–

Edward Norton hererákosnak hazudja magát a Harcosok Klubjában. Angelina Jolie polgárpukkasztó viselkedésével szabotálja a foglalkozásokat az Észvesztőben. Jack Nicholson szökni próbál a pszichiátriáról a Száll a kakukk fészkére című moziban. Hogy vonzó volt-e ezek alapján számomra a csoportterápia? Bár mindhárom filmet nagyon szeretem, finoman szólva, a hívást egyik sem hozta meg, sőt, ha lehet, még távolabb tolták tőlem a csoportfoglalkozás gondolatát.

A pszichológussal való, rendszeres egyéni konzultáció szükségességét könnyen elfogadtam már kamaszként, a csoport viszont sokáig megfoghatatlannak és távolinak tűnt, sőt némi negatív prekoncepció is kapcsolódott hozzá. Most komolyan mondjam el egy rakat ismeretlennek, hogy Dalma vagyok, 28, öt éve tiszta? (Nem mintha előtte valaha alkoholproblémáim lettek volna.) Vagy tárjam eléjük, hogy összevesztünk a barátommal, mert kupit hagytam? Vagy hogy pánikrohamom volt a villamoson? És mi lesz, ha lesz köztük ismerős? Na jó, ezt biztos nem.

Minden csütörtökön, ugyanitt, veletek

Aztán eltelt nagyjából hat év. Miközben a cikkhez jegyzetelek, mellettem a művészetterápiás csoportom résztvevői alkotnak. Ma heten vannak, hét alkotás készül szimultán – a résztvevők teljes flow-ban válogatnak a festékek, kollázspapírok, ceruzák, filcek között, hogy azokkal konvertálják akvarellpapírra a verbálisan nem vagy nehezen hozzáférhető érzelmeiket. Az órára nézek: még tíz perc, lassan jelzem, hogy ez már az utolsó ecsetvonások ideje, aztán belevágunk a közepébe. Az alkotás fun, de nem ez a csoport leghangsúlyosabb része.

A majom vízbe ugrásának tipikus esete akkor jön el, amikor a tagok közötti párbeszéd túlmutat annak értelmezésén, hogy a kék mellé miért épp lila került a képre. 

Szeretek itt lenni velük, szeretem érezni a csoport megtartó erejét, megfigyelni, ahogy hétről hétre, sőt óráról órára nyílnak ki a résztvevők. Közösen örülünk minden apró sikernek – van, akinél annak, hogy végre elmondta a párjának a problémáit, van, akinél annak, hogy békét kötött a tökéletlenül sikerült festményével. Ez most nem rólam szól, én csak egy moderátor vagyok, aki struktúrát, keretet és tartást ad, aki berúgja a motort, ha elakadna valami, vagy felhívja a figyelmet, ha véletlenül rossz sávban mennénk. De erre egyre kevesebb szükség van – a csoport (tudta nélkül) tanul, egyre önjáróbb. A résztvevők megtanulták egymást és a kommunikációt, és azt is megértették, hogy minél többet „tesznek be”, annál többet „vehetnek ki”.

Csúnyán hangzik talán, de „jól használják” a csoportot – ide hozzák a más közegben nehezen megosztható érzéseiket, itt mondják el legnagyobb félelmeiket, itt mernek konfrontálódni, itt mernek sírni, és itt találnak olyan sorstársakat, amilyeneket, mondjuk, a munkahelyi környezet nem termelne ki.

Mentálisan elfáradok a harmadik óra végére, de érzelmileg mindig nagyon feltölt a légkör. Talán azért is, mert – bár itt csoportvezető vagyok, nem résztvevő – sok dologban tudok kapcsolódni hozzájuk, és a velük töltött idő kísértetiesen emlékeztet az első saját csoportélményeimre.

Mintha a fogamat húznák

Hat évvel ezelőtt még a fenti prekoncepciókkal léptem be az első csoportalkalmamra – akkor még résztvevőként. Olyan erős ellenállás volt bennem, hogy vagy kétszer hazafordultam, aztán vissza, produkáltam egy pánikrohamot, és az alkalom első fél órájában szerintem kihordtam lábon egy ministroke-ot. (Pánikbetegként viszonylag könnyű így félre-öndiagnosztizálni egy szorongásos rohamot.) Őszintén, a büdös életben nem vettem volna rá magam erre, ha nem kötelező a művészetterápiás képzés teljesítéséhez. (Utólag elég vicces felismerés, hogy így ódzkodtam, miközben én is erre a pályára készültem.) Tele voltam félelemmel és szorongással, de gyorsan kiderült, hogy ez az érzelem ebben a csoporttérben van a lehető legbiztonságosabb helyen.

Kimerítő, de megkönnyebbülést hozó volt az első ülés. Három óra után úgy éreztem magam, mint aki egyszerre élt le nyolc életet, azok minden szépségével, traumájával, dilemmájával együtt. Fáradt voltam, de beszélgettem volna még. Alig vártam a következő alkalmat.

Fél év után már nem szimpla résztvevőkként, hanem az életem fontos szereplőiként láttam a többieket – mindenki megjelenített egy szerepet, amivel dolgom volt, legyen szó szeretetkapcsolatról, rivalizálásról, szakmai együttműködésről, szülő-gyermek viszonyról.

Hozzáteszem: ehhez a felismeréshez kellett egy szuper csoportvezető, valamint a rengeteg szakirodalom is, amit a képzés miatt olvastam el. A folyamat egyébként is végbement volna, csak talán kevésbé tudatosan.

Itt értettem meg, hogy a csoport olyan, mint az a bizonyos, sokat ábrázolt jégtömb, aminek a tenger feletti, szabad szemmel látható része csak harmada a teljes testnek: ott van a kapcsolódás, a megosztás élménye, a lehetőség, hogy hasonló hasonlóval találkozzon. A maradék kétharmadban több a talány, a váratlan, a konfrontatív: itt jönnek létre azok a csoportdinamikai folyamatok, amelyek kilendítenek a komfortzónából, amelyek feladatot, gondolkodnivalót adnak.

Négy hazai gyerekbarát kirándulóhely a Mecsektől a Börzsöny szívéig

WMN Life – 2023. június 3. – SzHA

Kapcsolatban sérülsz, kapcsolatban gyógyulsz

Gyakran emlegetett gondolat a lélektanban, hogy kapcsolatban sérülünk, és kapcsolatban gyógyulunk. Ez különös relevanciával bír a csoport szempontjából: a jelenlévő X fő egy adott idő után hasonló dinamikákat alakít ki a csoporttérben, mint amiket a mindennapi életében átél. A társadalomban elfoglalt hely, a kapcsolódások és játszmák mind-mind megjelennek, viszont ezúttal egy biztonságos, védett közegben lehet azokat kibontani, rendezgetni, újraértelmezni. A védettséget csoportszabályok, valamint a csoportvezető adják: a csoportra titoktartási kötelezettség vonatkozik, a tagoknak énüzenetekkel és asszertívan kell kommunikálniuk, és az is fontos, hogy minden olyan érzelem és felismerés, amit a közösen eltöltött idő indikál, az vissza is kerüljön a csoporttérbe. Ha ez így túl száraz, mondok egy példát: amennyiben az egyik résztvevő rendszeresen felhúz a viselkedésével, azt nem a barátnőimnek ventilálom ki, hanem a csoportban teszem ki az asztalra. Hogy hogyan? A korábban említett énüzenetekkel:

ahelyett, hogy azt mondanám, egy „idegesítő barom vagy”, azt mondom, „észrevettem magamon, hogy a viselkedésed valamiért frusztrálón hat rám, kérlek, nézzünk rá, hogy miért”.

Eleinte idegen és modoros, egy hosszabb folyamatban viszont már automatikus és magától értetődő ez a mondat. A legjobb pedig az benne, hogy szépen lassan a csoporttéren túli kapcsolatainkba is átszivárog – és bizony barátságokat, párkapcsolatokat, családi viszonyokat ment meg egy-egy krízisben.

A csoport olyan, mint egy hálóval körbevett, szivacsokkal biztonságossá tett sportpálya: itt begyakorolhatjuk a megfelelő mozdulatokat, korrigálhatjuk azt, ami rossz vagy veszélyes, és újakat fejleszthetünk. Közben pedig, észrevehetetlen, de evidens módon megszületik a valahová tartozás, a sorsközösség élménye is. Mivel a legtöbb csoport tematikus, és egy adott témára épül – legyen szó egy egyszerű önismereti foglalkozásról vagy függőségről –, vélhetően

hasonló életúttal és nehézséggel küszködő résztvevők vesznek majd körbe bennünket, akik amellett, hogy tükröt tartanak, leveszik a vállunkról a problémáink magányának terhét is. 

Honnan tudjam, hova menjek?

A kérdésre, hogy milyen egy igazán jó csoport, valószínűleg annyiféle választ kaphatnánk, ahány embert megkérdeznénk. A biztonság és a kiszámíthatóság – értem ezt a fixen rögzített helyszínre és időpontra – általában a lista elején szerepel, a többi elemet azonban sokkal inkább az határozza meg, hogy az illető milyen céllal, milyen vágyakkal érkezik a többiek közé. Izgalmas látni, hogy az együtt töltött idő tartalmassága és hasznossága mennyi eltérő módon nyilvánul meg – van olyan résztvevő, aki előszeretettel nyitja a megosztókört érzelmekkel és heves gesztikulálással telített mondandójával, és olyan is, aki szinte soha, egy árva szót sem szól, mégis mindig öt perccel előbb érkezik és öt perccel később távozik. Az is megesett már, hogy egy hetvenéves hölgy, és egy tizenhat éves lány talált legjobban egymásra.

Bár mindig izgalmas kérdés megpiszkálgatni, hogy melyikükben milyen folyamat megy végbe, a csoport összességében a sokszínűség elfogadására is tanít. Ha ez a két ember elsőre egymás számára idegennek tűnhet is, lehetséges, hogy végső soron ők gyógyítják be majd egymás sebeit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Halfpoint Images

Takács Dalma