Takács Dalma: Kreatív vagy és tudsz rajzolni. Akkor is, ha 30 éve nem volt a kezedben színes ceruza

–

A fent leírt jelenetben nincs semmi meglepő vagy újszerű. Sőt – amióta művészetterapeutaként dolgozom, és aktívan foglalkozom az alkotás lélektanával, még egyetlen olyan workshopot sem tartottam, ahol ne merült volna fel a probléma. Az érzés intenzitása persze változó – míg van, aki csak a nyitókörben mondja el halkan, hogy „ő aggódik, mert nem tud rajzolni”, olyan is volt már, aki nagy csapkodás közepette hajította kukába a rajzát – , az azonban jól látszik: rengeteg emberben kelt diszomfortot, szorongást vagy akár feszültséget, ha kreatív önkifejezésre kerül sor.

És bár vizsgálhatjuk ezt a témát a művészetterápiás lencsén keresztül – akkor az egyén saját elakadásaival, magáról alkotott képével, a rám irányított frusztrációjával mennénk tovább – , ám jól látható: a probléma mögött húzódnak univerzális, szinte generációsnak mondható hiedelmek is.

Sokak számára a kreatív önkifejezés csak a gyerekek vagy a felszentelt művészek privilégiuma, egy olyan birodalom, amibe a mezei informatikus/fodrász/orvos/kertész/kórboncnok nem teheti be a lábát – hisz vagy lebukik a bénaságával, vagy hülyét csinál magából, az meg a francnak sem kell.

Emberek jönnek és mennek, de a művészetterápiás térben folyton ott lebeg a kérdés: mégis milyen alapon, jogon festegethetnének ők, akik nem értenek ehhez? Minek fogjon ecsetet, aki úgysem tehetséges? Minek pazarolja az idejét olyasmire, amiben semmi hasznos nincs? – visszhangzanak a gondolatok, engem pedig egyre inkább foglalkoztat, mégis mi csúszott ennyire félre a világban a kreativitással kapcsolatban.

A kritika nem belőlünk jön. Tanuljunk. 

Itt a WMN-en sokszor írtunk már azokról a mélyen rögzült társadalmi narratívákról, amik explicit és implicit módon szivárognak belénk a testképünkre, nőiségünkre, anyaságunkra vonatkozóan, és amik olyan mélyen rögzülnek aztán, hogy egy idő után saját meggyőződéssel ismételgetjük őket. Ez nincs máshogy a kreativitással sem – ahogy tudni véljük, milyen az ideális testalkat, azt is tudni véljük, kinek való a művészet.

Pedig eredendően nem ezt hozzuk magunkkal. Gyerekként még a mindennapjaink részét képezi a játékos önkifejezés, szárnyal a fantáziánk, tombol bennünk a kísérletező kedv és az önbizalom, és eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy az általunk rajzolt házikó méretarányos-e, vagy érhet-e földig a királylány haja.

Voltaképpen, ha úgy tetszik, a művészet ősformáit gyakoroljuk nap, mint nap: firkálunk, szerepjátszunk, mozgással és hangadással fejezzük ki belső állapotunkat, homokvárat és bunkert építünk – intuitív módon és szabadon, korlátok nélkül találunk fel új és megismételhetetlen dolgokat.

Aztán intézménybe kerülünk, és jönnek azok a bizonyos narratívák. Bár nem szívesen kezdek bele a magyar oktatási rendszer kritizálásába, de kétségkívül sokaknál itt jelentkezik az első töréspont. Az alkotás többé már nemcsak l’art pour l’art valósul meg, hanem rárakódik egy csomó egyéb réteg. Hirtelen kettéválik, hogy ki a művész és ki nem az – és mi is besorolódunk valamelyik, javarészt az utóbbi kategóriába. Számítani kezd, hogy jól árnyékolt-e a kockarajzunk, tényleg olyan színű-e a tenger, amilyenre festettük. Osztályzatok érkeznek a rajzórai teljesítményünkre, egy objektívnak nevezett rendszer mentén hoz ítéletet a pedagógus, hogy a tudásunk kiváló, közepes, esetleg elégtelen kategóriába esik-e.

Elválnak egymástól a tehetséges és tehetségtelenek diákok, és – tisztelet a kivételnek – a rajzoktatás nem az egyéniség kibontakoztatásáról, hanem egy korábban leírt séma követéséről szól innentől.

És ha mindezt a kanonizált művészeti minőség irányából nézem, rendben is van. Valóban nem lenne helye a pálcikaemberemnek a Louvre-ban, és kell egyfajta esztétikai szűrő, ami kiemeli közülünk az istenadta tehetséggel rendelkező alkotókat. Ha viszont a hétköznapi kreativitás, az intuitivitásra és játékosságra való fogékonyság irányából nézem, baromi nagy dühöt érzek.

Ugyanis az általános- és középiskolában letört, sokszor nevetség tárgyává tett, kigúnyolt diákokból kerülnek ki aztán azok, akik 40 évvel később az asztal túloldaláról a szemembe néznek és azt mondják: „hagyjuk, egy balfasz vagyok”, és esélyt sem adnak annak, hogy megtalálják a saját alkotói nyelvüket, kreatív megoldásaikat.

Nem azt a fajtát, ami a Mona Lisa megfestéséhez vezet. Hanem azt a fajtát, amit az életük minden területén előnyükre válhatna – az Excell-táblák összerakásától kezdve egy párkapcsolati elakadás kezeléséig –, és akár a feszültséglevezetésben is segítségükre lehetne.

Ha hiszed, ha nem, baromi kreatív ember vagy

Hogy mit akarok mindezzel mondani? Természetesen nem azt, hogy mindenkinek kutya kötelessége rajzolással tölteni a szabad óráit. Ha óriási ellenállás van benned a téma iránt, és nincs motivációd megvizsgálni, mi áll az averzió hátterében, nyugodtan leélhetsz egy teljes életet festés nélkül is. A kollázs, az origami, a kerámiázás, a ceruzarajz, a gyurma, a naplózás, a színjátszás, a szabad tánc nem az alapműveltség részei, amik híján megvetnek majd az embertársaid. Nem leszel nélkülük szegényebb – viszont velük lehet, hogy gazdagabb lennél.

Rick Rubin hosszan írt erről A kreatív folyamat: Az alkotás, mint életmód című könyvében, én pedig mélységesen egyetértek vele művészetterapeutaként, mikor azt mondja: a kreativitás mindannyiunk életének szerves és szükséges része – csak baromira félreértjük a szó jelentését.

Pedig a valóság az, hogy mindenben van kreativitás – nemcsak egy absztrakt csendélet megfestésében, de a munkahelyi projekt kivitelezéséhez szükséges lépések előkészítésében is.

Kreativitás kell a nyaralásod megtervezéséhez, a párod születésnapi ajándékának kitalálásához, a heti menü összeállításához, a lakás logikus berendezéséhez. És ahol van kreativitás, ott van alkotóenergia is: alkotsz, amikor ebédet főzöl, amikor autót szerelsz, amikor felvarrod a leszakadt gombot, amikor összeállítod a prezentációt, megírod a motivációs leveled – ergó, a mindannapi rutinjaid végzed.

És bár elsőre roppant távolinak tűnik egymástól mindaz, amit itt felsoroltam, és az, ami a festővászon előtt történik, ám a valóságban ugyanazokat az erőforrásokat hasznosítod hozzájuk.

Elsőként az agyad default mode networkjét (szószerint: alapértelmezett), azaz DMN nevű hálózatát, ami az ötletgenerálásáért, belső képalkotásért, asszociációkért felel, aztán az executive control networkjét (szószerint: végrehajtó hálózat), ami a tervezési, szerkesztési, figyelemfenntartási feladatokat látja el, valamint a salience networköt (szószerint: fontossági hálózat), ami a fantáziálás és a fókuszált munka között segít váltogatni. Megoldásokat keresel, ötletelsz, fantáziálsz, asszociációkat gyűjtesz, álmodozol, tervezel és újratervezel, szerkesztesz, létrehozol valami olyat, ami ebben a konkrét formában nem létezett előtted a világban, amiben ott a te személyes kézlenyomatod, amiben benne vannak a történeteid, a hitrendszered, az értékrended.... alkotsz.

És ha igazán szerencsés vagy, közben megélheted a flow-élményt is (amiért a tested, lelked egyaránt hálás lesz), javíthatod a finommotorikád, a koncentrációd, a figyelmed, a stressztűrő képességed… amik, lássuk be, egyáltalán nem csak a munkaasztalnál válnak hasznodra. Sőt.

Nagyjából kismillió kutatás bizonyítja mára, hogy az alkotásnak számottevő pszichológiai, fiziológiai és élettani hasznai vannak minden életkorban – nem véletlenül alkalmazzák a palliatív ellátásról kezdve a céges tréningeken át a PTSD-s páciensekig – és tessék, mégis itt vagyunk, szemben ezzel az 50 éves férfival, akit nem csak arról kellene meggyőznöm, hogy igenis TUD rajzolni (mert mindenki tud), de arról is, hogy JÓ lesz ez neki.

A legnagyobb lázadás napjainkban: megélni a kreativitásunkat

Rendben, korrigálok: egyáltalán nem kell meggyőznöm róla, hisz ahogy fentebb is írtam, le lehet élni egy életet kreatívkodás nélkül, és mindenki maga dönt arról, milyen skillek elsajátítását priorizálja. És ez tök oké, ha nem a festés vagy a színezés lesz. A problémám ott kezdődik, amikor a döntés hátterében nem szimpla preferencia, hanem tévhiteket, és régről rögzült önmarcangoló gondolatok állnak.

A félelem a hibázástól. A félelem a tökéletelenségtől. A félelem attól, hogy nem úgy sikerül, ahogy akarom, vagy, ahogy elvárják tőlem – hisz anno, a rajzórán is kiderült, hogy tehetségtelen vagyok. A félelem, hogy mégis hogy néznének rám, Dr. Prof. fehérgalléros cégvezető igazgató habilra, ha kiderülne, hogy szabadidőmben madarakat skiccelek akvarellel. A félelem, hogy nem illik az identitásomba a dolog.

A félelem, hogy lebukok. A félelem, hogy ebben is bizonyítanom kéne, mint az élet oly sok területén, és adott esetben nem fogok tudni.

Hosszú évtizdeken és generációkon keresztül beépült belső monológokat egyik percről a másikra kiírtani nemcsak lehetetlen, de talán felesleges is. Elvárni a pedagógusoktól, akik a magyar rendszerben eleve kiégtek ezer éve, és örülnek, ha levegőt kapnak az őszi szünetben, hogy váltsanak szemléletet, és bíztassák szabad önkifejezésre a fiatalokat, szintén utópisztikus. Azt gondolni, hogy egy napon mindenki megtalálja a színes ceruzakészleten keresztül a valódi énjét, egyenesen nevetséges. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, és rossz minták felülírásához nemhogy évtizedek, de talán évszázadok is kellhetnek. 

De mégis fontosnak érzem, hogy megosszam, milyen felszabadító látni azt, amikor valakinél átszakad a képzeletbeli fal, és az orrom előtt válik újra gyerekké a pasztellkréta árnyalataitól. Nem azzá a gyerekké, aki infantilis és komolyanvehetetlen, hanem azzá, aki végre letette a többi feladatát, jelen van, és szabadon, intuitívan indul kalandozni.

Amikor valaki nemcsak alkotni mer, de dolgozni tud az ellenállással is, amit megélt korábban – és képes megvizsgálni annak okait, gyökereit. 

És lehet, hogy ami a papírlapján megjelenik, az mindössze egy 45 perces flow-élmény lenyomata lesz, ám amit hazavisz, az egy kisimultabb, magára jobban rálátó, felszabadultabb ember élménye már. Egy olyané, aki talán soha többé nem megy rajzos foglalkozásra, de lehetséges, hogy a túlórái után, a PMS-e közepén, a mosatlan edények felett, amikor még a macska is a szőnyegre piszkított, ezentúl nem üvölteni fog a gyerekével, hanem elvonul 20 percre a színezőjéhez – hisz megtapasztalta, hogy segít.

Mert kapott egy új stresszkezelési módot, egy új hobbit, egy új túlélési stratégiát. És ő, azokban a 20 percekben nemcsak művész, de egy olyan ember, akinek csökken a kortizolszintje, táncot jár a paraszimpatikus idegrendszere, és javul a figyelme. Most tényleg mondjon le minderről a begyöpödött pedagógus vagy a szomszéd véleménye miatt?

Takács Dalma