Ciprus az a sziget, ahol istennők születnek és emberek támadnak fel – Milanovich Domi útinaplója

–

Május végén vettem részt a Wizz Air és a Ciprusi Turisztikai Minisztérium által szervezett sajtóúton. A légitársaság idén nyáron sűrűn, jóformán napi rendszerességgel indít járatokat a Budapest–Lárnaka-vonalon oda-vissza, így azok számára is kényelmes lehet az utazás, akik egy hétnél kevesebbet töltenének el a szigeten. Bár az biztos, hogy – ha a pénztárcánk engedi –, bőven van annyi látni-, tenni- és kóstolnivaló, hogy pár napnál jóval hosszabb időre is kitartson. Különösen akkor, ha bevállaljuk sokak nagy mumusát: az autóbérlést, és több városba, faluba is ellátogatunk – ez tömegközlekedéssel lényegesen nehezebb vállalkozás lenne. 

Mivel Nagy-Britannia 1878-tól először bérbe vette, 1925-től 1960-ig pedig koronagyarmattá tette Ciprust, egyfajta angol örökség, hogy itt is a bal oldalon vezetnek. Ez elsőre elég ijesztő lehet, de bizakodásra adhat okot, hogy a sofőrök többsége elég nyugodtnak és türelmesnek tűnik – valószínűleg hozzá vannak szokva a külföldiek kezdeti szerencsétlenkedéséhez. Cipruson amúgy is „slow life” van, ahogy azt rögtön hangsúlyozta az idegenvezetőnk, Kratek Mária is.

Itt látta meg a napvilágot ugyanis Zénón, a sztoicizmus megalapítója. 

Ez a filozófiai iskola arra tanít, hogy azokra a dolgokra fókuszáljunk, amelyeken változtatni tudunk, a többit meg engedjük el. Törődjünk bele például, hogy meg fogunk öregedni, és az életünk véges. Nem érdemes rajta szorongani. Legyünk inkább összhangban a természettel, kerüljük az érzelmi kilengéseket. A sztoikus gondolatokhoz persze hozzáadódik a mediterrán klíma, és hát tudvalevő, hogy a hőség óráit csak egy kiadós sziesztával lehet átvészelni. Ennek megfelelően sok üzletet zárva találunk 13 és 15 óra között. A ciprusi irodistáknak egyébként általában délután háromig tart a munkaidő, hétfőn a kozmetikusok, csütörtökön a fodrászok nem dolgoznak. Van idő strandra menni, csobbanni egyet a tengerben. 

Cipruson kifejezetten szimpatikus, hogy nincsenek magánstrandok, még a legmenőbb szállodák előtt – mint amilyen a Royal Athena Beach Hotel vagy a Grecian Park – sem kérnek belépőt. Bárki odamehet egy törülközővel, és letelepedhet a homokba. Egyedül a napágyért kell fizetni: ha jól emlékszem, 2,5 euró volt az ára. Cserébe egész nap ott lehet pihenni, napozni, olvasni. Máriától azt is megtudtam, hogy az úgynevezett kékzászlós strandokat érdemes keresni. Ezt a minősítést akkor kapja meg az adott partszakasz, ha teljesít négy feltételt: megfelelő módon gyűjtik a szemetet, akadálymentes a helyszín, biztosítanak elsősegélyt, illetve a gyerekeknek oktatást. 

Strandból pedig nincs hiány: csak Lárnakának 25 kilométeres tengerpartja van. Ez egyébként Ciprus legöregebb városa, úgy tartják, Noé dédunokája, Kittim alapította. A védőszentje Szent Lázár, akinek a tiszteletére lenyűgöző templomot emelt VI. (Bölcs) Leó bizánci császár. Lázár történetét a legtöbben addig ismerjük, hogy feltámasztotta őt Jézus. A megváltó elvileg szándékosan késlekedett, amikor a nagybeteghez hívták, hogy a halott életre keltésével nyilatkoztassa ki, Isten küldte őt.

A feltámasztás meglehetősen sikeres volt, mert ezt követően Lázár Ciprusra hajózott, ahol még 30 éven keresztül volt püspök.

Sírja az arabok uralma alatt feledésbe merült, majd évszázadokkal később, 890-ben rendelte el a templom építését VI. Leó. Az építkezések idejére Lázár maradványait Konstantinápolyba vitték, ahonnan valamiért nem hozták vissza. Sőt, a XIV. századi keresztes hadjáratok során, amikor Konstantinápolyban fosztogatások dúltak, állítólag néhány lovag Franciaországba hajózott a különös zsákmánnyal, de ott aztán nyoma veszett a maradványoknak. A lárnakai Szent Lázár Templom szarkofágja azóta is üresen áll. 

További érdekesség a templommal kapcsolatban, hogy a torony sem az eredeti, azt ugyanis a törökök a XVI. században lerombolták, amikor mecsetté alakították az épületet. A mostani tornyot 1857-ben húzták fel, és neogótikus stílusban készült. 

Talán az eddigiekből is kiderült, hogy Cipruson nagyon erősen jelen van a történelem, bármekkora ellentmondásnak is hangzik ez. Szinte fel sem lehet sorolni, ki mindenki élt itt. Az ókorban hét–tíz városállamot alakítottak ki a görögök, az élükön egy-egy király állt. A sziget pozíciójából adódóan hamar a környező nagyhatalmak kereszttüzébe került. Rövid időre megszállták az asszírok, majd az egyiptomiak, aztán jöttek a rómaiak, a Bizánci Birodalom, de maga Oroszlánszívű Richárd is meghódította Ciprust (róla még lesz szó). Uralkodtak itt arabok, velenceiek, oszmánok, britek. Utóbbiak a mai napig két szuverén támaszpontot tartanak fenn a szigeten, amelyek hivatalosan nem képezik Ciprus részét, ám területük mintegy 254 km²-re rúg. És persze 1983 óta létezik a szakadár állam, a csak Törökország által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság, amelyet a Zöld Vonallal határoltak el.  

Ciprus az élő és lüktető történelem: ez a sok nép mind alakított valamit a szigeten, itt hagyta a maga sajátos örökségét, ezért a térség kulturálisan rendkívül gazdag.

Ez sokszor a régészeti leleteken is meglátszik. Érdekes megfigyelni, ahogy egyik réteg a másikra rakódik, néhol finom átmenetek, máshol keveredések vannak a stílusok, korszakok között. Ott van például a fantasztikus Kourion Színház, amelyet a Krisztus előtti II. században építettek, és egyaránt használták a görögök, később a rómaiak, de ma is tartanak benne koncerteket, előadásokat. 3500 fő befogadására alkalmas ez a helyszín, hihetetlen panorámával a tengerre, és olyan akusztikával, hogy bele lehet borzongani. 

És akkor még nem is beszéltünk a páfoszi királysírokról, amelyek a nevükkel ellentétben nem királyok, hanem nemesek, tisztségviselők temetkezési helyéül szolgáltak. Mintegy 100 sír található ma a lelőhelyen, amelyet körbe lehet sétálni. Csakúgy, mint a mozaikokat, amelyek gyönyörű állapotban maradtak fenn, és ma szintén az UNESCO Világörökség részét képezik a Kato Régészeti Parkban.

Skylla, Narkisszosz, Dionüszosz, Tézeusz, Ariadné – szinte megelevenedik a mitológia, ahogyan az apró kövekből álló képeket csodáljuk, és mi magunk is próbáljuk összerakosgatni a régmúltról alkotott benyomásainkat. 

Páfosz egyébként 2017-ben Európa kulturális fővárosa is volt, másik látványossága a XIII. században épült erőd, amely korábban börtönként, őrtoronyként, illetve sóraktárként is funkcionált. Napjainkban kiállításokat szerveznek az épületben, ottjártunkkor épp olyan alkotásokat lehetett megnézni, amelyeket a tengerben felgyűlt szemétből készítettek. Kupakokból kirakott hal, szívószálak a háttérben, cigicsikkek egy élőlény gyomrában… mit mondjak? Egészen megrendítő volt. 

Mert persze beszélhetünk a történelemről és a kultúrák keveredéséről, Cipruson mégis a tenger az eredője, a közepe, az esszenciája mindennek. Talán azzal együtt is, hogy a sziget közepén váratlanul megváltozik a táj és az éghajlat: itt emelkedik a Tróodosz-hegység, amelynek legmagasabb pontja az 1953 méteres Ólimbosz, és amelyen télen még síelni is lehet. A környéken található Platres, egy apró falu, amelynek lélekszáma 300 fő körül van, de a turistaszezonban több ezer vendéget fogadnak. Nem véletlen, hiszen remek szállodákat, éttermeket működtetnek – mi a Petit Palais nevű boutique hotelben jártunk –, ahova jólesik visszahúzódni a nyári forróság elől. 

A hegység jelenlétének, illetve a vulkanikus kőzetnek köszönhető, hogy Ciprusnak homokos és sziklás tengerpartja is van. A Tróodoszon teraszos rendszerben gazdálkodnak, elsősorban gyümölcsöket termesztenek. Köztük a gránátalmát, amely a termékenység szimbóluma, újévkor az ajtóra dobják a helyiek, illetve esküvőkön az ifjú párra szórják.

A sziget szépsége, a tengerparti kis kápolnák és a hotelek ebből a célból kialakított helyszínei amúgy is nagy számban vonzzák azokat, akik szeretnék összekötni az életüket. 

Ezeken az ünnepeken és más alkalmakkor helyi borokkal is lehet koccintani, hiszen a Tróodoszon nagy hagyománya van a szőlőtermesztésnek. A Linos Pincészet is egy, a XIX. század elejére visszavezethető családi tradíció folytatása. Jelenleg 25 hektáros területen működnek Omodos falu közelében, 810 méteres magasságban. Az általuk készített legjellegzetesebb ital a kék bor, amelyet a Xynisteri és a mavro szőlő keresztezésével hoztak létre, kizárólag természetes anyagokból. Ízre olyan, mint egy rozé, a kinézete pedig meglehetősen vagány. 

Nekem visszaadott abból a káprázatos kékségből is valamit, amelyet több mint 150 kilométerrel arrébb, a sziget keleti csücskében található Protaras partjainál tapasztaltam. Itt helyezkedik el a Kék Lagúna, ahova érdemes hajóval ellátogatni: kellemes a menetszél, jó hideg a KEO sör, és izgalmasak a barlangok, amelyeket útközben megnézhetünk. Van fürdési lehetőség is, igazán frissítő élmény.

A tenger kristálytiszta, és túlzás nélkül, elképesztő árnyalatokban pompázik – valahogy felforgatja, átrendezi, kibővíti mindazt, amit korábban a kék színről gondoltam.  

És ha már tenger, beszéljünk a fantasztikus ételekről is. Helyi specialitás a meze, amelynek halas és húsos változata is van. Egy meze általában tíz–húsz különböző fogást jelent, a menüsor többnyire salátával, mártogatósokkal és pitával indul, majd ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételek érkeznek, bőven azután is, hogy már „púpra laktál”, és az asztalon sincs több hely. Utóbbinak az az előnye is megvan, hogy a mobiltelefonok sem férnek el, így el kell tenni őket a zsebedbe vagy a táskádba. A mezézés amúgy is arról szól, hogy órákon keresztül falatozol a slow life jegyében, beszélgetsz, és jól érzed magad. Egy halas mezében kóstolhatsz rákféléket, tinta- és kardhalat, polipot, kagylót, lazacot, tengeri sügért vagy panírozott apró halakat.  

 

A ciprusi gasztronómiában egyébként az a legérdekesebb, hogy sajátosan egyesíti a görög, a török és az arab konyha elemeit, némi olasz, illetve francia hatással. A húsos mezékben a fetasajtos salátákon és a friss zöldségeken kívül saslikszerű ételeket, rántott húsgolyókat, ízletes sertésszeleteket lehet fogyasztani, valamint annyira omlós bárányhúst, hogy kést sem kell használni hozzá, szinte magától szétmállik. Nemzeti büszkeségnek számít a halloumi nevű sajt, amelyet általában grillezve készítenek el. Rengeteg burgonyát termesztenek, például az úgynevezett „vörös falvakban”, amelyek az ottani, tápanyagokban gazdag talajról kapták a nevüket. 

Ezek közé tartozik a Protarastól bő tíz kilométerre található Sotira. A városka zegzugos utcáin keresztül egy hihetetlen atmoszférájú, rendkívül autentikus étterembe juthatunk, a Ploumin tavernába. Maga az épület egy hagyományos ciprusi kőház, amely a századforduló idejéből származik, majd a ‘90-es évek során, négy év alatt, nagy műgonddal restaurálták. 

A falakat az egykor itt élő családtagok fotói díszítik, a tulajdonos szívesen oszt meg róluk történeteket, egy félreeső asztalnál pedig idős asszony üldögél, és derűsen mosolyog ránk, amikor időnként elhaladunk mellette. 

Talán ezzel a képpel kellene zárnom ezt a beszámolót, mert sok mindent elárul a helyiek vendégszeretetéről. De nem tudom megállni, hogy ne írjak még egy kicsit a ciprusi gyökérzöldségről, a kolokasiról, amely eredetileg Ázsiában őshonos, és leginkább az édesburgonyához hasonlít. 

A taro néven is ismert zöldség nyersen mérgező, és annak is megvan a technikája, hogyan kell feldarabolni. Miután meghámozza az ember, nem vágni, hanem törni kell, így egyben marad a főzés során. Kiváló pörköltekhez, sertéshúshoz, állítólag Oroszlánszívű Richárd Limasszolban tartott lakodalmán is ezt ette a násznép még 1191-ben. Hiába, legyen szó ételekről, természeti képződményekről vagy régi épületekről, Cipruson mindenhez dukál egy jó történet. „According to legend…” – kezdik mesélni nagy kedvvel a helyiek. 

Milanovich Domi  

A képek a szerző tulajdonában vannak