondogattam Beannek, hogy használja a »varázsszavakat« – a »kérem«-et és a »köszönöm«-öt. Azonban kiderül, hogy a franciában négy varázsszó van: kérem, köszönöm, bonjour (jó napot kívánok!) és au revoir (viszontlátásra!)

Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egy négyéves gyereknek nem muszáj köszönnie, ha bejön a lakásomba. Nyugodtan meglapulhat a szülei köszönésének a védőernyője alatt. Angolszász kontextusban nekem ezt nem szabad rossz néven vennem. Nincs szükségem a gyerek visszaigazolására, hiszen nem is igazán tartom teljes értékű személynek – ő más világba, a gyerekek világába tartozik.

A francia köszönési mánia mögött részben az rejlik, hogy Franciaországban nem elfogadható, ha egy gyerek csupán árnyként van jelen.

A gyerek köszön, tehát van.

Ahogy egy felnőttnek tudomást kell vennie rólam, ha belép a házamba, egy gyereknek is ezt kell tennie.” 

És:

„A hollywoodi filmekben rögtön lehet tudni, hogy egy női szereplőnek van-e gyereke. Gyakran az egész film erről szól. Ezzel szemben a francia romantikus drámákban és vígjátékokban, amelyekre néha elszököm, a cselekmény szempontjából gyakran teljesen érdektelen mellékkörülmény, hogy a főszereplőnek van-e gyereke vagy nincs. A Les regrets (Megbánás) című, tipikus francia film (…) során valamelyest tudatában vagyunk annak, hogy a tanárnő egy kislány édesanyja. Azonban a kislány csak egészen rövid időre tűnik fel. A film nagyrészt szerelmi történet, szenvedélyes ágyjelenetekkel. Nem arról van szó, hogy a főszereplőt rossz anyának akarták volna ábrázolni – az anyasága egyszerűen nem része a történetnek.

Franciaországban az uralkodó társadalmi üzenet az, hogy bár szülőnek lenni fontos, a többi szerepünket sem szabad ennek alárendelni.

Az angolszász nők számára az anyaszerep nagyon különválik a többitől, nagyon abszolút… Amikor anyaszerepben vannak, olyankor anyaruhát hordanak. Ha szexik, akkor csakis szexik. És a gyerekek csak akkor látják, amikor éppen anya.

Franciaországban (…) az »anya« és a »nő« szerepe ideális esetben egybeolvad. Mindkettő mindig látszik.”

Amerikai Egyesült Államok

Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje (Reneszánsz Könyvkiadó Kft., 2013.) 

„Csodálatos szülő voltam, mielőtt gyermekeim születtek volna.” Az első fejezet első mondata ez, ami máris felszabadítóan vetíti előre, hogy itt hús-vér szülők fogják velünk megosztani a tapasztalataikat. Igaz, ezek a hús-vér szülők közben profi szakemberek is, akik tíz évig csiszolták a részletezett módszereket, majd további hat éven át gyűjtötték a családok visszajelzéseit, amelyeket aztán beépítettek a könyvbe is.

Hat fejezet az érzések feldolgozásáról, az együttműködésről, a büntetési alternatívákról, az önállóság támogatásáról, a dicséretről és a szerepekről. 

Ez tényleg kézikönyv. Példapárbeszédekkel, gyakorlatokkal (a válaszok lejegyzésére kihagyott hellyel), a javasolt viselkedést illusztráló képregénykockákkal, fejezet végi összefoglalókkal, az elméleti „tanagyagot” kipróbáló szülők kérdéseivel, történeteivel.

Hogy csak egy apróságot említsek, ami nálunk működik, elmesélem esetünket a „képzeletben teljesítsd gyermeked vágyát” módszerrel.

Korábban az ovis kislányom az esti lefekvésnél előszeretettel kezdett problémázni valami lehetetlen dolgon, ami remek időhúzásnak bizonyult. Például ezt mondogatta: „Nagy akarok lenni! De most rögtön!” Régebben erre a racionalitás talaján maradva reagáltam: „Sajnos a növekedés ütemét nem mi befolyásoljuk, ezt nem tudjuk meggyorsítani, de nem is kell, blabla.” A könyv elolvasása után viszont elkezdtem úgy beszélni, mint aki belemegy a játékba: „Hú, az tényleg nagyon jó lenne. Akkor most rögtön elkezdenél nőni, egyre hosszabb lenne a lábad, hú, mindjárt kilóg az ágyból, és még tovább nő, ajjaj, most már átér az ajtón túlra, felkapcsolnád vele a másik szobában a villanyt?” A vége közös kuncogás lett.

A könyv eredetileg 1980-ban jelent meg, hamarosan újra kellett nyomni, és a New York Times szerint Amerikában sokáig a tíz legkeresettebb nevelési könyv közé számított. Hatrészes tévéműsor is készült a könyv egyes fejezeteire alapozva. Különféle szervezetek kezdték el használni a szerzők anyagait: családon belüli erőszakra szakosodott központok, drog- és alkoholbetegek rehabilitációs intézetei, fiatalkorú bűnözők beilleszkedését segítő csoportok – több mint 150 ezer csoport. De a szerzőket leginkább az lepte meg, hogy folyamatosan érkeztek a levelek a föld minden szegletéből. „Néha olyan apró országokból írtak nekünk, amelyeket bizony az atlaszban kellett megkeresnünk.”

A könyv végén közölt olvasói levelekből is remekül visszaköszön, hogy ez az egész nem csak a gyerekről szól.

„Azt akarom, hogy tudják: az önök könyve megváltoztatta az életemet, és azt, ahogy a

… gyerekeim életéről,

… a férjemmel való kapcsolatomról,

… a férjemnek a gyerekeimhez fűződő viszonyáról

… és ami a legfontosabb, a kamasz lányunkhoz fűződő viszonyunkról gondolkozom”

Vagy:

„A »Beszélj úgy«… az én Bibliám. A családunkban öt generációra visszamenő hagyománya van az érzelmek megtagadásának. Az önök könyve segített nekem, hogy ebből ki tudjak lépni. Sok időmbe telt, de végre megtanultam, hogy nem kell az érzéseimet magamba fojtanom, még akkor sem, ha negatív érzések. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Remélem, hogy a négy gyerekem (…) majd egy napon értékelni fogja azt a sok erőfeszítést (…), amit azért tettem, hogy olyan generációt neveljek fel, amelyik képes lesz kommunikálni az érzéseit, és nem pedig csak tagad, tagad és tagad.”

Magyarország

Pethő Orsolya: Hiszti (Ecovit Kiadó, 2018.)

Nagyon sokat tanultam a „fejlődni képes anya és pszichológus” könyvéből.

„Amikor gyerek voltam, az én generációm nem igazán beszélt nyíltan az érzelmeiről. A legtöbben azt tanultuk, hogy a harag rossz, a legjobb, amit tehetünk vele, hogy titkoljuk. Ugyanígy ciki és titkolandó a félelem és a szomorúság is.

A legtöbb gondunk éppen ebből ered.

Mi, szülők az érzelmek elfojtásának időszakában nőttünk fel, ezért sem tudunk a magunk indulataival bánni. Mi viszont egy olyan generációt nevelünk, amelynek tagjai az érzékenységükkel szüntelenül arra figyelmeztetnek, hogy igenis meg kell tanítsuk őket bánni a saját lelkivilágukkal.

De hogyan, ha mi magunk sem tudjuk, miként kell?”

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogyan tanulhatjuk meg megérteni a gyerekünk érzéseit, és megtanítani őt arra, hogy ezeket a társadalom által elfogadható formában kifejezze.

Rögtön az első fejezet nagyon plasztikusan és egyben viccesen vázolja fel az alaphelyzetet, amiből oly sok probléma fakad: nevezetesen azt, hogy mennyire éretlen a kicsik érzelemszabályozó rendszere. A fejezet címe: „Tarzan és Madame Frontal, a francia nevelőnő”, és ezzel már el is mondtuk a lényeget, az érzelmek – amelyek az agyunk limbikus rendszerében keletkeznek – és az érzelemszabályozás – amely viszont a frontális lebenyben történik – bonyolult viszonyát. „Mindannyiunk agyában ott él Tarzan, a spontán érzelmek megtestesítője, aki nagyon tud félni, örülni, haragudni. De szerencsére szép lassan beköltözik Madame Frontal, a francia nevelőnő is, aki mindenkinél jobban tudja, milyen helyzetben hogyan illik viselkedni. (…) Fokozatosan tanul és fejlődik, egyre inkább képes szabályozni, kontrollálni viselkedésünket, érzelmeink kifejezésének módját. Amikor Dani két és fél évesen a csokiért őrjöng, a nevelőnő még sehol sincs. Csakis Tarzan van jelen, a maga teljes valójában.”

„Amikor a hiszti kezeléséről beszélünk, valójában annak a tanulását segítjük elő, hogyan illik/szabad/lehet kifejezni, ha haragszunk.

A tanulás ritkán egyszeri alkalom, itt valójában évekről van szó. Vegyük úgy, hogy Madame Frontal most jár a nevelőnő-iskolába, s időbe telik, amíg igazán kifinomult lesz, hogy azután kiképezze az ösztönlény Tarzant.”

Szó lesz aztán később arról, hogyan derítsd ki, mitől borult ki valójában a gyereked; miért teljesít rosszabbul Madame Frontal, ha a gyerek keveset aludt vagy sok édességet evett (!); hogyan legyél határozott és következetes, mégis együtt érző; hogy mit jelent az „időzített sírás”; hogy miért jó a birkózás és a párnacsata; milyen csapdákat kerülj el, ha „közönség” előtt kell nevelned; hogyan kezeljétek a változásokat, és végül arról, hogy sokszor bizony „fikarcnyit sem vagyunk jobbak saját indulataink kezelésében, mint gyermekeink”. Juj. Na de itt az esély, hogy fejlődjünk.

A fejezetek kis sztorikkal, családi párbeszédekkel indulnak, aztán megértjük, hogy ezekben a tipikus szituációkban mi miért történt úgy, ahogy, és történhetett-e volna másképp. A fejezet végén összefoglalót olvashatunk, és néhány tippet arra, hogy mit érdemes kipróbálnunk a gyakorlatban. A „Most mit mondjak?” kis keretesek további jó példákat adnak egy-egy konkrét lehetséges szituációra.

Pethő Orsolya sok év alatt kísérletezte ki azokat a – könyv tematikájához kapcsolódó – családi játékokat, amelyek best of-gyűjteményét végül kártyák formájában is kiadta. Ezek a leggyakoribb nevelési problémák megoldásában igyekeznek segíteni, kilenc témakör köré csoportosulva.

Dánia

Jessica Joelle Alexander – Iben Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra – Hogyan neveljünk életrevaló és magabiztos gyereket? (HVG Könyvek, 2017.)

1973 óta a dánok a legelégedettebbek a világon. Hogyan lehetséges ez? A szerzők erre keresték a választ. 

„Hosszú évek kutatásai után, úgy véljük, rájöttünk a dánok boldogságának titkára. A válasz egyszerű: a neveltetésük. A gyerekek nevelése mögött húzódó dán filozófia hathatós eredményeket mutat:

érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket, akik érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott, boldog felnőttekké válnak, és akik aztán saját gyerekeiket is ebben a stílusban nevelik fel.”

A könyv hasonló kiindulásból született, mint a Spenót… Az amerikai Jessica egy dán férfihoz ment feleségül. „Több mint nyolc évig ismerkedtem a dán kultúrával, és megfigyeltem, hogy ha gyerekekről van szó, valamit nagyon jól csinálnak. Mindenfelé jellemzően boldog, nyugodt és fegyelmezett gyerekeket láttam, és kíváncsi lettem, hogy mi a titka ennek. Nem találtam azonban olyan gyereknevelési könyvet, amely erről a témáról szólt volna. 

Így hát Jessica megírta: szerzőtársával, egy dán pszichoterapeutával együtt fejtette fel a dán gyereknevelési filozófiát, amely az ott élőknek annyira beleszövődött a mindennapjaiba, hogy fel sem tűnik nekik.

A könyv azzal indít, hogy rámutat: milyen nagy jelentősége van a berögződéseinknek: „Ezek azok a cselekedeteink és reakcióink, amelyekre akkor hagyatkozunk, amikor túl fáradtak vagyunk, hogy a helyesebb módszert válasszuk. A legtöbb berögződésünket a szüleinktől örököljük.”

Egy egész fejezetet szentelnek a játéknak, a szabad játéknak. Hangsúlyozzák, milyen fontos, hogy a lehető legkevésbé avatkozzunk bele a gyerekek játékába, és úgy általában a tevékenységeikbe, főleg, amikor a határaikat próbálgatják. „Dániában a szülők igyekeznek nem közbelépni, csak ha feltétlenül szükséges. Bíznak abban, hogy a gyerekeik képesek új dolgokat kipróbálni, és teret adnak számukra, hogy kiépíthessék magukban az önbizalmat.”

Azóta például egy-egy játszótéri akció közben én is igyekszem nem túlfélteni a gyerekemet: hagyom, hadd másszon, hadd nyújtózzon, hadd pörögjön a saját elképzelései szerint. Próbálok arra gondolni, hogy amit meg mer próbálni, arra valószínűleg képes is.

A szerzők azt is kifejtik, hogy a játéknak kulcsszerepe van a stressz legyőzésének megtanulásában. „A játék során megtapasztalt »üss vagy fuss« viselkedés ugyanazokat a neurokémiai idegpályákat aktivizálja az agyban, mint a stressz.”

Ezek szerint többek között azzal vértezhetem fel a gyerekemet a stressz ellen, ha hagyom játszani?

Később szó van a hitelességről: a saját érzelmeivel szembenéző, őszinte szülőről és az adottság helyett a teljesítményt elismerő dicséretről. Bevallom, korábban sokszor mondtam a kislányomnak: „Okos vagy!” Persze ez még most is előfordul, de mielőtt még kimondanám, ma már sokszor sikerül átfordítanom a mondatot úgy, hogy az adott helyzetről és az ő erőfeszítéséről szóljon: „Most nagyon jól gondolkoztál!”

Átkeretezés: hajjaj, erről még rengeteg tanulnivalóm van, nem csak a gyereknevelésben. Úgy tűnik, a dánok alapvetően jók ebben.

„Próbáljunk meg egy dánt rávenni, hogy bármilyen témában valami nagyon rosszra összpontosítson, és meg fogunk lepődni azon, hogyan találja meg a beszélgetés pozitív kilátásait is.

Kár, hogy ez a nyaralás utolsó hétvégéje – mondanánk.

Igen, de ez hátralévő életünk első hétvégéje – válaszolná.”

Ezzel együtt a szerzők szerint a dánok nem tesznek úgy, mintha nem léteznének kellemetlen dolgok. Inkább csak „Úgy döntöttek, hogy az emberekben a jóra összpontosítanak, nem a rosszra. Megváltoztatják az elvárásaikat, hogy a nagyobb képre figyelhessenek, és ne ragadjanak le a veszekedés egy szempontjánál, és általában igyekeznek az elvárásaikat kordában tartani. A dánok megtestesítik azt, amit a pszichológusok »realista optimizmusnak« neveznek.”

Vajon miért szerepel egy külön fejezet az empátiáról ebben a könyvben?

„Az empátia korai fejlesztése elősegíti, hogy a gyerekek a jövőben a másikkal jobban törődő kapcsolatokat alakíthassanak ki. És mint tudjuk, ezek a figyelemmel teli kapcsolatok képezik igazi boldogságunk és jóllétünk alapját.”

Hogy mitől ilyen empatikusak a dánok? Elönt a sárga irigység, amikor ezt olvasom:

„A dán oktatási rendszerben már óvodáskortól elkezdnek egy »Lépésről lépésre« elnevezésű kötelező nemzeti programot. A gyerekek különböző érzelmeket ábrázoló képeket nézegetnek más gyerekekről: szomorúság, félelem, harag, frusztráció, boldogság és így tovább. Beszélnek ezekről a kártyákról, és megpróbálják szavakba önteni az érzéseket, ezáltal megtanulva, hogyan fogalmazzák meg saját és mások érzelmeit. Empátiát, problémamegoldást és önkontrollt tanulnak, és azt, hogy hogyan értelmezzenek egyes arckifejezéseket. A program fontos eleme, hogy a segítők és a gyerekek nem ítélik el a megfigyelt érzéseket, egyszerűen csak felismerik, és tiszteletben tartják.”

És persze előkerül a hygge is. „Képzeljük el, hogy a hygge egy olyan tér, ahova a családunk beléphet. Ez a különleges tér meghittebb, ha mindenki elfogadja és megpróbálja betartani a hygge szabályait.”

Ötleteket is hoznak arra, hogyan érdemes megteremteni a hygge kereteit, például a következőkkel: a vasárnapi vacsora idejére kikapcsoljuk a telefonokat; a drámát az ajtón kívül hagyjuk, máskor foglalkozunk a problémákkal; nem panaszkodunk feleslegesen; gyertyát gyújtunk, élvezzük az ételt és az italt; nem kérkedünk, nem versengünk és nem beszélünk csúnyán másokról; olyan játékokat játszunk, amelyekben az egész csoport részt tud venni; próbálunk tudatosan hálát érezni a minket körülvevő és minket szerető emberek iránt.

Külön impozáns, hogy a szerzők tudományos kutatásokat is idéznek, ráadásul a fejezetek végén példákat és gyakorlati tanácsokat is találunk. (Dániában szeretnék élni!)

Németország

Jan Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát (Park Könyvkiadó, 2011.)

Rogge – aki érzésem szerint amolyan „német Vekerdy” lehet – azt állítja, hogy bár a „mindent szabad” módszerrel nevelő szülő úgy képzeli, korlátlan szabadságot nyújt gyermekének, valójában megszakítja vele a kapcsolatot. A kicsi áttekinthetetlen térbe kerül, elhagyatottnak és a magányosnak érzi magát. A következmény: dac, ellenállás, izgágaság, erőszak.

„Az ilyen magatartás kétségbeesett tapogatózás valamely biztos pont, iránytű, értelmes cél és emberi kapocs után”.

Rogge szerint: „Éppen a legkisebbeknek van szükségük biztonságérzetre, a szülőktől kapott támaszra, ami a következetesen betartott szabályok, szertartások, korlátok rendszerében válik számukra átélhetővé”.

Számomra nagyon tanulságos volt ez a könyv, mert abban az időszakban került a kezembe, amikor rendkívül nehezemre esett határokat szabni a kislányomnak, pedig szükség lett volna rá. (És persze az, hogy ez nekem ennyire nehéz volt: rólam szólt, ezzel a területtel nekem volt dolgom. Ez még most is van.)

  

Természetesen a korlátok mellett rengeteg szó esik szeretetről, tiszteletről, bizalomról, fegyelemről, önfegyelemről, felelősségről is.

„Fontos, hogy képes legyen saját elhatározásából vállalni magáért és tetteiért a felelősséget, és önszántából törekedjen a »jóságra«, vagyis saját akaratából sajátítsa el az általános kötelező normákat és szabályokat. (…) Nem a fegyelmezés vezet el szabadsághoz és az önkéntes felelősségvállaláshoz, hanem a szabadság az, ami önfegyelemre nevel. (…) A nevelő nem »jó gyereket gyárt«, hanem olyanokat, akik maguktól szeretnének »jók« lenni.”  

Emiatt a könyv miatt kezdtem a szabályokra nem csupán mint korlátozó eszközökre tekinteni, hanem mint olyan szalagokra, amelyek stabilan kijelölik azt a terepet, amelyeken belül a gyerek biztonságosan mozoghat.

„Nehéz feladat korlátokat állítani a kisgyerek elé, de megéri. (…) A határok kijelölésével akkor érjük el a kívánt eredményt, ha éreztetni tudjuk a gyerekkel, hogy figyelembe vesszük, tiszteljük az ő igényeit is, de közben azért nem engedjük ki kezünkből a gyeplőt.” 

A korlátok filozófiáját persze sok-sok gyakorlati példán keresztül ismerjük meg: lefekvés körüli mizériák, rendrakás körüli harcok, időhúzás, testvérviszály… ismerős helyzetek?

A szerző humorral és empátiával közelít az olvasóhoz. Igen, empátiával a gyötrődő, magát hibáztató szülő felé, és elhinti bennünk a gondolatot: szabad hibázni.

Milyen felszabadító!

(Elnézést, az utolsó ismertető kicsit rövidebb lett, mert ezt csupán korábbi jegyzeteim és emlékeim alapján írtam, ugyanis ezt a könyvemet kölcsönadtam valakinek… kinek is? Biztosan neked is nagy szükséged volt rá, de hozd vissza, légyszi! Úgy hiányzik a polcról.)

Dudics Emese 

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Delahaye