Ábel Anita: „Elkezdtem szeretni magamat és a testemet”

Ő volt a legeslegelső ember, akivel Elviszlek magammal epizódot forgattunk. (Technikai infó, csak, hogy a sasszeműeknek előre válaszoljak: végül a másodiknak forgatott Náray Tamás elé került az adássorrendben.) Hozott nekem egy almát és szinte végigcsipkelődte-poénkodta az utazást, ami anno mindössze 13 és fél percig tartott. Irtó sok minden történt velünk azóta; megannyi mélypont és emelkedés, önismeret és újrafogalmazás, egy sor emberformáló esemény nála is, nálam is. Azt nem állítom, hogy  egy teljesen másik Ábel Anita ült be mellém a kocsiba, mint tíz évvel ezelőtt, azt viszont igen, hogy Anita alaposan újrarajzolta magát. Akivel idén tavasszal beszélgettem, az egy ugyanolyan szórakoztató, korrekt és éleseszű, de finomabb ecsetvonásokkal, milliónyi új árnyalattal festett személyiség. Saját bevallása szerint köszönhető ez a korának (idén ő is betörtötte az ötvenet), a megélt változásoknak (elvált és jött egy új, nagy, támogató szerelem az életébe) és persze a jógának (gyakorló jógázóból immár képzett jógaoktató lett). Az idevezető út közben pedig letette a dühét, nagy veszteségeit, saját testének gyűlöletét és szakmai kisebbrendűségét; megérkezett egy csendesebb, önazonosabb, minden eddiginél jobban befelé figyelő létformába. Nem is a belvárosba mentem érte, mint 2015-ben, hanem a budapesti agglomerációba. És nem a színházba vittem, hanem a jógastúdióba. Elviszlek magammal: Ábel Anita.