– 

Kurucz Adrienn/WMN: Személyi kölcsönt, úgy tudom, elsősorban váratlan kiadások esetén vesznek fel az emberek, amikor például anyagi nehézségeik támadnak, ki kell gyorsan fizetni valamit, ami nélkülözhetetlen. Mostanában a járvánnyal összefüggésben nagyon sok család került ilyen helyzetbe. De kérdés, mernek-e felvenni kölcsönt az emberek a bizonytalanra?

Veres Ibolya: A 2008–2009-es gazdasági válság sok mindent megtanított a magyar embereknek. A pénzügyi kultúra fejlődött, a megtakarítások iránti igény nőtt. Lényegesebb szemponttá vált az öngondoskodás. Ma már sokkal megfontoltabban vesznek fel hiteleket az emberek, mint korábban. Az OTP Bankban mindig hangsúlyozzuk is, hogy hitelt csakis komoly, átgondolt és felelős döntés alapján szabad felvenni. Arra az esetre is gondolni kell, ha valamilyen váratlan helyzetbe kerülünk, és a hitelt akkor is törleszteni szükséges.

Ha például valaki akár csak másfél éve megjósolta volna ezt a járványt, elég furán néztünk volna rá. Én közel lakom a repülőtérhez, a környékünkön laknak pilóták. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az az időszak, amikor nem lesz munkájuk ezeknek az embereknek. És még hány foglalkozási ágat tudnánk sorolni! Ez a pandémia csak még óvatosabbá teszi az embereket, látják, hogy bármikor kieshet valaki a munkából. Úgyhogy nem meglepő: jelentős visszaesés tapasztalható a hitelkihelyezési piacon, a személyi kölcsönökben is – annak ellenére, hogy a június 30-áig érvényes fizetési moratórium segíti az ügyfeleket. Ami viszont érdekes: a babaváró kölcsönre, ami egy speciális, államilag támogatott, szabad felhasználású személyi kölcsön, rendületlenül nagy a kereslet.

K. A./WMN: Hogyan tudott egy tízezer fős vállalat – jelesül az OTP Bank – rugalmasan alkalmazkodni a pillanatok alatt megváltozó világhoz?

V. I.: Először is le a kalappal az IT-s kollégáink előtt, mert amit ők technikailag megoldottak, azt elképzelni se tudtuk volna korábban. Maximális támogatottsággal tudunk otthonról dolgozni, mind eszközök, mind szoftverek tekintetében. Összességében azt gondolom, hogy nem volt más választásunk, alkalmazkodni kellett. Mint például ahhoz is, hogy fizetési moratórium egyik pillanatról a másikra életbe lépett (konkrétan hat perccel éjfél előtt jelent meg a Magyar Közlöny a jogszabállyal), és nekünk nulla óra nulla perctől le kellett állítanunk a törlesztési beszedéseket, ráadásul a reggel fél nyolcas fióknyitásig ki kellett találnunk, milyen tájékoztatást adunk majd az ügyfeleknek.

Villámgyors döntésekből, izgalmas napokból, átállási kényszerből nem volt hiány tavaly, az biztos. Nagyon felértékelődött a kommunikáció szerepe.

Az irodában természetesen működő információáramlás megszűnt, úgyhogy ki kellett találni az új csatornákat. 

K. A./WMN: Vezetőként mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

V. I.: Az információáramlás biztosítása úgy, hogy ne azt érezzék a kollégák: túl sok a kontroll. A másik nagy feladat az, hogy folyamatosan tartsuk egymásban a lelket, és megőrizzük a motivációt. Sok fiatal, egyedül élő munkatársam van, gyakornokok is, akiket különösen rosszul érint a hagyományos kapcsolattartás hiánya és a bezártság. Ahol pedig család, gyerek van, ott az online oktatás jelent komoly kihívást. Egyre többen vagyunk, akik nagyon szeretnénk bejárni, ha nem is egész héten, de hetente pár napot. Mégiscsak más azért az irodában dolgozni. Például azért, mert ott könnyebb elválasztani a magánéletet és a munkát. Ha az irodából eljövök, többségében vége van a munkanapnak, mondják a kollégák. A home office-ban meg mindig nyitva a laptop, hajlamos az ember még este tizenegykor is ránézni az e-mailjeire.

K. A./WMN: Ahogy említed is, otthon vannak most egész nap a gyerekek, ez sem könnyíti meg a home office-t. A te gyermeked hány éves?

V. I.: Tizenegy éves múlt, ötödikes. Nekünk nagy szerencsénk van az általános iskolánkkal, az első perctől jól működik az online oktatás. Így tudok itthonról dolgozni. Az én fiam amúgy is hozzászokott már, hogy sok a dolgom, sok a megbeszélésem, a THM-mel kapcsolatban például tökéletesen képben van, azt hiszem. (nevet) Komolyra fordítva a szót, minden tiszteletem azoké az anyukáké (mert azért tudjuk, hogy elsősorban a nőkre hárulnak ezek a plusz terhek), akik ugyanezt három gyerek mellett gyűrik, és, mondjuk, az egyik közülük elsős. El nem tudom képzelni, hogy bírják: nekem is vannak ilyen helyzetben kollégáim. Emlékszem olyan vicces helyzetekre, ahol a megbeszélésen hallottuk a háttérben a sülő rántott hús sercegését. Bevallom, én is sokszor táblagépről jelentkezem be, mert azt fel lehet tenni a kávéfőző tetejére a konyhában, miközben gyorsan készítek valamit ebédre. Úgyhogy a rántástól kezdve a prézlin át a különböző szószokig, mindenféle nyomot fel lehet fedezni a monitoron időnként.

A tavaly tavaszi itthon maradáshoz képest ez a mostani gördülékenyebb minden szempontból, belejöttünk a karanténba.

A mi csapatunk, az a 250 fő, akivel közvetlenül együtt dolgozom szerencsére nagyon motivált, tényleg próbálnak mindent megoldani. Egyébként is azt gondolom, hogy az OTP egyik erőssége éppen ebben rejlik: nagyon magas a kollégák lojalitása, elhivatottsága.        

A fiókhálózatban persze nem lehet azt mondani, hogy gyerünk home office-ba, hiszen nekik állniuk kell a sarat nap mint nap, ki kell szolgálni az ügyfeleket. Több fiókban gondot jelent a nyitás is olykor, a fertőzések, kontaktszemélyek miatt több fióki kolléga is volt, van karanténban. De az ügyfelek is kevésbé járnak be a fiókokba most, ezért is jelentősen megnőtt az igény az online szolgáltatások iránt. Azt kell mondjam, nagyon jól működik az OTP Bank 2015-ös digitalizációs irányváltása a gyakorlatban.

A piacon elsőként biztosítottunk teljeskörűen online ügyintézési formát a személyi kölcsönt felvevő ügyfeleinknek. És megyünk tovább ezen az úton, amit a pandémia is jelentősen felgyorsított. Persze az ügyfelek azért még sokszor igénylik hitelfelvételkor a személyes találkozást is, hiszen az egy felelős, komoly döntés.

K. A./WMN: Mondtad, hogy a fiad érdeklődik a számok, a banki világ iránt. Te is ilyen voltál kisgyereknek? Milyen pályáról álmodoztál?

V. I.: A fiam legutóbb éppen legótervező-bíró akart lenni (az apukája egy időben bíró volt, innen az ötlet), de tény, sokkal erősebb matematikából, mint én voltam az ő korában. Viszont a kommunikációban jó voltam, anyukám mesélte, hogy az óvodában csináltak szociogramot, és az óvónők az mondták neki, „belőlem biztos vezető lesz”. Nem voltam rossz tanuló, de a gimnázium végére annyira elfáradtam a tanulásban, vagy annyira erőt vett rajtam a késői kamaszkor, nem tudom, hogy sikerült, de még egy nyilvános matematika-könyvégetésbe is belekeveredtem, pedig zseniális matektanárom volt, nem rajta múlt. Viszont kicsivel később rájöttem, hogy ha azzal szeretnék foglalkozni, ami érdekel, és amiből meg tudok élni, akkor nem kikerülhető a matematika. A szolnoki főiskolán végeztem, aztán pedig a Közgázon folytattam a tanulmányaimat.

K. A./WMN: Amikor az óvónők azt mondták, született vezető vagy, milyen tulajdonságaidra gondoltak? De kérdezhetem úgy is: mely személyiségjegyeid predesztináltak arra, hogy kiemelkedj az emberek közül és a vezetőjükké válj?

V. I.: Talán gyerekkorban ez úgy nyilvánul meg, hogy valaki tud hatni másokra, a társaira. Meg tudja őket győzni, és nem erőszakkal. Kommunikációs készség, érvelési képesség és empátia: bele tudsz-e gondolni a másik helyzetébe.

Sokan a vezetői létből azt látják, kiváltságokkal, céges autóval és irodával jár, de arra nem gondolnak, hogy cserébe rengeteg felelősséget kell vállalni nap mint nap, nagy a teher, amit tudni kell viselni.

És van egy csomó kellemetlen kötelezettség is, például, amikor meg kell mondani egy kollégának, hogy szerintem köszönjünk el egymástól. Vagy amikor az ember a saját főnökénél próbál átvinni valamit, amit a csapata szeretne, de nem sikerül. És akkor neki kell odaállni a többiek elé, hogy sajnos ez nem fog menni.  

K. A./WMN: Ha visszatekintesz az eddigi karrieredre, mik voltak benne a legfontosabb fordulópontok?

V. I.: Az első, amikor a K&H Bankba hívtak a marketingterületre (addig a K&H reklámügynökségénél voltam kommunikációs vezető), és be kellett illeszkednem egy szigorú banki szervezetbe. Tele voltam kétséggel, menni fog-e. Utólag nagyon jó döntésnek tartom, hogy belevágtam. Innen nyíltak meg kapuk, aztán elkezdtem termékfejlesztéssel is foglalkozni. Ezután a Santander Bankcsoport magyarországi leányvállalatához kerültem, amely a világ egyik legnagyobb bankcsoportja, de itthon a méreteit tekintve egy kisebb cég volt, és épp a méretből adódóan sokféle feladatom volt, rengeteget tanultam abban az időszakban. Ezután következett az OTP Bank. Óriási meglepetés volt nekem, hogy noha egy szigorú pénzintézeti légkörre számítottam, elképesztően jó hangulat fogadott, tele fiatal, lelkes és vicces (!) kollégával, és elképesztően erős szürkeállománnyal! Tizennégy éve vagyok itt, ez sok mindent elárul, és még mindig nagyon élvezem, amit csinálok.

K. A./WMN: Olvastam valahol, hogy az OTP dolgozóinak 72 százaléka nő. A vezetőségben mekkora az arányuk?

V. I.: Attól függ, milyen szinteken nézzük, a felső vezetésben kicsit kevesebb, de ez minden nagyvállalatnál így van. A szubjektív véleményem az, hogy ez részben érthető is: nekünk, nőknek általában ott a második műszak, a család, a gyerekek, és ha meg is vannak osztva a feladatok, a családok többségében az otthoni feladatok többsége még mindig a nőkre hárul. A felső vezetésen óriási a nyomás. Időben, energiában, mentálisan, fizikálisan csúcsra kell járatniuk magukat. Mivel jómagam is három OTP leányvállalatnál is töltök be vezetői tisztséget – felügyelőbizottsági tagként és igazgatósági tagként – itthon és külföldön is, ezt elég közelről látom. 

Talán azért sincs annyi nő a felső vezetők közt, mert nem akarnak feltétlenül azok lenni, épp a terhelés miatt. És természetesen minden elismerésem azon sikeres női felső vezetőknek, akik képesek a munka és az otthoni feladatok terén is helytállni. Egyébként az én közvetlen vezetőm is nő, és elképesztő teherbírással végzi a munkáját! 

Nekem soha nem volt hátrányom abból az OTP-nél, hogy nő vagyok, nincs üvegplafon, a lehetőségeknek nincs „neme” a bankban. Egyébként van olyan férfi kollégám is, aki egyértelműen leszögezte, hogy jól érzi magát a pozíciójában, nem szeretne előléptetést, mert neki fontos a „work-life balance”, gyerekei vannak, aktívan sportol, hobbija van. Szerintem ez tökéletesen respektálható, akár férfi, akár nő az ember. 

„Nem az a baj, hogy több fiú megy informatikusnak-matematikusnak, hanem hogy olyan lányok nem lesznek azok, akik egyébként szeretnének” – Beszélgetés Sáray Szilvia matematikatanárral

WMN PWR – 2021. április 10. – FR

 

K.A./WMN: Neked összejön a work-life balance? Van erre nézve valamilyen belső, saját szabályzatod?

V. I.: Hú, ez nehéz kérdés. Beismerem, hogy ezen a téren hiányosságaim vannak. Egyrészt, mert egy erős belső motivációval rendelkező, maximalista személyiségnek ez az egyensúly mindig kihívást jelent. Másrészt már operatív középvezetőként is nehéz letenni a munkát, amint kilépek az irodából. De azt gondolom, ha valaki olyan dolgot csinál, amit szeret, amiben örömét leli, akkor nincs nagy baj azzal sem, ha összefolyik némileg a magánélet és munka, vagy eltolódik ez az arány. 

Tizenegy hónapos volt a kisfiam, amikor visszajöttem dolgozni. Nem azért jöttem vissza, mert muszáj volt, hanem mert szükségem volt az intellektuális kihívásokra is, amit a munkám jelent, és hiányzott a közösség. A férjem volt az egyébként, aki rávezetett, hogy az én kiegyensúlyozottságom a legfontosabb táptalaj a fiunk lelki fejlődéséhez, és ha engem a munkám tölt fel, akkor nem kell félnem meghozni a döntést. Szerencsés vagyok egyébként, mert nemcsak a férjem támogatott a döntésemben, hanem anyukám is, aki vigyázott napközben a fiunkra, amikor kicsi volt. Nekünk nagyon bevált ez a szisztéma, de azért hozzáteszem, még mindig van némi lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nem maradtam vele otthon tovább. De talán nem csinálnám másként ma sem.

K. A./WMN: Hány órás egy munkanap?

V. I.: Ez nagyon változó, nyolc körül szoktam beérni az irodába, és általában hatig vagyok bent, néha hétig vagy tovább. Nagyon sok a megbeszélés, és rengeteg a megválaszolandó e-mail, nagy szervezet vagyunk. Előfordul, hogy otthonra is marad munka. Az ebédidőt kiikszelem, nehogy akkorra is beírjanak egy megbeszélést. Szükségem van napközben egy megbeszélésektől mentes órára, hogy feltöltődjek.

Az online lét hátránya, hogy szinte azonnal át tudsz ugrani az egyik értekezletből a másikba, és ez nagyon fárasztó mentálisan, különösen, amikor ennyire sok a feladat, mint most is. Több kollégám is a kiégés jeleit kezdi mutatni. Hogy mi segít ezen? Figyelni kell rájuk, sokat kell velük beszélgetni. 

Most is egy virtuális kávézásra megyek tőled az egyik csapatommal, ahogy én hívom: „hogy vagy?” meetingre. A másik fontos eszköz a motiválás és a visszajelzések. Nagyon hiszek a pozitív megerősítés erejében! Sajnos Magyarországon nincs meg ennek a kultúrája úgy, mint, mondjuk, az angolszász országokban. Talán banálisnak tűnik mondogatni, hogy „fantasztikus munkát végzel”, „remek, hogy a feladatot mindig időre elvégzed”, de tapasztalataim szerint az apró dicséretek is szárnyakat adnak a kollégáknak. Szerencsére az OTP-ben van lehetőségünk a fejlődésre, a kollégák fejlesztésére, és például egy ilyen esetben a tudok a kollégának stressz-kiégés tréninget javasolni. És még egy dolog, ami szerintem a legnehezebb időszakokban is fontos: a humor! Hiszek abban, hogy jókedvvel, jó hangulatban sok mindent könnyebb megoldani, és szerencsére a cégnél sok kolléga rendelkezik jó humorérzékkel, ezért tényleg sokat nevetünk. 

K. A./WMN: Azt hiszem, minden céltudatos, munkáját szerető, elhivatott nőnek nehéz hazaérve egy pillanat alatt „tyúkanyóvá” válnia. Neked sikerül? 

V. I.: Nem mindig. De szerencsére nagyon jó páros vagyunk a férjemmel, ő mindig jelzi, ha otthon is „szerepben” maradok, és megpróbálok vezetőként irányítani. Nagyon erős szövetség a miénk, mind a kettőnknek fontos a saját karrierje, de mind a ketten igazságosan kivesszük a részünket az otthoni feladatokból is.

K. A./WMN: Fiatalon vezető lettél. Merre vihet innen az út? Hol látnád magadat szívesen pár év múlva? Önállósodás? Egészen más pálya? Sokszor látunk olyat, hogy egy topmenedzser egyszer csak vált: visszaül az iskolapadba vagy kávézót nyit, esetleg festeni kezd.

V. I.: Nekem is szükségem van arra, hogy végezzek valamilyen kézzel fogható eredménnyel járó alkotást, mindig is szerettem kézműveskedni. Az utóbbi időben rákaptam a torták készítésére, de ez nem jelenti azt, hogy majd valamikor szakmát szeretnék váltani. Nem hiszem, hogy napi nyolc torta elkészítése is ekkora örömet okozna, mint most egy alkalmi példány megsütése a rokonságnak.

Ciki vagy nem ciki, nekem sohasem voltak nagy, úgynevezett karriercéljaim. Azt szoktam mondani, a közgazdász semmihez sem ért, és mindenhez is. Hozott az élet lehetőségeket, bele kellett nőni különböző kabátokba, a maximalizmusom vitt előre.

De korántsem voltam olyan tudatos, mint a mai fiatalok egy része. Én középiskolás koromban nagyjából addig láttam előre, hogy megyek-e délután edzésre. Az unokaöcsém ezzel szemben kisiskolás korában eldöntötte, hogy mérnök lesz, és valamelyik nagy német autós cégnél szeretne dolgozni, így választott gimnáziumot, és most már egyetemista Bécsben, küzd a céljaiért, amiket szinte gyerekfejjel megfogalmazott magának. Azt hiszem, ez a fajta eltökéltség a mi generációnkban ritkább volt. Ha azt kérdezed, hol látom magam öt év múlva, nem tudok rá hangzatos karriercélokkal válaszolni. Szerencsésnek érzem magam, a helyemen vagyok, imádom, amit csinálok, ezért azt is el tudom képzelni, hogy ugyanitt, az OTP Bankban, kicsit más feladatokban esetleg, hogy flow-ban maradjak.

WMN/K.A.: Hogyan kerülöd el azt, hogy a környezeted ne a bankárt lássa benned, ne hívogassanak ismerősök, hogy intézz el egy kölcsönt vagy ne tekintsenek non-stop hitelezési tanácsadónak?

V. I.: Nem tudom elkerülni a kérdéseket, ha kiderül egy társaságban, hogy mi a munkám, hol dolgozom, de igazából nem is akarnám, úgy gondolom, hogy vezetőként a magánéletben is a cégemet kell képviselnem. Mindig elmondom, ne kérdezzék, mi lesz holnap a részvényárfolyammal, mert fogalmam sincs, és hitelkérelmet sem tudok „áttuszkolni”. Amiben tanácsot tudok adni, az esetleg az a döntés, hogy melyik termékünket válassza valaki, hogy érdemes-e hitelt felvenni, vagy sem. Ugyanolyan OTP-s vagyok, mint a fiókokban bármely kollégám. Ha valaki engem talál meg a kérdéseivel, természetesen mindig szívesen segítek. Ahogy, mondjuk, én is nagyon hálás tudok lenni, ha például műszaki dolgokban van kihez fordulni. Segítek, segítenek, nagyon hiszek az összefogásban, a kommunikáció erejében és az empátia fontosságában. Most különösen fontossá váltak ezek a dolgok, mindannyiunk életében. Azt hiszem, talán ezért jó, ha egy szervezetben vannak női vezetők is.

szöveg: Kurucz Adrienn


Képek: Chripkó Lili/WMN