–

– És más műfajok? – kérdezik, és várakozón néznek rám. Beszéltünk már riportokról, recenziókról, interjúkról, utánajárós, szakértői megszólalós anyagokról, podcastokról. Nem kapcsolok.
– Véleménycikkek, publik?
– Ó, igen, ez rajta van a listámon, hogy erről beszéljünk – válaszolom, és kifejtem a véleménycikkekhez való ellentmondásos viszonyomat.

Később, amikor a férjem, barátaim kérdezik, hogy ment az állásinterjú, emiatt mondom, hogy szerintem nem fognak felvenni. Privát ember vagyok, lassan oldódom, vannak fenntartásaim a világra szabadult, rengeteg véleménnyel kapcsolatban. Klasszikusabb, napilapos felfogásban nevelkedtem, számomra az újságíró egy mediátor, egy híd, aki közvetít például a tudósok, szakemberek és az olvasók között. Nem a személyem a fontos, hanem az olvasmányosan megírt tartalom. A célba juttatott információ és tudás.

Most csekkoltam, május óta négy publit írtam itt, ez az ötödik.

Merthogy a WMN jobban hitt bennem, mint én magamban:

itt vagyok, felelős szerkesztőként kísérem a csapat munkáját, bízom benne, hogy meg tudom adni azt a szakmai és emberi támogatást, amivel lelkiismeretesen elvégezhetik a feladataikat és kibontakozhatnak a munkájukban. És persze írok én is.

Napok óta töprengek, miről beszélhetnék a WMN-Tagság apropóján, hiszen D. Tóth Kriszta profin összefoglalta és megindokolta, miért lép a lap új korszakba. Milanovich Domi alaposan bemutatta a magyar sajtó helyzetét, amiben kincs az a függetlenség, amivel a WMN rendelkezik. Fiala Borcsa és Kurucz Adrienn a legrégebben itt dolgozó kollégák közé tartoznak, annyi mindent végigcsináltak a lappal, az alapítástól a Covidon át a megújulásig – megérintenek az élményeik. Szentesi Évával személyesen eddig csak egy Margó Fesztiválon találkoztam évekkel ezelőtt, a mostani írása is súlyos, és szerzői fejlődésként is elgondolkodtató tükör.

Forgatom magamban ezt a kaleidoszkópot, a többiek cikkeit, és azon jár az agyam, mit tudnék hozzátenni. A gondolataim újra meg újra visszatérnek a korábbi interjús emlékhez. És akkor már tudom, mit teszek hozzá: az érkezést.

A legjobb rész a filmekben

Megérkezni egy összeszokott csapatba egyszerre kihívás és izgalmas. Tavasszal többen is csatlakoztunk, így ez azért nem az a helyzet volt, mint amikor a tükörsima tóba kavicsot dobsz, és fodrozódik egy sort, mielőtt ismét elnyugszik. Idén a lap a folyamatos mozgás időszakát éli. Mire én megjöttem, már tartott a WMN belső átalakulása, hogy még aktuálisabbá váljon, miközben megőrzi az értékeit és fókuszait: az életről és az emberről.

Júniusban aztán elköszönünk a kisbabáját váró Filákovity Radojkától, a sabbaticalját töltő D. Tóth Krisztával csak szeptembertől dolgozom együtt (összefutunk előtte a Pride-on, ahol Murphy törvénye szerint pont csurom naptejes kézzel kell bemutatkoznom), Milanovich Domival elkezdjük megismerni egymást, heti váltásban szerkesztünk, mostanra már el-elcsípek pillanatokat, amikor úgy érzem, a másik szeme villanásából megértettük egymást.

Ez a kedvenc részem a filmekben is, amikor összejön és összecsiszolódik a csapat, a sokféle ember. Mert engem ez motivál: nem a versengés, hanem az, amikor vállt vállnak vetve hozunk létre valami magunknál nagyobbat. Hogy tudom, hogy számíthatok a többiekre, és ők is számíthatnak rám. Hogy számíthatunk az olvasókra, és az olvasók is számíthatnak ránk. Hogy ha jön egy téma, egy kérdés, egy probléma, egy örömteli hír: utánamegyünk, feldolgozzuk, megkérdezzük és megírjuk. Nyáron találkoztam egy házaspárral, régi barátaink, megjárták a poklokat és a mennyet, sok saját próbálkozás után egy éve örökbe fogadtak egy kisfiút.

Amikor szóba kerül a WMN, a nő szeme felragyog: „Annyira fontos, hogy írtok ezekről” – és az a melengető bizsergés, ott a szívem táján, az a büszkeség, a többes szám büszkesége, hogy már ide tartozom.

Az emberi, az esendő része, hogy a kapacitásaink végesek, és persze, hibázunk mi is, ahogy mindenki, de az a tűz, ami miatt szerintem az újságírás az egyik legszebb hivatás a világon, visz minket előre.

Velük vállt vállnak vetve

És ahogy telnek a hónapok, amikor belépek a szerkesztőségbe és ránézek a kollégáimra, már nem a frissen érkezett megszeppentségemet leplezem, hanem örömmel merülök el ebben a sokszínűségben és összetartásban.

Rájuk nézek, és tudom, hogy Mózes Zsófi magabiztos kézzel választja ki a legégetőbb napi híreket, és komplex tudással ír majd nőjogi esetekről. Hogy Kaiser Orsi bátran bele fog állni a nagyobb lélegzetvételű, kitartóbb utánajárást igénylő feladatokba. Hogy Both Gabi irodalmi igénnyel mesél el olyan felemelő történeteket, amik visszaadják a hitemet az emberekben. Hogy újra meg újra lenyűgöz, hogy Tóth Flóra és Szabó Anna Eszter milyen elképesztő témaérzékenységgel írnak nagyon személyesen, rengeteg olvasót érintő és érdeklő publikat. Hogy kíváncsi vagyok, mikor ír Dián Dóri ismét egy olyan filmről vagy sorozatról, amit még nem láttam, és vajon mit gondol róla. Hogy mennyire várom Szász Zsófi újabb videós újságírói anyagát. Hogy mennyire jó együtt gondolkodni vizuális ötleteken a képszerkesztőinkkel, Hámori Zsófival és Lázár-Papp Zsófival. Hogy mennyire bírom Fiala Borcsa humorát, miközben elképeszt a grafomán energiájával és a szuper témaötleteivel. Hogy milyen tiszteletet érzek, amikor Kurucz Adrienn interjúira gondolok, pláne a gyermekvédelmisekre. És hogy milyen nyugalmat, amikor Milanovich Domi lead egy anyagot, mert tudom, hogy annyira minőségi és alapos, hogy úgy lesz jó a cikk, ahogy van. Hogy tudom, hogy bármikor fordulhatok D. Tóth Krisztához, ha szakmai dilemmám támad. És akkor most még csak a belsős tartalmi kollégákat gondoltam végig.

Ez a csapat, amiben együtt dolgozunk, olyan szakmai műhely és közösség, amiért érdemes kiállni. A kor, amiben élünk szélsebesen változik, és hogy tovább képviselhessünk titeket, olvasókat és a WMN értékeit, mostantól rád is szükségünk van.

Gyere velünk tovább, és támogass minket egy mozijegy árával! A WMN-Tagságról itt találod a részleteket.

Sándor Anna

Fotó: Varga Zsolt