Kerekes Anna: Valamiben hinni kell

–

Néha nem tudom már, hogy miben lehet még hinni, aztán rájövök, hogy a művészetben, a szerelemben, a szeretetben, az alkotásban, a barátságban, a szolidaritásban még lehet. A humán értékekben.

Abban a házban vagyok, ami húsz éve a béke szigete számomra. Makacs szúnyog zümmög a fülembe, és ahogy elfordítom a fejem, szembenézek a lemenő nappal. Eszembe jut, hogy tizenkilenc éve ugyanitt álltam, csak akkor kakukkfű helyett menta és citromfű bújt ki a földből mellettem, és a szerkesztőmmel beszélgettem telefonon. Életem első cikkének kéziratát adtam le pár nappal korábban, a szerkesztő pedig szeretett volna néhány dolgot változtatni a szövegen. Itt akkor még alig volt térerő, ő pedig a vonatról hívott, szakadozott a vonal, minden második szavát értettem csak, de nem mertem szólni: könnyeimmel küszködve próbáltam megérteni, vajon pontosan mit is vár el tőlem. Aztán a végén remegő hangon megkérdeztem, hogy egyáltalán megjelenik-e így a cikk. Persze hogy megjelenik, mondta megdöbbenve. Minden rendben van vele, csak pár helyen cizelláltabbá kell tenni.

Régen volt már, de a nap pontosan ugyanott és ugyanúgy megy le, vörös sugarai át-átvillannak a szőlőtőkék között. A házfal és a lépcső is ugyanaz. Fantáziámban a ház mögött ülnek a régi arcok, az emberek, akiket szeretek, a családom, és sült csirkecombot esznek görög salátával. Fölhallatszik a nevetésük. A halottaké is itt cseng a fülemben.

„És minden mindig most van” – írja T.S. Eliot a Burnt Nortonban, és amikor emlékezem, akkor valóban ezt gondolom: tulajdonképpen az emberi elme számára sem lehetséges semmi más, csak a jelen, a memória többdimenzióssá tágíthatja a teret, de az emlékeink is csak a jelenben értelmezhetők, így minden, ami volt, éppen annyira a jelen, mint a múlt része. Ez a vers is nagyon sokszor „mentette” már meg az életemet. A cikk pedig, aminek a megírására felkértek, és amely – belátom – igen messziről indul, azt akarja valahogyan elmondani, mit is jelent számomra az, hogy közel harmincöt éve a művészet segít a saját terápiámban, és hogy erről miért nem tudtam leszokni… még azután sem, hogy négy évet töltöttem analízisben, egyet pszichodrámán, és elvégeztem a pszichológia szakot. 

„A filmek a furcsák, a könyvek az ének”

„Bíró Jánosné! Bíró Jánosné, hol vagy? Bíró Jánosné!” – kiabálja a fantasztikus Andorai Péter bele a világba, de hát minek, a Bánsági Ildikó által alakított Katalin már nincs sehol. Jánossal sem egymás igazi nevét, sem lakhelyét nem tudják, a néző optimizmusára van bízva, hogy ezek ketten még valaha találkoznak-e. Pedig nyilván őrülten szerelmesek egymásba. Imádom Szabó István Bizalom című filmjét. Nemcsak az nyűgöz le, hogy milyen finom érzékenységgel ábrázolja a magyar történelem egy sötét korszakát, meg azt, hogyan hálózza be és teszi tönkre az életünket a politika, miközben mi csak boldogulni szeretnénk és egymáshoz kapcsolódni, hanem azért is, mert olyan pontosan beszél a férfi-nő kapcsolatokról, arról, hogy szerelembe esni könnyű, de a szerelmet fenntartani, egymás felé valóban elköteleződni már sokszor nehéz, vagy bizonyos esetekben egyenesen lehetetlen.

Nem olyan rég újra megnéztem, hogy egy kicsit helyretegyek magamban egyet s mást. Nem először csinálom ezt ezzel a filmmel, és úgy általában a filmekkel, regényekkel, novellákkal, versekkel, zenével. Gyógyítom magam, bejárok egyfajta lelki utat, öt perc vagy másfél óra alatt eljutok egy olyan felismerésig, ami akár sorsfordító is lehet. A Bizalomból nagyon sokat tanultam arról, hogy mennyire másképp szeret és köteleződik el egy férfi, mint egy nő (igen, akkor is, ha egyenlők és egyenrangúak vagyunk, mert még sok-sok évtizednek kell eltelnie, mire a nemek szocializációjában is egyenlőség lesz, és a társadalom már nem az érzelmeiket általában egymástól nagyon eltérően megélő és kezelő férfiakat és nőket fog kitermelni).

És ha már a szerelemnél meg az elköteleződésnél tartunk, elég volt egyetlenegyszer meghallgatnom a Pink Floydtól a „Mother” című számot (a legendás „The Wall”-ról), hogy megértsem, hogyan nehezítheti meg valaki számára a biztonságos kötődést egy gyerekkori trauma és az anyjával való viszonya.

Sokszor jobban megértem ezeket a helyzeteket művészeti alkotásokból, mint a tankönyvekből

A művészet csodája, hogy pár száz oldalból, két órából, öt percből vagy egy hosszabb pillantásból katarzis születik, és olyan megvilágosodások, amelyek elvezetnek a világ és önmagunk mélyebb megismeréséig. Ha most erre gondolok, rengeteg kép villódzik az agyamban. Színházi előadások, amelyek után a székből nem tudtam felállni, filmek, amiket tízszer-hússzor is megnéztem, és közben nem feltétlenül tudtam, hogy pontosan mit „csinálnak velem”, miért kell megszállott módjára, kockáról kockára elemezgetnem Hitchcock Szédülésének egyes részeit, vagy évente néhány alkalommal megnéznem David Lynch Mullholland Drive-jának kávézós, rémálmos jelenetét. Vagy miért kell folyton újra és újra belelapoznom a Száz év magányba, az Iskola a határonba, az Egy tiszta nőbe.

Néha aggodalom fog el, hogy ha valaki profi a művészetterápiában, akkor ezekből talán sokkal többet megtud rólam, mint amit én magam el szeretnék árulni. Mert én nem vagyok profi a művészetterápiában, ezt az egészet teljesen laikusként, a saját szórakoztatásomra csinálom már gyerekkorom óta. De hát nem így vagyunk ezzel majd' mindannyian? 

Azon is sokat gondolkodom, hogy a művészeti alkotásnak mennyire célja mindazt elérni, amit valóban okoz az emberekben

Azt hiszem, a jó művész sosem akar nagyon artikuláltan kimondani valamit, és azt is jótékonyan hagyja, hogy a műve önálló életre keljen, így mindenkinek a maga igazát jelentse. Mert a mű értelmezése mindig a műélvezőben születik meg, és a terápiás hatás tekintetében teljesen mindegy, hogy az alkotó azt a hatást valóban ki akarta-e váltani. Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy az embereket rá kell szoktatni, meg kell tanítani a művészet élvezetére, már gyerekkortól rá kell őket vezetni arra, hogy időt adjanak maguknak a megértésre, hogy merjenek mélyebben belemenni még a legvadabb dolgokba is: hogy ne csak az úgynevezett szórakoztató filmeket és színdarabokat nézzék meg, hogy ne csak ponyvát olvassanak, ne higgyék el, az iskolai végzettségüktől függ, hogy belevághatnak-e egy Thomas Mann regénybe. Hogy álljanak egy órát a római templomban, és hagyják magukat lenyűgözni Szent Teréz extázisa által, hogy művészettörténeti könyvek biflázása helyett kérdezzék meg maguktól, bennük milyen érzéseket kelt Mona Lisa tekintete.

„Nézd, hogy görnyed meg a háta, milyen alázattal hajt fejet egy új rendszer előtt a pogány Vajk, aki régi hitét és nevét is elhagyja azért, hogy az országa érdekeit szolgálja” – mondta anyám, amikor a Magyar Nemzeti Galériában álltunk Benczúr Gyula nagyszabású festménye, a Vajk megkeresztelése előtt. Kamasz voltam még, de örökre megértettem, hogy pár ecsetvonással évszázadokat lehet elmesélni.

Néhány év múlva ugyanilyen meghatottsággal álltam a Musée d’Orsay-ban és bámultam az Olympiát. A képet, amelyen frivolsága miatt felháborodtak a maga idejében, és amely a mai napig elgondolkodtat.

Közel százhatvanöt éve festette Manet, és most is pontosan látom, miért volt kellemetlen ránézniük akkor a műkritikusoknak: a kép által értem meg, hogy a feminizmus bizonyos szempontból még mindig gyerekcipőben jár.

Az a természetesség, magabiztosság és a szégyen teljes hiánya, amellyel Olympia vállalja meztelenségét, és ránk tekint, miközben nem csábítóként, azaz nem szexuális tárgyként van jelen, még most is zavarba hozna sokakat. Teljesen mindegy, hogy már több generáció van, amely pornón nőtt fel, azért kíváncsi lennék, hány nő tudja ezzel az attitűddel várni akárcsak a szerelmét az ágyban, és hány férfinak nem szállna inába a bátorsága, ha rápillantana.

Ez egyébként mind az élet, amiről beszélek

A művészet terápiás hatása abban rejlik, hogy az életről, annak mélységéről, sűrűségéről, az emberi psziché bonyolultságáról beszél. Olyan élményeket, érzelmeket, emlékeket hoz felszínre, amelyeken mindannyian osztozunk, akik az emberi faj tagjai vagyunk. A születésünktől a halálunkig.

Mostanában azon is sokat gondolkodom, a műélvezet mellett miért vágyunk annyira alkotások létrehozására is. Akkor is, ha az csak egy agyagszobrocska, vagy egy közepesen jó cikk. Hogyan lehet egy erőteljes hajtóerő bennünk az, ami közvetlenül nem szolgálja sem az egyed, sem a faj túlélését? Egy ismerősöm nemrég azt mondta erre: „de hát az embernek azt is tovább kell adnia a következő generációk számára, hogy ő ember. Fajának jellemzőit is át kell örökítenie”. Ezért írta Radnóti „ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva” életműve leggyönyörűbb verseit akkor, amikor olyan alapvető létszükségletei nem voltak kielégítve, mint a biztonság, az étel vagy az alvás iránti igénye. Tulajdonképpen egészen elképesztő, hogy ilyen nyomorult helyzetben is indíttatást érzett az alkotásra.

Amellett, hogy az alkotás iránti vágy erőteljes humán motiváció, az alkotó ember rendszeresen megéli a flow-élményt, vagyis azt a fajta örömteli feloldódást a tevékenységében, melynek során megszűnik tér és idő, és csak az adott feladatra fókuszál. Ezt természetesen sok más tevékenység közben is átélhetjük, de egy művészeti alkotás létrehozásakor szinte biztosan megtörténik.

A művészet élvezete és a művészet űzése egyaránt képes módosult tudatállapotok létrehozására, és arra, hogy elszakadjunk kicsit az olykor nyomasztó valóságunktól is: ennél fogva pedig olyan alternatív világokat teremthet bennünk, amelyek eltérnek a kinti világtól.

Ahelyett, hogy alkoholba, drogokba, egyéb függőségekbe menekülnénk, az alkotással és az alkotások csodálatával megteremthetjük magunknak a kiszakadás élményét, amellett, hogy újra és újra ráismerünk arra, ami mégis csak a legfontosabb: saját emberi mivoltunk. Még a legnehezebb időszakokban is. Ahogy Ottlik megfogalmazza: […] „jönnek rövidebb-hosszabb rossz időközök: nem lehet mindig tudni; de aztán visszatalál az ember: mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PeopleImages