„Kívül hepi, belül depi” – Traumák és álmok találkozása a művészetben

–

Akik nem egyenlők Bicskével vagy a Juhász Péter-üggyel

„Állami gondozásban nevelkedő gyerekek és fiatalok együtt alkotnak neves képzőművészekkel, amiből lélekemelő képek születnek, hiszen ilyenkor világok alakulnak át” – fogalmazott a kiállítás kapcsán Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, a Világszép KorTárs Kapcsolódások kiállítás nagykövete. „Emlékek vésődnek az agy ezernyi tekervényébe, zsigerek telnek meg újfajta élményekkel, a régi, sorstörténetbe vésett »nem kellesz« helyébe az íródik: világszép vagy.” 

A Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány megálmodója és létrehozója, Wirtz Ágnes eredeti hivatása szerint művészettörténész.

A kiállítással többek között az volt a célja, hogy a gyerekotthonban felnőtt fiatalokról ne csak szörnyű hírek kapcsán lehessen hallani (mint amilyen volt a bicskei botrány vagy a Juhász Péter Pál-ügy). 

„Mi ezzel a kiállítással, a közös munkával fel akartuk őket dobni az Olimposzra. Hiszen minden gyerek egy megismételhetetlen csoda”

– mondta el a megnyitón Wirtz Ágnes. Az is a művészi folyamat egy izgalmas aspektusa volt, tette hozzá, hogy ezzel arra bíztatták a kortárs alkotókat: hagyják el az elefántcsont tornyukat, és jöjjenek el közéjük, a Világszép-klubba, találkozzanak a társadalom perifériáján élő gyerekekkel. Így jött létre például egy beszélgetés Csurgai Ferenc szobrászművész felesége és a 24 éves Kinga között, ahol az utóbbi elmesélte, milyen „fájdalmasan nehéz ebben az országban cigány származásúnak lenni”. Miért nem lehet az embereket a cselekedeteik alapján megítélni? – értett mindenki egyet.

Hogy senki ne maradjon ki a projektből, egy hatalmas patchwork takarót is készítettek együtt, melyen helyet kapott mind a 201 fiatal, aki részt vesz az alapítvány programjain.

Zaci magic

Érdemes végigolvasni a kiállítótermekben Wirtz Ágnes feljegyzéseit is a közös műhelymunkákról. Elmeséli például, hogy amikor meglátta a 18 éves Lili Havadtoy Sam magyar származású amerikai festő Forgotten Love című képét, rögtön ez jutott eszébe: „kívül hepi, belül depi”. Amikor a gyerekek találkoztak Szentendrén a művésszel, közösen meséltek egymásnak a hányattatott gyerekkorukról. Samnek egy pszichológus javasolta: írja ki magából a traumáit, ezek a vallomások pedig ott lapulnak a képek csipkéi alatt.

Beresin Éva hat fiatallal készített el közösen egy képet, amit a gyerekek a végén Zaci magicnek neveztek el – így hívják ugyanis magukat is: zacisoknak. Hogy miért? „A zaci a zálogház” – magyarázza a 11 éves Mariann. „Mi vagyunk az ékszerek, akiket beadtak a zaciba. Csak elfelejtettek értünk jönni.”

A gyerekek számára is sok gondolkodnivalót adnak a festmények. Az egyik lány elmondja: azért is szeretné az egyik művet a szobája falára, mert általa el tud azon gondolkodni, hogy akik bántják őt, vajon miért teszik.

A traumákról is szó esik. És hogy az a gyerekek szerint micsoda.

„A trauma az, ha például egy apa a fiatal gyereklányát bántja – mondjuk szexuálisan is, és azzal fájdalmat okoz, amiből később trauma lesz.”

És kiderül: a művészet arra is alkalmas, hogy az ember a traumáit dolgozza fel vele.

„Én főleg traumákat örököltem”

Cseri Richárd 24 éves, villanyszerelőként dolgozik. 14 évesen került állami gondozásba lakhatási problémák miatt. A gyerekotthonban találkozott először a Világszép Alapítvánnyal, amikor Wirtz Ágnes mesélni jött hozzájuk. „Onnantól kezdve a lehető legtöbb programjukon részt vettem. Kiképeztek ifjúsági trénernek, már táboroztattam is, nagyon élveztem, sokat kaptam tőle.”

Ami a hátterét illeti, arról úgy fogalmaz: „nagyon hányattatott volt”. Anyaotthonban élt születése után, majd az édesanyjával annak akkori barátjához költöztek, majd újra anyaotthonba. Egy ideig laktak önkormányzati lakásban is, de ezt végül elveszítették, több ízben is. Egy darabig az utcán is éltek.

Richárd két művésszel is dolgozott együtt. Az egyik projekt keretében maszkot készítettek, azt megformálva, amit a világnak mutatunk, a másikban pedig egy fotósorozatot, mely arról szól, mit is örököltünk. „Sokat kellett azon gondolkodnom, hogy mit örököltem” – mesél a munkafolyamatok kezdetéről Ricsi. „Úgy éreztem, hogy nem örököltem semmit, mert úgy hittem, csak pozitív dolgokat – házat, pénzt – lehet. Aztán ráébredtem: nagyon sok traumát örököltem, sok emléket kaptam a múltam révén édesanyámtól. Mivel rengeteg helyen laktunk, végigmentem az életem színterein, illetve a hozzájuk társított benyomásokon.”

Richárdnak azért is volt izgalmas ez az együttműködés, mert korábban inkább versekkel foglalkozott, ez volt az első alkalom, hogy mélyebben el tudott merülni a vizuális művészetben. „Szeretem az impresszionista verseket, megérint az a kép, amit elénk tár egy-egy alkotás.”

Hogyan lesz jó anya az, aki anya nélkül nőtt fel?

Fajgerné Dudás Andreát Wirtz Ágnes azzal kereste meg, hogy a közös alkotás kifejezetten az anyasággal foglalkozzon, a partnerei ebben majd a Világszép Alapítvány fiatal édesanyái lesznek, olyan lányok, akik gyerekotthonban éltek, mielőtt anyává váltak. És akik emiatt sok bántó előítélettel is szembesülnek.

Fajgerné elmondja, kifejezetten nehéz témát dolgoztak fel a közös képükön, ez a ‘Semmi nem számít igazán’. Arról is szól, hogy egy anya mennyi mindenről lemond azért, hogy a gyerekével lehessen. A művésznek is volt ilyen élménye, amikor a saját kiállításmegnyitójára nem ment el, hiába várt rá a sajtó és a rengeteg vendég, mert a gyerekét hirtelen kórházba kellett vinni. Bár lett volna más, aki tudja őt helyettesíteni, úgy érezte, neki anyaként a gyereke mellett a helye, úgysem tudott volna másra koncentrálni.

„Semmi nem számít igazán, ha már anyává váltál, egy részed folyamatosan a gyerekekkel foglalkozik.”

Ez a gondolat a fiatal anyákkal is rezonált, akik átérzik az egyensúlyozási nehézségeket, amiket az anyaszerep okoz. 

A közös képet Fajgerné három részre osztotta: az egyiken a művészeti projektben részt vevő anyák kisgyerekei bontakozhattak ki. „Azt kezdhettek vele, amit csak akartak.” Ez kapott helyet a közös kép jobb oldalán.

Örökölt félelmek

Bal oldalt közös gondolkodásra hívta társait: olyan szavakat kellett ide írniuk, amiket ők az anyasághoz társítanak. Így kiderül: a szoptatás aggodalommal jár, a szoptatás öröm, de közben fájdalom is. Az anyaság magánnyal, önfeláldozással, bizonytalansággal is jár. Van, aki az ‘elhízás’, az ‘adósság’, a ‘depresszió’ szavakat írja fel. „Az én anyám annyi félelmet adott, én nem szeretném tovább adni.” „Az én anyám nem szeretett engem. Én viszont szeretem a gyerekemet!”

Az ötletelés aztán beindította a fantáziájukat, és felfestették a középső részre többek között a várandós Vénusz születését, vagy egy pólyás babát, illetve a magzat első szívdobbanását.

„Ezek nagyon nehéz kérdések az ő számukra, hiszen nekik nem volt anyukájuk, így még inkább foglalkoztatja őket: hogyan tudnak ők jó anyává válni? Ezek a lányok folyamatosan számon voltak kérve, miért akarnak épp ők anyák lenni? Ott vannak azok a nagyon erős mondatok, amiből kitűnik: pontosan tudják, milyen anyák nem akarnak lenni, mik azok a minták, amiket nem akarnak továbbvinni.” 

A festmény bal oldalán is vannak erről gondolatok:

„Nem akarta elhinni, hogy egy állami gondozott tud jó anya lenni. Pedig én tudom a legjobban, pontosan milyen anya nem leszek.”

Fajgerné elmondja, mennyire mélyen érintette őt érzelmileg is az egész munkafolyamat. „A sírás határán voltam. Nagyon kemény az, amin ők ilyen fiatalon átmennek.” 

A közös alkotás mellett ott van Fajgerné Dudás Andreának az a festménye is, amit a Világszép Alapítványban tett látogatása inspirált. (Ide mi is ellátogattunk azon az alkalmon, ahol eredetileg az új plakátkampányt szerették volna bemutatni, a bicskei gyerekotthonban történt botrányos visszaélések azonban másfajta mélységet is adtak akkor a beszélgetésnek.) A képen a gyerekek által megfestett csempék előtt kis kezek láthatóak, a meghasadt szíveket öltik össze. „Hiszen ők a traumáik után igyekeznek meggyógyítani a szívüket, ami az újrakezdéshez is szükséges.”

(Fajgerné Dudás Andreával Csepelyi Adrienn is beszélgetett a Popfilterben.)

Fiala Borcsa