Kedveskedés, behódolás, a bántalmazó igényeinek maximális kielégítésére való törekvés versus összekészített csomag, menekülési terv…

Mindegyikre van példa, és adódhat olyan helyzet, hogy épp a második a veszélyesebb. Egy biztos: megítélni a folyamatos lelki és testi abúzust elszenvedő embert azért, mert szeretné minél kisebb sérüléssel átvészelni ezt az időszakot (sok esetben a gyermekeivel együtt) nem lehet, nem szabad. A kívülállók reakciói ráadásul sokszor az adott élethelyzet tökéletes félreértésén alapulnak.

„Miért nem áll ki magáért?!” – kérdezik, ám ha az érintett belemegy a vitába, ha a sokadik ocsmány megjegyzés után, vagy amikor a bántalmazó (óránként) ellenőrzi a híváslistáját, végül visszaszól, veszekedni kezd, akkor már a „Miért provokálta?” jön reakcióként. 

Ha elutasítja a szexet, akkor „ne csodálkozzon, hogy feszült a párja”, ám ha felvállalja, hogy a hajnalig tartó, gyerekeket is halálra rémítő üvöltözést, akár verést elkerülendő rendszeresen lefekszik a férjével – hát, akkor nyilván „így jó neki, sőt, igazából nem is akar kilépni a kapcsolatból, csak szeret panaszkodni”…

Bár vannak jól felismerhető hasonlóságok, valójában minden történet és minden megélés egyedi. Melitta esete azért számít különlegesnek, mert az ellenőrzés, kényszerítés, folyamatos elszámoltatás mellett egyetlen alkalommal került sor fizikai abúzusra, az ő gyors reakciója és a környezet támogatása segített abban, hogy a helyzet ne fajuljon tovább. Ennek az árát azonban testi-lelki oldalon neki is meg kellett fizetnie.

Melitta története

„Egy alapvetően jó házasság kezdett tönkremenni a kislányunk kétéves kora körül. Amikor a gyermekünk megszületett, már tizenöt éve voltunk együtt, én egészen addig úgy éltem meg: igazán jó kis csapatot alkottunk. Öt éve már Írországban éltünk, és úgy tűnt, nincs semmi gond. Egészen addig, amíg nem szembesültem vele, mennyire egyenlőtlen a kapcsolatunk. Számára például teljesen természetes volt az »énidő«, amikor azonban jeleztem, hogy szeretnék havonta egy alkalommal találkozni a barátaimmal, akár csak moziba, vagy egy magyar kulturális eseményre menni, teljes elutasítás volt a reakció. A legminimálisabb próbálkozásomat is arra, hogy saját programom legyen, ahol ő esetleg nem vesz részt, fenyegetésnek érezte.

Elkezdődött a kontrollálás, ellenőrzés, számonkérés, és persze a féltékenykedés – mindez pedig odáig fajult, hogy 2018 márciusában egy éjszaka berontott a hálószobába, a bokámnál fogva kirángatott az előszobába, és rugdosott, vert. Teljesen kifordult magából, szó szerint halálfélelmem volt.

Még ma is úgy érzem, ha nem sikerült volna visszaszaladnom a szobába, magam mellé venni a kislányomat, akkor ott véget ér az életem”.

Melittát sokkolta a kiszámíthatatlan, brutális esemény – a férje viszont másnap úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Nem volt magyarázkodás, mentegetőzés, ígéretek. Az asszony viszont nem várt; amint a lányukat beadta az iskolába, első útja a kórházba vezetett. Látleletet vettek, és automatikusan elindult a kötelező vizsgálat: szociális munkást hívtak hozzá, sürgősségi időpontot adtak a családjogi bíróságra.

„Hál' istennek Írországban ez így megy – délutánra már a kezemben volt az összes dokumentum, köztük az ideiglenes távoltartási végzés. Mivel egy hatéves gyermek előtt zajlott minden, ezért hivatalból megkeresték az iskolát, a helyi rendőrörsöt, a háziorvosunkat, hogy utánanézzenek az eddigi életünknek. Mindenhol azt a választ kapták, hogy soha nem volt hasonló gond velünk – és ez annyiban igaz is, hogy fizikai bántalmazás valóban sosem történt – ezért a TUSLA (Child and Family Agency) végül megszüntette az eljárást azzal, hogy egyszeri, megmagyarázhatatlan alkalom volt (»out of character«).”

Melitta helyzete látszólag könnyebb, mint sok sorstársáé, hiszen ő is, a hatóságok is villámgyorsan reagáltak. Ám anyagi és családi okokból mégsem tudott teljesen szakítani.

„Először próbáltam rendbe tenni a házasságunkat még ez után is, de hamar kiderült, hogy reménytelen. Ekkor nyilvánvalóvá tettem a férjem számára, hogy csak a gyermekünk érdekeit szem előtt tartva tudunk egy lakásban megmaradni. Ő nem akart elköltözni, én a fizetésemből nem tudom ezt megtenni. Szerencsére háromszobás házban élünk, ahol teljesen el tudtam különíteni az életteremet.”

Túlélési stratégiák?

Melittának az jelenti a megoldást jelen helyzetben, hogy igyekszik elkerülni minden lehetséges konfliktusforrást – a férjével szinte csak a gyermeket érintő dolgokról beszélgetnek, és ha mégis olyan téma merül fel, amiről úgy érzi, hogy veszekedést robbanthatna ki, akkor arra nyilvános helyen, akár az utcán állva kerít sort, ahol vannak járókelők. Néhány barátjának őszintén feltárta az eseményeket, ők tudják, hogy ha egyszer az éjszaka közepén rájuk csörög, hogy „Küldd a Gardát” (ír rendőrség), akkor azonnal intézkedniük kell – és a legmegbízhatóbb ismerősénél van egy tartalék lakáskulcs, hogy ha bármi történjék, be tudjon jönni kívülről.

„Összefoglalva tehát, számomra az anyagi függetlenség, a biztos lakhatás, és a barátok informálása jelentik az alapot. Mindezek mellett próbálom a testi-lelki egészségemet minél magasabb szinten megőrizni”.

S hogy megérte-e? Melitta elmondása szerint ez kettős – a gyermekük szempontjából úgy tűnik, igen. A férje őt nem bántja, a kislány kiegyensúlyozott, vidám, jól érzi magát otthon és az iskolában.

„Nem hiszem, hogy egy emergency accomodation hotel roomban sikerült volna ezt biztosítanom a számára” – fogalmazott. „Én nehezebben viselem, sajnos ennek a sarokba szorított helyzetnek »köszönhetően«, kialakult nálam egy szívritmuszavar, ami néha komoly pánikrohamokkal társul. De ma sem tudom, hogy ilyen körülmények között, távol a családtól, hogy tudtam volna ennél jobban, egyszerűbben, a gyermekem számára optimálisabban megoldani ezt a helyzetet.”  

 

Adél története

Másik interjúalanyom, Adél beszélgetésünk elején hangsúlyozta:

„Bármi történt, hiszek az emberekben, hiszek a jóságban. Mindaz, amit átéltem, hozzásegített, hogy átlássak az emberi gonoszságon. Senkit nem szeretnék arra buzdítani, hogy kövesse a példámat, de nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki próbáljon meg önmaga lenni. Nekem sikerült azóta megtalálnom a szerelmet, új családot alapítani, és minden pillanatban szem előtt tartom mindazt, amit tanultam azokból az évekből”. 

A vele történtekkel kapcsolatban Adél elmondta, máig úgy érzi: meg tudták volna oldani a konfliktusaikat a volt párjával, ha sikerül kibeszélniük a problémákat.

„Ő nagyon hallgatag, befelé forduló ember, aki nem beszélt az érzéseiről, gondolatairól. Az elégedetlensége viszont kézzel tapintható volt, hiába nem mondta ki. Egyetlenegyszer volt egy nagy beszélgetés, megpróbáltam leülni, tisztázni ezt vele, elmondtam, hogy úgy érzem, nem szeret sem engem, sem a gyermekeinket, nem vesz részt a családi életben. Kértem, hogy mondja el, mi a gond, mit kellene másképp csinálnunk.”

A reakció nem őszintébb, nyíltabb kommunikáció lett, hanem –attól a pillanattól kezdve – állandó ellenségeskedés, gyűlölködés.

„Azt akartad, hogy kimondjam? Hát tessék!” – lényegében ez volt a reakció.

„Ettől kezdve pokollá vált az életünk, minden, de szó szerint minden apróságért ordítozva szidott, például ha egy perccel később került az asztalra a leves, vagy melegebb volt annál, ahogy ő jónak tartotta, ha a gyerekek játszani akartak vele, amikor neki nem volt hozzá kedve… Igen, ekkor már kimondta, hogy mi a problémája, és azt is, hogy mi a véleménye rólam. Azt hallgattam éveken át, hogy »nem csinálok semmit, egy barlanglakó vagyok, nem vagyok jó semmire, vagy akár azt, hogy nem vagyok nő«. Mindezt úgy, hogy én gondoskodtam mindenről, miközben egyetemre jártam, dolgoztam.

A rokonaim, ismerőseim úgy néztek rám, mint egy superwomanre, ő pedig egy haszontalan senkinek tartott, annak is nevezett.”

Adél megfogalmazása szerint az segített neki elviselni, átvészelni ezt az időszakot, hogy megtanult boldog lenni anélkül, hogy valójában boldog lett volna…

„Saját magamban teremtettem boldogságot, azt, amit kívülről nem kaptam meg. Amikor lehetett, akár munka közben is, ha volt egy kis időm, zenét hallgattam, énekeltem, táncoltam. Próbáltam előhozni a boldog érzéseket ezek segítségével. A másik pedig, ami igazán segített, az a remény. Nem adtam fel a reményt abban, hogy megváltozik, illetve nem is megváltozik, hanem hogy önmaga lesz. Hittem abban, hogy belül igenis jó, és ha eljutnánk oda, hogy tudunk kommunikálni, ha saját maga számára is meg tudná fogalmazni, hogy mire vágyik, mi okoz benne feszültséget, mit vár saját magától és tőlem, akkor csodálatos lehetne a kapcsolatunk. És nem is adtam fel addig, amíg el nem jutottam odáig, ahonnan már »nincs tovább«. Amikor már nem maradt semmi remény. Ekkor lett bennem valóban vége. Ő pedig amikor szembesült vele, hogy bennem tényleg vége, elkezdett küzdeni, kapálózni a kapcsolatunkért. De már nem volt miért, bennem már nem volt visszaút. Évekig vele maradtam még, úgy éreztem, a gyerekeknek szükségük van egy apaképre, de már tudtam, hogy nincs tovább.”

Megpróbált magához láncolni, kérlelt, hogy segítsek, akkor megváltozik.

Az az ember, aki korábban – a szexuális aktust kivéve – hozzám sem ért, még a gyerekeit sem ölelte meg, egy puszit sem adott, innentől állandóan ölelt-csókolt, még a tévét is úgy nézte, hogy ott kellett ülnöm mellette, és fognom a kezét – megállás nélkül kérlelt, hogy szexeljünk, miközben tisztában volt vele, hogy nem akarom, nem kívánom.

Én pedig a főzős műsort néztem közben a tévében… Tudta, és nem bánta. Azt mondogatta: »Tedd meg, és akkor rendben leszek«. Folyamatos, állandó érzelmi zsarolás zajlott. De engem már ez sem érdekelt. Mert bennem már ott volt, hogy megyek. Bármilyen szörnyűnek is hangzik mindez, én valahogy úgy működöm, hogy átélem a rossz dolgokat, de utána eltűnik belőlem a fájdalom, a harag. Nem tudok sokáig gyűlölködni.

Amikor visszafordíthatatlanul véget vetettem neki – hiába van még köztünk egy eltéphetetlen szál, a gyermekünk –, akkor egy szinte megnevezhetetlen érzés jött, egy olyan megkönnyebbülés, fellélegzés, amit csak az érezhet, aki már átélte. Olyan, mint egy újjászületés.

Aztán visszanézel, és nem érted, hogyan történhetett mindez, hogyhogy nem vetted észre, miben élsz, mi vesz körül. És ott van egy szégyennel keveredő érzés is, hogy ilyet soha többé. Ami persze nem igaz – ha egy lelki terroristával kerültél kapcsolatba, akkor később bármennyire jó emberrel találkozol, felmerülnek ugyanazok a problémák. Viszed magaddal, és kezelni kell, megoldani. Hogyan? Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció. És persze őszinteség és bizalom.”

Képünk illusztráció - Forrás: Pexels/Anete Lusina

Bianka története

A családon belüli erőszak elszenvedői gyakran számolnak be valamiféle fordulópontról, olyan eseményről, amely mintha közvetlen kiváltója lenne a helyzet eldurvulásának. Nehéz elképzelni, hogy egy alapvetően kompromisszumkész, a társát valódi partnernek tekintő ember egyik pillanatról a másikra agresszívvé, bántalmazóvá válna (a valóban súlyos, akár fizikai, agyi traumát leszámítva, ami viszont rendkívül ritka). Sokkal inkább elképzelhető, hogy a korábban csupán verbális, metakommunikatív, viselkedésbeli kontroll gyakorlása fordul át fizikai erőszakba akkor, amikor a bántalmazó úgy érzi, a másik fél lázad a korlátok ellen, és már nehezebb az uralma alatt tartani. Melitta esetében ez akkor történt, amikor a korábban otthon ülő, csak a párjának, gyermekének élő nő alkalmanként a barátaival is szeretett volna egy kis időt tölteni – Bianka esetében pedig akkor, amikor szembesült vele, hogy a párja megcsalja.

„Nagyon fiatalon, tizenhét éves koromban találkoztam vele. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, kezdetben minden tökéletes volt. Jó volt vele beszélgetni, sokat találkoztunk, állandóan együtt akartunk lenni. Csak az okozott nehézséget, hogy tartotta a kapcsolatot az exbarátnőjével. Nekem legalábbis ennyit mondott, de fél évvel a kapcsolatunk kezdete után derült ki, hogy valójában nem is szakított vele.

Azt követően, hogy erre rájöttem, minden megváltozott – elkezdődött a bántalmazás, először szóban, majd fizikailag is. De elhitette velem, hogy minden problémánknak »én vagyok az oka«, a féltékenykedésem, a túlzott ragaszkodásom. Ő pedig ezzel szemben kitart mellettem, csak azért, mert annyira szeret.

Sőt, hármasban találkoztunk, ő, a lány, és én, és a szemem láttára szakított vele – ezzel is azt bizonyította, hogy én vagyok számára a fontosabb. Én, az »értéktelen, csúnya, kövér lány, aki a legkevésbé sem hálás neki«. Ezt hallottam tőle folyamatosan, és el is hittem. Nem fogtam fel, mennyire megalázott abban a helyzetben engem is, a másik lányt is – de ő legalább megmenekült ebből a kapcsolatból. Én évekig benne ragadtam. Elindult a folyamat, amelynek során egyre inkább az ellenőrzése alá vont. Féltékenykedett, ellenőrizte a telefonomat, engedélyt kellett kérnem tőle arra, hogy találkozzam egy ismerősömmel, de még arra is, hogy milyen ruhát hordhatok. Ha ellentmondtam, jött a megalázás, a kritika: »minek nekem a miniszoknya, úgyis nagy a fenekem – no de ő még így is szeret, akkor miért akarok másnak tetszeni«.”

Bianka nem is érzékelte az ellentmondást ezekben a helyzetekben – partnere ugyan folyamatosan azt sugallta neki, hogy „úgysem kellenél senkinek”, miközben féltékenyen őrködött afölött, nehogy egyáltalán módja legyen szembesülni azzal, esetleg mégis kellene…

Annyira összeomlott az önbecsülésem, hogy elhittem neki, »én vagyok a hibás«. Amikor fizikailag bántalmazott, arról beszélt utána, »mennyire szeret, milyen fontos vagyok neki, és én, csakis én tudok segíteni neki, hogy megváltozzon«. Persze sosem segítettem »elég jól«. Mert »szóba állok a barátaimmal, pedig ők rossz hatással vannak rám, mert féltékennyé teszem«, de volt, hogy már azért is megütött, mert nem tetszett neki az, ahogy ránéztem…”

Képünk illusztráció - Forrás: Pexels/Anete Lusina

Bianka többször is megpróbált szakítani, ám erre kétféle reakció érkezett: vádak („lám, valóban megcsaltál, azért akarsz elhagyni, nem szeretsz”, stb.) és könyörgés, amelynek a végén az öngyilkossággal való fenyegetőzésre is sor került. Ekkor jött a fiú ötlete: „a problémákat, félreértéseket csak az oldhatja meg, ha összeköltöznek, hiszen akkor egyiküknek sem lesz oka féltékenykedni”. Hiszen „a fő probléma nyilván az volt, hogy túlságosan hiányoztak egymásnak, túl kevés időt töltöttek együtt”… Természetesen semmi sem oldódott meg, de ekkor még nehezebbé vált a kapcsolatból való kilépés.

„A barátaimtól elszakadtam, a családomnak nem mertem semmit elmondani, úgy éreztem, nem boríthatom rájuk ezt az egészet, hiszen egészen addig azzal hitegettem őket, hogy csodálatos, boldog kapcsolatban élek. Ráadásul azt hittem, úgysem segítene senki”.

A legmélyebb pont az volt számára, amikor úgy érezte, már küzdeni sem képes.

„Ő »segítségre, támogatásra szorult« – én legalábbis így éltem meg – én pedig »megbuktam mint társ«. Már valóban értéktelen senkinek éreztem magam, olyannak, akinek élnie sem érdemes. Volt, hogy arra gondoltam, az sem baj, ha megöl, csak legyen vége”. 

De nem lett vége, és azt sem volt igaz, hogy ne maradt volna ereje – sőt, az sem, hogy senki nem akart segíteni.

„Számomra az iskola adott erőt, és egy nagyon jó barátom, aki kitartott, kiállt mellettem. A suli miatt tudtam tovább küzdeni, a barátom pedig a szó szoros értelmében segített megszökni. Még így is nehéz volt, mert a volt párom folyamatosan figyelt, követett, zaklatott engem és az ismerőseimet, jelenetet rendezett az osztálytársaim előtt, megfenyegette azt, aki segíteni próbált nekem… Ez az időszak bizonyos szempontból még nehezebb volt, mint az az öt év, amikor még együtt voltunk, mert ott legalább valamennyire tudtam, mire számíthatok, mire mi következik – itt viszont sosem tudtam, mi lesz a következő lépése. Ekkor konkrét tettlegesség már nem történt, így hiába mentem a rendőrségre, azon túlmenően, hogy megkérték, ne kövessen, nem tettek semmit. De bármilyen nehéz volt, megérte.

Számomra a túlélést az jelentette – és csak ezt tudom mondani másoknak is, akik jelenleg benne vannak egy ilyen kapcsolatban –, hogy igenis lépjenek, beszéljenek emberekkel, osszák meg a tapasztalataikat a családjukkal. Nem az ő szégyenük, bármennyire is annak érzik.

Azt hittem, hogy nem számíthatok a családomra, de kiderült, hogy de igen. Azt hittem, nincsenek barátaim – nem igaz, volt egy, aki tényleg minden pillanatban kiállt mellettem. Van segítség, csak nagyon nehéz meglátni. De ha már egy kicsit sikerül eltávolodni, akkor mindent reálisabban lát az ember. Lassan sikerült körülvennem magam olyan emberekkel, akikkel tudtam erről beszélni, akik nem lepődtek meg azon, ha megjelenik, és balhét rendez – és így, amikor rádöbbent, hogy már nem tud semmit elérni, nem tud uralkodni rajtam, végül feladta. Tudom, hogy nekem szerencsém volt, mert tragédiába torkollhatott volna akár még akkor, amikor együtt voltunk, akár később, amikor otthagytam, de így is azt mondom, hogy érdemes volt megpróbálni.”

A szakértők szemével

A NANE Egyesület szakértőit kérdeztem arról, hogy tapasztalataik alapján melyek azok az erőt adó stratégiák, konkrét cselekvések, amelyek segíthetnek azoknak, akik még benne vannak a bántalmazó kapcsolatban, szenvednek tőle, ám még nem tudnak kilépni belőle. 

Winkler Zsuzsanna 2014 óta dolgozik önkéntesként a NANE Egyesületnél, hat éve segélyvonalas ügyelő. Mint elmondta, a bántalmazó kapcsolatokban az áldozatok nagyon sok stratégiát kipróbálnak arra, hogy változást érjenek el.

„A helyzet elviselését sokszor az segíti, hogy hiszik, remélik, a bántalmazó partner tartósan megváltozhat, hiszen vannak a kapcsolatban jobb időszakok is. Gyakran igyekeznek különböző kommunikációs technikákat kipróbálni, például a kéréseiket »jól« időzíteni, próbálnak megfelelni az újabb és újabb elvárásoknak, hátha azzal minden rendbe jön. Amikor ezek az eszközök kimerülnek, és az áldozatok már tisztában vannak vele, hogy ebből a kapcsolatból szabadulni kell, akkor keresnek másfajta eszközöket, amelyekkel túl tudnak élni, vagy elő tudják készíteni a menekülésüket. Az eszközök, lehetőségek kiválasztásában tudnak segíteni a különböző szervezetek, tanácsadók, mint a NANE is, de hogy ezek közül melyiket használja fel az érintett, azt ő dönti el, hiszen a saját helyzetét ő ismeri a legjobban. 

Az egyik ilyen eszköz a kapcsolatok ápolása. Ha van akár csak egy-két ember (például testvér vagy barát), akivel tud beszélni a problémákról, félelmekről, az már nagyon sokat segít ebben az időszakban is, illetve később, amikor sor kerül a szakításra, válásra.

A másik, ami segíti a tisztánlátást, előrelépést, az a tájékozódás – például a NANE honlapján elérhető anyagok, vagy éppen a segélyvonal felhívása. Hasznos lehet, ha készít egy biztonsági tervet, végiggondolja, mit tegyen akkor, amikor a másik fél agresszívvé válik. A biztonsági terv része lehet akár az, hogy mit tehet fizikailag (hogyan helyezi biztonságba a gyermeket, hova mehet a lakáson belül vagy azon kívül), készenlétbe helyez egy mentőcsomagot, amiben néhány napnyi ruha és pénz van, átgondolja, melyek a házban a legveszélyesebb pontok, stb. Ha lehetősége van rá, megpróbálhatja megbeszélni a szomszédokkal, hogy ha kiabálást hallanak, hívják a rendőrséget. A bántalmazó kapcsolatból való későbbi sikeres kilépés esélyét növeli, ha ezen időszak alatt az érintett bizonyítékokat gyűjt – például, ha fizikai bántalmazásra kerül sor, természetesen egészségügyi okokból is nagyon fontos orvoshoz fordulni, ha csak lehet, de a látlelet később is segítség, bizonyíték.” 

Forrás: NANE Egyesület/Eichner Hanna

Emellett a szakértők kiemelték a gazdasági erőszak és az egyre elterjedtebb online erőszakra való felkészülés jelentőségét is. 

„A bántalmazó kapcsolatban megjelenhet a gazdasági erőszak is, a bántalmazó ugyanis sok esetben anyagi függésben tartja a partnerét. Erre példa, ha nem engedi munkát vállalni, vagy elveszi a fizetését, közös bankhitel felvétele után a törlesztést a bántalmazottra hárítja, vagy a közös ingatlant a saját nevére íratja. Az anyagi függés komoly kiszolgáltatottságot jelent, így ha van rá lehetősége, sokat számíthat, ha az áldozat saját bankszámlát nyit, és némi saját tőkét felhalmoz. Egy bántalmazó kapcsolatban élve ez óriási kihívás, de havi párezer forint is jelentőséggel bírhat” – mondta el Ötvös Veronika pszichológus, a NANE önkéntese.

„További komoly veszélyforrás az online erőszak. Ma már az életünk jelentős részét a virtuális térben éljük, így a telefonunk és számítógépünk szinte mindent tud rólunk. Ha az áldozat teheti, védje a jelszavait. Ha erre nincs lehetősége, akkor azokat az adatokat, anyagokat, amikkel a bántalmazó visszaélhet, érdemes biztonságos helyre átmásolnia vagy letörölnie. 

Ha van a kapcsolatban gyermek, az tovább nehezíti a helyzetet, még akkor is, ha a bántalmazó vele szemben közvetlenül nem lép fel erőszakosan. Az anyát érő erőszak a gyermeket ugyanúgy súlyos stressznek teszi ki, amely negatívan hathat a gyermek fizikai, lelki fejlődésére és társas kapcsolataira. A Lundy Bancroft által írt »Lehet-e jó apa a bántalmazó?« című könyvben is megismert kutatások azt mutatják, hogy hosszú távon poszttraumás zavarok, szomatikus tünetek, és a stressz okozta tanulási és teljesítményzavarok léphetnek fel az érintett gyerekeknél. Mindez elképesztően kegyetlen dolog, hiszen az anya is az erőszak elszenvedője, miközben a gyermeke védelme is ráhárul. Ám egy bántalmazó kapcsolaton belül nagy támogatást adhat a gyermeknek, ha az anyjával beszélhet az erőszakról, az átélt fájdalomról. Ezzel is azt közvetítve felé, hogy van olyan felnőtt a közelében, akiben megbízhat, akivel őszinte lehet, és akitől nem kell félnie.”

Arra a kérdésre, hogy vajon mennyire lehet megoldás a „szófogadás”, a másik fél döntéseinek, elvárásainak való megfelelés, a szakértők elmondták: egyes esetekben előfordulhat, hogy elodázni vagy csökkenteni lehet ezzel az agresszív kitörést, ám ez mégsem igazi megoldás. Egyrészt, a látszólagos kiváltó esemény sosem valódi ok, csupán ürügy.

Normális partnerkapcsolatban egy feszült helyzetben van kiváltó oka, a veszekedést, akár igazságtalan megjegyzést meg lehet beszélni, és az éppen ingerültebb fél bármennyire haragos, partnernek tekinti a másikat, és hajlandó a kompromisszumra. A bántalmazó kapcsolat lényege, hogy nincs partnerség, hanem alá-fölérendeltség van, amelyben bármi legyen is a feszültségforrás, annak levezetésére az alárendelt felet használja a másik.”

A másik probléma ezzel: hogyan eszkalálódik ez a fajta uralkodás az áldozaton – az elnyomott fél egyre jobban behódol, az elnyomó azonban még behódolóbb, még szófogadóbb viselkedést vár el, már az is kevés, ami korábban megfelelő volt, már nem a félóra késés hozza ki a sodrából, hanem az ötperces, már nem a heti egyszeri telefonbeszélgetést sokallja a párja édesanyjával, hanem azt is, ha csak havonta kerül rá sor…

„Ha megpróbál eleget tenni az elvárásoknak, akkor egyre kiszolgáltatottabb lesz, és még nehezebb lesz kitörnie. És esetleg minden ilyen lépéssel elveszít valamit saját erejéből, önbecsüléséből, a rendelkezésére álló erőforrásokból, kapcsolatokból, amit nagyon nehéz később visszaszereznie” – tette hozzá Winkler Zsuzsanna.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Amikor Biankát kérdeztem arról, tudta, érezte-e, amikor közeledett a kitörés, a fizikai bántalmazás, és hogyan próbált erre reagálni, túlélni, azt mondta:

„Igen, sokszor éreztem előre. De egy idő után már nem is érdekelt. Szándékosan lázadtam, volt, hogy direkt azt tettem, amiről tudtam, hogy dühíti. Volt, hogy azt éreztem, lássuk, meddig megy el. Öljön meg akár, csak legyen vége”. 

Nagyon sok bántalmazott esetében valóban ez a vége a történetnek. Szerencsésnek tudhatják magukat azok, akik hatalmas belső lelkierővel és külső segítséggel ki tudnak lépni a kapcsolatból, annak ellenére, hogy partnerük mindent megtesz azért, hogy elvágja őket a külső támogatástól, és tönkretegye az önmagukba vetett hitüket.  

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/lolostock