„Nem vagyok egy türelmes ember – ezért mentem a sürgősségire!” – Imolya Patricia megmutatja nekünk, milyen belülről a mentőzés

–

Volt valami perverz élvezet abban, amikor covidosan Imolya Patricia novelláit olvastam – például a férfiról, aki már levegőt sem kapott, úgy vitték le hordágyon a pesti bérház negyedik emeletéről, de még mindig váltig tagadta, hogy a vírus okozta volna a magas lázát és a légzési nehézségeit – hiszen a Covid számára nem létezett. Vagy amikor arról olvastam nála, mi történik a „vörös zónában” a járvány tombolásának csúcsán, ami egy háborús helyzetre hasonlított. De ugyanilyen borzongató élmény volt belemerülni egy haldokló beteg és a családja utolsó óráiba, egy aluljáróban zajló újraélesztés küzdelmébe, vagy különféle alkoholos és drogos állapotok kezelésébe.

Imolya Patricia úgy ír ezekről, hogy abban benne van az első kézből átélt sokk hitelessége, és a „zöldfülű” fiatal rácsodálkozása is – vele együtt utazunk a mentőautóban, mintha mi is ott ülnénk láthatatlan potyautasként, és együtt éljük át a megdöbbentő egészségügyi eseteket. És egy csomó mellékhatását is ennek a munkának: az egésznapos koplalást (mert valahogy soha nem jut idő az étkezésre), a folytonos cipekedést (orvosi eszközöket és betegeket), és az emberi bélműködés „végtermékeit”: hányást, vizeletet, székletet, amik napi szinten landolnak a mentős öltözékén.

Amikor Imolya Patriciával személyesen találkozunk, mégis egy félénk, visszahúzódó lány mutatkozik be, aki a délutáni találka ellenére aznap sem evett még semmit, pedig nyárra épp szünetelteti az egészségügyi munkát. Már úgyis hozzászokott ahhoz, hogy akár 36 órán át nem étkezik – ha munka van, ilyen gyakran elő is fordul –, ha pedig a „vörös zónában” vagy Covid-szűrésen dolgozik, akkor még inni sem tud, mert a szkafander és a maszk nem teszi lehetővé, meséli.

„A Covid legelején még vegyvédelmi ruhában, tűzoltó álarcban kellett dolgozni – na, az volt a legrosszabb.”

Őt azonban soha, semmilyen akadály nem riasztotta el, és azzal, hogy már az egyetem második évében elkezdett terepen dolgozni, végképp bizonyította az elhivatottságát – ilyen korán kevesen vállalkoznak gyakorlatra. Igazából őt is egy véletlen sodorta erre: „Sajnos nem sikerült az Élettan kollokviumom, emiatt megcsúsztam egy évet az egyetemen, és épp ekkor szólt valaki, hogy lehet menni szekundálni mentőre, én pedig megragadtam a lehetőséget. Örülök, hogy így alakult, mert az egyetemet különben végig lehet csinálni úgy is, hogy az ember nem tud egy vénát megszúrni, én pedig hiszek abban, hogy jó az alapoktól kezdeni. Mire orvos lesz az emberből, így megtanulja, mit lehet elvárni az ápolóktól, és nem érzi magát felsőbbrendűnek mellettük, miközben azt is megtudja, mit jelent a kórházi hierarchia. Segédápolóként egy csomó olyan feladatot kellett elvégeznem, ami nem közvetlenül tartozik a gyógyításhoz: mint a betegmosdatás vagy a pelenkázás, és közben azért elég sokat lát az ember.”

Ez az, ami olyan megragadó az írásaiban: ahogyan a munkával járó fizikai tapasztalásokat érzékelteti, vagy ahogyan kirajzolódnak előttünk az emberi lecsúszás fokozatai – egészen az elállatiasodásig (bár a kifejezés nem pontos, mert az állatok ennyire sosem hagyják el magukat…). Patricia mára egészen hozzászokott ezekhez a helyzetekhez: „Tök jó alkalom arra, hogy az ember megtanuljon alázattal állni a munkához és a betegekhez. Volt például nemrég egy betegem, aki alkoholos befolyásoltság miatt már nem tudott járni sem, ezért kerekesszékbe ültettem, úgy vittem a vizsgálóba, mert ilyenkor vért kell venni, hogy lássuk az alkoholszintjét. Miután ezt megcsináltam, és felálltam, hogy elpakoljak, ő levizelte a nadrágomat. Megkérdeztem, mit csinál, erre azt válaszolta, hogy szédül.

Hoztam egy másik kerekesszéket, és felállítottam, hogy adjak rá egy pelenkát, de mielőtt még sikerült volna tisztába tennem, újra levizelt, és takaríthattam megint.”

Ilyen helyzetekből nem is egy szerepel a novelláiban (hányással kombinálva), de Patricia szerint nem ez a mentős vagy sürgősségi munka legnagyobb kihívása. „Létezik az úgynevezett dekontaminálás, amikor tetves, rühes, nagyon koszos, összecsinált beteget kell ellátnunk. Ilyenkor egy külön helyiségbe kell vinni és lemosdatni, fertőtleníteni őket, új ruhát adni rájuk. Ez már csak azért is nehéz, mert néha fel sem bírom emelni a beteget. Aztán, ha lemosdattam, a ruháit egy zsákba tettem és a veszélyes hulladék közé dobtam, még a sajátomat is levehetem és fertőtleníthetem. Ez a procedúra pár órára meg tudja ingatni az elhivatottságom, főleg, ha nem vehetek hozzá szkafandert, mert ilyenkor persze jól jönne. De jó példa arra, mennyire meg kell becsülni az ápolókat. Ha orvosként találkozom majd ilyen beteggel, akkor is meg fogom kérdezni az ápolót, hogy segítsek-e.”

És hogy honnan jött a „hívás”, hogy éppen ezt a pályát kell választania? Érdekes módon ezt is a kiszolgáltatottság idézte elő. „Varsóban történt, ahol két évig éltünk a családommal, hogy egyszer nagyon rosszul lettem az utcán, és a falnak támaszkodva leültem a földre. Ez egy nagyon forgalmas, kétszer háromsávos úton történt, és egyszer csak megállt mellettem egy autó, hogy segíthet-e. Mondtam, hogy nem tudok jól lengyelül, mire a sofőr azt mondta, nem baj, a lánya a hátsó ülésen beszél angolul is. Mégis azt mondtam nekik, hogy megoldom egyedül, és tovább ücsörögtem ott, mire megjelent mellettem egy hajléktalan. Ő is megkérdezte, hogy tud-e segíteni valamiben, és van-e hová mennem estére. Ez egy meghatározó pillanat volt az életemben.

Azt éreztem, hogy én is az szeretnék lenni, aki segít egy vadidegennek, vagy legalább megpróbálja.”

Ugyanekkor, a varsói középiskolás évek alatt jött a motiváció arra is, hogy írni kezdjen: az idegennyelvi környezet, és a sok új élmény arra inspirálta, hogy lejegyezze a benyomásait. Ezek a novellák ugyan még a fiókban maradtak, de amikor két év mentőzés után megint jött a késztetés, hogy írni kezdjen – főleg a lelki feldolgozás céljából –, akkor ezeket már kitette a Facebook-oldalára, és elküldte az egyetemi újságnak is.  

 

Aztán írt egy novellát, ami a „vörös zónában” (tehát a sürgősségi osztályon elkülönített, covidos betegeket ellátó részlegben) töltött gyakorlatáról szólt, és ami akkorát ment az ismerősei körében, hogy megkérték, tegye nyilvánossá. Este át is állította, és másnap reggelre azt vette észre, hogy tizenháromezren lájkolták, ezerhétszáz komment érkezett rá, és hétezer-kétszázan osztották meg. Voltak, akik nem hitték el, hogy ezek az ő élményei; mások nem értették, hogy van ideje írni, ha kórházban dolgozik; voltak, akik az egészségügyet szidták alatta, de sok pozitív komment is érkezett. Később egyszer csak rácsörgött egy ismerőse, hogy épp most olvassák fel a novellát az ATV híradójában. Végül bejelentkezett nála Haász János, a Telex újságírója, aki arra bátorította, hogy írjon még, és összekötötte az Athenaeum kiadóval – így lett az Esetlapokból kötet.

Egyelőre ő maga is csodálkozik, hogy ilyen gyorsan hová jutott, főleg, mert sosem tanult írni, mindent ösztönből vet papírra. Már gyűlnek is az újabb történetei, és ha ősszel visszamegy a sürgősségi osztályra (amiből a szakvizsgáját szeretné szerezni), akkor biztosan lesz újabb muníciója is.

„A mentőzés és a sürgősségi betegellátás addiktív dolog: az ember bekerül, és nem tudja abbahagyni, annyira izgalmas, érzelemdús, és annyi mindent ad. Persze, vannak unalmas napok is, amikor nem történik semmi, de többnyire olyan, mint egy extrém sport.” 

Már csak az érdekel, szándékosan maradt-e ki a magyar egészségüggyel kapcsolatos rendszerkritika az írásaiból, amire azt feleli: „Szerintem, ha a rendszert kritizáljuk, akkor a benne dolgozó embereket is kritizáljuk, ezt pedig nem szerettem volna. Nyilván köztük is akadnak, akik nem végzik rendesen a munkájukat, de rengetegen vannak, akik viszont nagyon odateszik magukat, minden egyes nap, 12 órás műszakokban. Amikor már délben jelzi a telefonom, hogy megvan a tízezer lépés, akkor azért érzi az ember, mennyire fárasztó munka ez. És ami a mi rendszerünkben nem működik jól, az sok esetben a világon mindenütt probléma, például, hogy a járvány alatt nem volt elég ellátószemélyzet. Közben pedig mi nagyon találékonyak tudunk lenni. Én például a mentőzéshez mindig viszek magammal egy karabinert, mert egy idős orvosnál láttam, hogy egyszer csak előkapott a zsebéből egy sonkakampót, és azzal akasztotta a csillárra az infúziós tasakot. Azóta már én is akasztottam egyet a redőnyre – hiszen nem mindig akad plusz ember arra, hogy tartsa. Mindent meg lehet oldani.”

Ezen felül Patricia – és a nemzedéke – célja, hogy az orvos és beteg között egy emberibb és közvetlenebb viszony jöjjön létre, hogy partnerei legyünk egymásnak: „Most már van olyan tantárgy az egyetemen, hogy orvosi kommunikáció, de akadt olyan professzorom, aki azért szidott le, mert a diagnózist nem latinul közöltem a beteggel – nem számított, hogy akkor nem érti. Ez még egy patriarchális hozzáállás, ami szerencsére kihalóban van.

Meg kell tanulunk úgy kommunikálni a beteggel, hogy megértse, akármilyen társadalmi rétegbe tartozik is. Ezt tanulom most, csak alapból nem vagyok türelmes ember, sajnos – ezért mentem a sürgősségire!”     

Viszont a Covid alatt megtanulta azt is, hogyan győzze meg világvégi, eldugott zsákfalvak lakóit az oltás fontosságáról, mert egy olyan programban is részt vett, ahol ilyen helyekre mentek. „Ott úgy nézett ki a munkánk, hogy mindenkivel hosszan el kellett beszélgetnünk, mielőtt beadtuk az oltást, de tök jó volt, mert különben nem kapták volna meg a védettséget.” Szerinte egyébként egészségtudatos oktatásra is szükség lenne, hogy az emberek tisztában legyenek vele, mire kell odafigyelniük a saját testükkel kapcsolatban, és milyen önvizsgálatokat tudnak maguk is elvégezni – egy ideális világban ez a mi felelősségünk lenne.

Az egyik novellában ugyanakkor bevallotta, hogy a Covid-időszak felfokozott terhelése alatt ő sem mindig tudott magára figyelni, ki is merültek a lelki tartalékai. „Sokat gondolkodtam rajta, hogy jó ötlet-e ezt felvállalni, de végül azért döntöttem így, mert tavaly nagyon sok egészségügyi dolgozó lett öngyilkos – itthon és külföldön is –, és megugrott azoknak a száma is, akik poszttraumás stressz tüneteit mutatták: rémálmok és traumás emlékbetörések gyötörték őket, vagy disszociáltak, vagyis leváltak a helyzetről, amiben épp benne voltak, és azt sem tudták, hol vannak. Nekem is voltak rémálmaim, ezért végül elmentem terápiára, de már az is segített valamelyest, hogy beszéltem erről a kollégáimmal, ami egyáltalán nem magától értetődő, mert mi, mentősök szeretünk úgy tenni, mintha olyan fasza gyerekek lennénk, akik mindent megoldanak. Közben meg majdnem mindannyian szenvedtünk ettől. Szóval erre akartam felhívni a figyelmet ezzel a novellával.” 

A többivel pedig arra, milyen hősies küzdelmet folytatnak nap mint nap, és hogy még a legnyomorultabb helyzetekben is ott a humor és az emberség, ami megment mindannyiunkat az elkeseredéstől. Érdemes belőle erőt meríteni. 

Gyárfás Dorka

Képek: WMN