Egy csikkekkel teli palack a kórház előtt is üzenet a betegeknek

–

Bánosi Eszter/WMN: Mennyire áll távol az orvosoktól a gondolat, hogy a kommunikációnak, a gesztusoknak, a környezetnek meghatározó hatása lehet a páciensekre, sőt akár a gyógyulásukra?

Dr. Varga Katalin: Úgy látom, hogy vannak „szigetek”, ahol valóban figyelnek erre. Főként egy-egy meghatározó szakember körül alakulhatnak ki olyan szakmai közösségek, ahol nemcsak a szóbeli, hanem a környezeti és egyéb üzenetekre is odafigyelnek. Általánosságban viszont romlik a helyzet, és a problémáknak nemcsak esztétikai vetületük van – ennél sokkal fontosabb, hogy van-e figyelem arra, hogy a dolgok jó állapotban legyenek. Nemrég láttam például valahol, hogy lekopott a „Kérjük, az intézményünkben ne dohányozzon” feliratról a „ne” szó – és ez láthatóan már régóta így van, de senkit nem foglalkoztat. Ha nincs, aki figyeljen ezekre, akkor a legkézenfekvőbb válaszunk az lesz, hogy nincs igényesség, vagy senkit nem érdekel a kórházaink állapota. Ez az üzenet egy beteg vagy még diagnózisra váró ember számára sokkal súlyosabb hatású, mint gondolnánk.

Némelyik probléma ráadásul fillérekből megoldható lenne, például a kórházak bejáratainál lévő hamutartók állapotának helyrehozása. Egy csikkekkel teli üdítősüveg látványa elképzelhetetlen egy bank vagy egy műkörmös előtt.

A karbantartottság hiánya nemcsak fizikai értelemben fontos: pszichológiai, lélektani vetülete is van, hiszen a gyerekkorunkból ismert függőségi helyzetre emlékeztet: ha nincs gondoskodás, elpusztulunk. Ez pedig nem a gyógyulás irányába hat.

B. E./WMN: Ha tehát valami nincs jó állapotban, az már üzen valamit. A figyelemnek a szóbeli kommunikációra is ki kellene terjednie.

V. K.: Igen, de a verbális viselkedést már nehezebb módosítani. Kollégák pillanatok alatt megértik, mit kellene tenni, de nehezebben válik rutinná. Például, amikor azt kérdezem az ajtóban ácsorgó elveszettnek tűnő személytől, hogy „Tudok segíteni?” – azzal a megoldás irányát is megmutatom, hiszen orientálok, támogatom őt. Fontos, hogy a tiltások mellett az „igen”-oldalt is felkínáljuk. Ezért hívjuk ezt pozitív szuggesztióknak: a „ne izguljon” helyett például azt mondjuk, „lazítsa el magát”. Az elv egyszerű: mondd azt, amit szeretnél, ne azt, amit nem szeretnél, ám sokszor, főleg idegen, bizonytalan helyzetekben nem egyértelmű, hogy a tagadás helyett mi lenne az irányadó, jövőorientált megnyilvánulás.

Fontos, hogy a páciens is értse, miért történik egy adott beavatkozás, miért jó számára. Ha a célt, a vágyott jövőt is elmondjuk, teljesen más keretbe helyezzük az eseményt, és a páciens képes értelmezni a kellemetlen procedúrák célját. Csakhogy az egészségügyi dolgozók gyakran rutinszerűen végzik feladataikat, és legfeljebb annyit közölnek a beteggel, hogy éppen mi történik: „most ezt vagy azt” csináljuk. Az viszont sokszor elmarad, hogy elmagyarázzák, miért fontos mindez, és milyen módon szolgálja a páciens javát.

B. E./WMN: Mitől lesz szuggesztív a kommunikáció?

V. K.: Szinte mindig az. A szuggesztió általában önkéntelenül hat ránk, tudatosulás nélkül. Például elhaladunk egy egykor virágos, most csikkekkel borított állvány mellett, és ez valahogy rögzül az emlékezetünkben. Ha tudatosan figyelünk rá, könnyen magyarázatot találunk: talán elfoglaltak vagy emberhiány van. Gyakran azonban nem jutunk el idáig, és a tudattalan hatás érvényesül: az élő (növény) elpusztul, helyébe kosz és mérgező csikk kerül.

Egy kolléganőm nemrég készített egy képet egy ajtóról egy betegtérben: a felirat a „tetemhűtő” volt. Nem gondolták át, hogy kire és hogyan hat, és ez sokak számára milyen kellemetlen élmény lehet. Szerencsére a kolléganő kiállásának köszönhetően kicserélték a feliratot, de az eset jól mutatja, mennyire az utolsó szempont a környezet hatása a páciensekre vagy akár a szakemberekre.

B.E./WMN: A betegek részéről gyakori a módosult tudatállapot: beszűkül az egészségügyi intézményben az ember tudata, képes mindent magára vonatkoztatni, mindent a lehető legnegatívabban értelmezni. Mi ennek az oka, miért leszünk ilyenkor még fogékonyabbak a verbális, de akár az olyan nem-verbális gesztusokra is, mint például egy szemöldökráncolás vagy egy sóhaj?

V. K.: Jó kérdés, mitől kerülünk módosult tudatállapotba. Az első ötletem az, hogy ezekben a helyzetekben valójában visszatérünk az alapértelmezett tudatállapotunkhoz, és valójában az a módosulás, amiben a napunk során általában vagyunk: az összeszedett, racionális, valóságorientált állapot. Vannak a szakirodalomban szerzők, akik szintén így gondolkodnak, és úgy vélik, nem azt kell magyarázni, miért kerülünk módosult tudatállapotba, hanem azt, hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy ne kerüljünk abba. Másrészt evolúciós előny lehet, hogy ebben a módosult tudatállapotban nyitottak leszünk a környezet hatásaira, azon belül különösen a társas támaszra. Évezredeken keresztül a beteg vagy bajba jutott embernek a közösség jelentette a túlélési esélyt. Ettől nagyon eltávolodtunk, ma már három másodperc alatt kellene megbíznunk egy vadidegen orvosban úgy, ahogy régen a saját csoportunk által kiválasztott emberekben bíztunk meg, a sámánban, a gyógyítóemberben, a füvesasszonyban. Ez a nyitottság a módosult tudatállapotokban sokkal inkább elérhető, és szinte automatikusan történik.

Egy orvoskolléga mesélte, hogy amikor a házastársa megbetegedett, egyszerűen nem tudott szakemberként gondolkodni. A leleten szereplő adatokról azt mondta, „hosszú a szám, ez biztos nem jót jelent”, vagyis analógiás, egyszerű értelmezést adott egy olyan helyzetre, amivel orvosként már számtalanszor szembesült.

B. E./WMN: A pozitív szuggesztiókon alapuló pszichológiai támogatás alkalmazásához úgy érzem, fontos az empátiás készség, de jelen helyzetben az egészségügyi dolgozóknak nagyon kevés érzelmi erőforrásuk marad a páciens nézőpontjának, helyzetének megértésére.

V. K.: Sajnos így van, sőt sokszor az ellenkező irányba trenírozzák a szakembereket: a pácienst munkadarabként kezelik, egyáltalán nem együttérző hozzáállással. Ez addig talán érthető is, amíg nincs képzés arra, hogyan kezeljék az érzelmi érintettségüket. Nagy kérdés, mit kezdjen valaki azzal például, hogy reggel még az oviba vitte a gyerekét, most pedig haldoklik a páciense a traumatológián. Ha belegondolunk, ez a helyzet nagyon nehéz érzelmileg, de ha nem gondolunk bele, akkor is az, csak nem tudatosul, mégis felemészti a belső energiákat. „Detached concern”-nek, távolságtartó odafordulásnak hívjuk azt az érzékeny megközelítést, amikor tudjuk, mennyire merüljünk bele a páciens valóságába, ám közben le tudjuk tenni az érzelmi terhet, amikor végzünk a munkával. Ennek a hozzáállásnak a hiánya, annak eljátszása, hogy nem vagyunk érintettek, hozzájárulhat a kiégéshez. Hiszen az ember mindig reagál az érzelmileg hívó helyzetekre, és ezt kezelni kell.

Az érzelmi rezonálás – még a nehézségekkel együtt is – nem kivesz belőlünk, hanem ad. Fontos azonban, hogy ne csak a bajokra, hanem az örömökre, sikerekre is gondoljunk. Én például az irodámban a mosdó környékén elhelyezem a sikerek visszajelzéseit, ez muníciót ad a nehéz helyzetekhez.

Az érzelmi jelenlétnek a negatív kimenetelű esetekben is pozitív hatása lehet, és segíti a nehézségek elviselését, még ha nem is spórolható meg a gyász. Nemrég egy kolléganőnk férje súlyosan beteg lett, és abban kért támogatást, hogyan beszéljen hozzá. A férje sajnos meghalt, de amikor személyesen találkoztunk később, hálás volt, hogy legalább tudott valamit tenni, és úgy tudott jelen lenni, hogy hasznosnak érezte magát.

Szakemberek esetében is fontos, hogy a maguk távolságtartó pozíciójából, de éljék meg a veszteséget. Erre sajnos nincs kultúránk, miközben Finnországban létezik olyan kórház, ahol nemcsak búcsúzkodó szoba van, ahol el lehet köszönni a haldoklótól vagy a már elhunyttól, ráadásul a szakemberek bevonásával, de a haláleset évfordulóján újra összejöhetnek ott a hozzátartozók és a szakemberek.

De mondok egy másik példát: egy orvos kollégám Svédországban mentőzött, és a beteg átadásakor lehetőségük volt eldönteni, hogy szeretnék-e később tudni, mi történt vele vagy sem. Furcsa első hallásra, de szerintem ez egy remek lehetőség, hiszen ezek a szakemberek mégis élet-halál helyzetben segítenek, ezért épp az a szokatlan, hogy ezután semmit nem tudnak a páciens későbbi sorsáról. Hiszen így mi történik az esemény okozta érzelmi érintettséggel, az izgalommal? Amikor először jártam be szülésekhez, az éjszakai műszak után a csapat mindig leült reggelizni másfél órán keresztül, pedig mindenkinek dolga volt. Ott jöttem rá, mennyire fontos az élmények levezetése, megemésztése, hiszen rengeteg éles helyzetben kellett helytállniuk. Ám sajnos sok helyen a szakember magára marad a napi érintettségével.

B. E./WMN: Milyen objektíven mérhető adatokban látszik a pozitív szuggesztiók hatása az orvoslásban?

V. K.: Nemzetközi szinten a legkutatottabb a fájdalom kezelése. A szuggesztiók hatására csökken a fájdalomérzet, kevesebb fájdalomcsillapítóra van szükség a szuggesztiós csoportokban. Kis túlzással azt lehet mondani, bármire tudunk hatni, amire a szuggesztiót irányítjuk.

Amikor a csípőprotézis-műtétekben vizsgáltuk a pozitív szuggesztiók szerepét, Szeverényi Csenge ortopédsebész kolléganő azt mondta, a „nagy durranás” az lenne, ha csökkenteni tudnánk a vérzést. És a szuggesztiókkal sikerült 40 százalékkal csökkenteni a vérveszteséget, ami óriási eredmény csontműtétnél.

Szürkehályog-műtéteknél Kekecs Zoltán, Jakubovits Edit kollégáim, valamint Gombos Katalin szemész főorvos állítottak össze egy szuggesztiós sort; a cél a páciens vegetatív állapotának stabilizálása volt, és ebben is jelentős sikereket értek el. Ez is azt mutatja, hogy a szuggesztió hatása a céltól függ, és nagyon sokféle pozitív eredményt lehet elérni. Elgondolkodtató, hogy a szuggesztió valójában nem pluszt ad, hanem kihozza a maximumot abból a helyzetből, amit a szokásos bánásmód aláás. De valójában amit biztosan tudunk, hogy ha valaki szuggesztív támogatást kap, bizonyos mutatókban eltér a szokásos gondoskodást kapó csoporttól.

A legizgalmasabb tapasztalataim az intenzív osztályon lélegeztetett betegekkel kapcsolatosak. Itt nagyon egyértelműen látszott a kedvező hatás: sokkal rövidebb ideig kellett lélegeztetni a betegeket, könnyebb volt az átállás a saját légzésre. Kelemen Szilágyi Adrienn kolléganőm észrevétele volt, hogy különösen nagy előny, ha ugyanaz a stáb foglalkozik a páciensekkel, legalább az esetek felében. Kiderült, hogy már napi 20 perc beszélgetés is jelentős segítséget nyújt.

B. E./WMN: Mit mondanak ilyenkor az intenzíven fekvő pácienseknek?

V. K.: Az első és legfontosabb, hogy elmagyarázzuk az aktuális állapotát, és bemutassuk az intenzív osztályt. A fő üzenet az, hogy itt biztonságban van, sőt csak itt van biztonságban, hiszen elsőre ugyan nagyon riasztó ez a technikalizált közeg, de ha átkeretezzük, hogy a sok zaj, sípolás valójában a nővéreknek vagy más szakembereknek szól, nem neki, akkor az megnyugtató. Látható, hogy itt semmi extra nem történik, igazából mindezt kötelezően el kellene mondania az orvosoknak. Ezután megbarátkoztatjuk a beteget a lélegeztetéssel: elmagyarázzuk, miért van rá szükség, hogyan működik, milyen alternatív kommunikációs lehetőségek vannak. A jövőorientáció itt is kulcsfontosságú: elmondjuk, hogy ez az állapot ideiglenes, és mielőtt leveszik a gépről, lépésről lépésre előkészítjük a folyamatot. Tájékoztatjuk arról is, hogy a légzése eleinte más lesz, mint amire számít, hiszen a gépi támogatás miatt a váladék felgyűlt a tüdejében, és a saját légzőizmai nem dolgoztak, ezért szükség lesz az izmok fokozatos újraépítésre. Az informálás a lényeg: nem azt mondjuk, hogy „borzasztó nehéz lesz”, hanem részletesen elmagyarázzuk a folyamatot, a felmerülő nehézségeket, azt, hogy milyen támogatásra számíthatnak, és előre megmutatjuk az utat a megoldás irányába. Nem azt állítjuk, hogy soha nem kell újra gépre tenni, de ha így történik, azt is meg lehet tervezni.

B. E./WMN: Úgy tűnik, a pozitív szuggesztiókon alapuló pszichológiai támogatás fontos alapelve, hogy még egy eszméletlen páciens is kompetens, egyenrangú félként kezelendő.

V.K.: Pontosan. Ennek a filozófiának a lényege, hogy a páciens nem „munkadarab”, hanem aktív része a gyógyító csapatnak, akkor is, ha szedálva van, akkor is, ha kómában van. Mindig van szereposztás: ő mit tud tenni, mi mit tudunk tenni.

Ez tulajdonképpen nagyon emlékeztet a saját csoport elvére, amiről az interjú elején beszéltünk: a páciensnek erős csapata van, amely a gyógyulásáért dolgozik, és ebbe beletartoznak az orvosai, a hozzátartozói, a barátok, és ő maga is. Hogy ez a felfogás nem elterjedt, abban nemcsak az egészségügy a hibás, hanem a közfelfogás is, az „itt vagyok, szerelj meg” passzív hozzáállás.

B. E./WMN: A negatív szuggesztiók hatását is igazolják kutatások?

V. K.: Radiológiai beavatkozásoknál, például mellbiopsziánál felvették videóra a természetes kommunikációt, és az derült ki, hogy a negatív, fájdalommal, bökéssel, szúrással kapcsolatos szavak előfordulása egyértelműen növelte a fájdalomérzetet. Számos kutatás vizsgálja az úgynevezett nocebo-hatást: minél többet említjük a kellemetlenséget, például a fejfájást vagy a kiütést mint mellékhatást, annál valószínűbb, hogy ezek ténylegesen jelentkeznek. Ebben a kihívás az, hogy a tájékoztatás sokszor csak a jogilag kötelező listákra szorítkozik: a beteget a hátrányokról kell tájékoztatni, az előnyökről már kevésbé. Pedig egy kiegyensúlyozott, személyre szabott betegtájékoztatás sokkal hatékonyabb, és pozitívan hat a gyógyulási folyamatra. Külföldön már van példa arra, hogy a beteg részletes tájékoztatást kérhet: például a fuvolaművész nem akar hallani minden részletet, csak azt, ami közvetlenül érinti a szakmai tevékenységét, vagy a nő, aki gyermeket tervez, csak a termékenységét érintő mellékhatásokra kíváncsi. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem félrevezetés, mellébeszélés vagy cukormáz, mert a valóságot közvetítjük úgy, hogy az támogató, jövőorientált módon segítse az érintettet.

B.E./WMN: A pozitív szuggesztiók alkalmazása nemcsak egy osztályon dolgozó pszichológus feladata kellene, hogy legyen, hanem az egész szakmai teamé.

V. K.: És nem csak övék: a liftesé, a büfésé, a portásé is. Ők mind nagyon fontos szereplők. Rendszerint hamarabb találkozunk a portással vagy a liftessel, mint az orvossal, és a korai hatások jelentőségére is vannak kutatások. Amikor valaki bekerül egy új közegbe, az első néhány benyomás meghatározó. Ha az első élmények zavaróak vagy elbizonytalanítóak, az mély nyomot hagyhat. Azonban ha az első benyomás támogató, kedves, segítőkész, az megnyugtatja az embert. Ha kapunk orientációt, segítséget, sokkal gyorsabban eligazodunk az új közegben, és az lesz az élményünk, hogy jó helyen járunk, itt támogatnak minket.

B. E./WMN: Mit gondol az önszuggesztióról? Érdemes alkalmaznunk?

V. K.: Abszolút, és nem csak kritikus helyzetekben. Mindannyiunk életében adódik legalább két ilyen átmeneti állapot naponta: amikor elalszunk és amikor fölébredünk. Mindkettő rendkívül alkalmas az önszuggesztió alkalmazására. Érdemes átgondolni, hogy az adott élethelyzetben mi a legfontosabb cél, testileg vagy lelkileg, és azt rövid, pozitív formában megfogalmazni, majd ismételgetni. Dr. Georg Dünzl kidolgozott magának egy szuggesztiósort, amit automatikusan alkalmaz, ha kritikus helyzetbe kerül – például baleset esetén. Egy olyan kutatás adta az ötletet, amelyben a mentősök egy rövid, egy perces szuggesztív szöveget mondtak a sérülteknek, akik ezután sokkal gyorsabban és jobban gyógyultak, mint akik nem kaptak ilyet. Ha már egy percben is így tudunk hatni az egészségünkre, miért ne használnánk ki a pozitív szuggesztiókban rejlő lehetőséget? 

Bánosi Eszter