Borcsa álomnyaralása: Így jutottam el szobafogságomból a világ egyik leggyönyörűbb szigetére

–

A négy fal között

Jó pár évvel ezelőtt egy abszolút ismeretlen online magazinnak dolgoztam, ahol az volt a kiemelt feladatom, hogy otthon, egyedül, adott műfajokban, ám az általam megválasztott témákban gyártsam szakmányban a cikkeket – méghozzá hetente 26 darabot. Enyém volt ugyanis a Kapcsolat, a Kultúra, a Család/Gyerek, a Pénzügy, a Bulvár és az Utazás rovat is. Az utóbbi azért is volt különösen cinikus, mert lévén a feszített munkatempó, az alulfizetettségből fakadó pénzhiány, plusz a home office jelleg, már az is merész álomnak számított a részemről, ha egy belvárosi kiruccanásról ábrándoztam. Hogy teljesítsem a napi penzumot és ihletet is merítsek, ekkoriban szoktam rá a csillió külföldi oldal gyors szemlézésére. Volt közte minden, ami a témáimhoz kellett Jézuskától géppuskáig, szex, diéta, sztárpletykák, közgazdaság, szépségápolás és barangolós kontent is. Így találtam rá egy amerikai turisztikai oldalon a kék zónák műfajára, és mire megírtam a méltán híres „Megáll az idő – 5 hely a világban, ahol elfelejtenek meghalni az emberek” című cikkemet, a szívemben olyan heves vágy ébredt egy külföldi utazás iránt, hogy az akkor még én férjem képtelen volt ellenállni a könyörgő tekintetemnek.

Ahol csak egyvalaki halt meg idejekorán

Egyébként, csak hogy a te fenekedet is besózzam, a világon összesen öt kék zóna van, így hívják azokat a helyeket, ahol az előre várható élettartam jóval magasabb a környezeténél.

Ilyen Szardínia szigete, a japán Okinawa, a kaliforniai Loma Linda, egy Costa Rica-i félsziget, és az én vágyott úti célom, Ikaria szigete is.

Ha a név ismerősen cseng, nem véletlen: a legenda szerint itt mosta partra a szerencsétlenül járt Ikarosz testét a tenger, miután a fiú nem hallgatott az apja, az építész Daidalosz szavára, aki házi készítésű madárszárnyakkal akart megszökni Minotaurusz labirintusából. A fiú sajnos nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak és a szédítő élménynek, az atyai tanács ellenére egyre magasabbra hágott az égen, majd oly közel került a Naphoz, hogy a forróságtól megolvadt a tollakat összetartó viaszréteg, szegény Ikarosz pedig a vízbe zuhant.

Zárójeles anekdota

Ez a történet azért is különösen kedves – ha szabad ezt mondani – számomra, mert egy különleges élményem fűződik hozzá. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, egyszer megkérdezték, hogy miért nem tud az ember repülni, én pedig jó bölcsészként ezt a görög mítoszt meséltem el nekik. Persze képtelen voltam kihagyni a történetben rejlő pedagógiai értékeket, úgyhogy a végén megkérdeztem tőlük, szerintük mi ebből a tanulság. Titkon valami olyasmit szerettem volna hallani, hogy: „apukánknak, anyukánknak minden körülmények között szót fogadunk”. A lányom hozta is az elvárt szintet, miszerint: „az ember ne akarjon a természete ellen menni”. Ekkor ránéztem az akkor hároméves fiamra, aki rávágta: „éjszaka kell repülni”. Azóta tudom, hogy nagyon rafkós a gyerek, és jobb, ha résen vagyok vele. Egyúttal elkezdtem gyűjteni a jogi tanulmányaira is.

Irány: Horány! Ikaria!

Egy szó, mint száz, a kék zónás cikk elkészülte után úgy éreztem, egy életem, egy halálom, nekem ezt a szigetet látni kell. Úgyhogy táblázatokkal, ár-érték arányos és bruttó-nettó költséges Excelekkel felszerelkezve végül rábeszéltem a főbb kenyérkeresőt, hogy Görögország legyen a családi nyaralás célja. Nem olyan forró, mint Athén, nem olyan közhelyes, mint Rhodos, és igaz ugyan, hogy odafelé egyszer át kell szállni, de sebaj, mert a lakhatás cserébe olcsóbb lesz.

Most már bevallhatom őszintén, amikor megérkeztünk a kis repülővel a szigetre, amiről egy cikket leszámítva semmit nem tudtunk, és a bérelt autóval nekiálltunk végigzötyögni a hegy oldalán végigfutó keskeny úton, a hosszú utazástól már igencsak nyűgös, „mikor-érünk-már-odákat” skandáló gyerekkel, azért kicsit be voltam szarva. Mert mi van, ha tré, ha kényelmetlen, ha az egész egy nagy átverés, ha egy szeméttelep mellett fogunk lakni, ha nem jó a kaja, ha… Ha az egész családot magam után rángattam drága pénzen a katasztrófába, ahonnan ráadásul most egy komplett hétig nem is szabadulhatunk.

Kabócazene, leanderbokorba bújt tehén és három mankó a homokban

Az idegeimmel egészen az utolsó előtti faluig tudtam küzdeni, ott egyszerűen összeroppantott a rám nehezedő felelősség. Rettegve vártam, mi fogad majd az út végén.

Gyávaságomon azonban most már csak nevetek, a világ egyik leggyönyörűbb, legcsillesebb és leghangulatosabb helyére érkeztünk meg.

A szállásunk az egyik meredek hegy tetején volt (de hát, igazából az egész sziget nem volt más, mint egy sokgombócos fagyi, azaz egymás mellett dudorodó, kabócamuzsikától hangos, frissen vágott fűillatot árasztó, ritkásan lakott hegyek sokasága). A baldachinos fekvőhelyekkel ellátott, hűvös kőház előtti fákra hintaágy volt függesztve, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tengerre. A szállásunk hátsó fertályában hatalmas leanderbokrok nőttek, amik időnként vad táncolásba kezdtek, ahogy a túloldalon legelésző tehén próbaképpen beléjük kóstolt. Öt perc autóútnyira volt a helyi kisközért, onnan vásároltam be reggelente a sűrű, krémes görög joghurtot, amit felpimpeltem friss gyümölccsel, mandulával, zabpehellyel, mézzel, mielőtt nekivágtunk volna a strandnak. Abszolút megérte idáig elzarándokolni, és az egy darab átszállás is kifizetődőnek bizonyult, mivel idáig már tényleg kevesen jutottak el. Voltak olyan délelőttök, amikor rajtunk kívül – bizonyítandó a sziget kék zóna jellegét – csak három idős ember csoszogott le a partra. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy lebotorkáltak az aggastyánok a homokdűnén át a strandra, majd egymásnak támasztották a három mankójukat, mielőtt bementek volna a vízbe felfrissülni.

Óriási csill és életem legjobb vacsorája

Az egész szigetre a végtelen nyugalom és ráérősség volt jellemző, úgyhogy bizony beletelt pár napba, amíg a felhéklizett, túlpörgetett dolgos városi tempónkból bele tudtunk lassulni ebbe a komótos életérzésbe.

Onnantól fogva viszont azt éreztem, minden egyes nyugiban végigélvezett nappal exponenciálisan nő az én várható élettartamom is. Ami nemcsak a kék égnek, a hullámzó tengernek, a békének és csendnek volt köszönhető, hanem az isteni éttermeknek is.

Sohasem fogom megérteni, hogyan lehetséges, hogy épp ezen az eldugott szigeten találhatók a világ legjobb éttermei, de isten a tanúm, így igaz, ahogy mondom, vagy éljek paradicsomos káposztán életem végéig. Az egyikre például egészen véletlenül találtunk rá: eltévedtünk a kirándulásaink egyikén, és egy aprócska falu zsákutcájában kötöttünk ki – hol másutt, mint egy hegy tetején. Itt ettem életem legeslegfinomabb fish and chipsét, ahol a sült krumpli aranybarna kérge roppanós volt, a belseje hófehér és krémes, a hal olyan sörtésztában volt, hogy ahhoz minimum Shakespeare-nek kellene szerelmes szonetteket költenie, és mellé még mentás zöldborsópüré is járt. A fillérekért kapható helyi fehérborok pedig feltették az egész tökéletes élményre a koronát.

Egyszer majd, mielőtt meghalok…

Hazafelé menet már nyoma sem volt bennem az odaút szorongásának. Tudtam, hogy ezzel a nyaralós ötletemmel olyan élményben részesítettem a családomat, amit soha nem fogunk elfelejteni. Ikária egy kis kabócazajos, bódítóan illatos, fenséges ízű darabja ott maradt bennünk örökre… én pedig csak abban bízom, hogy egyszer az életben – ami reméljük, a kék zónában tett látogatásomnak köszönhetően jó hosszú lesz – még visszamehetek. Ha máskor nem, legfeljebb majd én is már mankóval. Legalább autentikusan beleolvadok a környezetbe. 

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Getty Images/ Chantal Ferraro, Fiala Borcsa

 A további képek a szerző tulajdonában vannak