Azt mondják, velem csak a baj van. Problémás eset vagyok, aki állandóan reklamál meg hadakozik.

Hát, nem tudom.

Középiskolás koromban nem voltam a tanárok kedvence. Máig emlékszem egy kémiaórára, amelyen a tanárnő két embert feleltetett egymás után, az első ötöst kapott, nem kevés jóindulattal, a másik pedig hármast. Szerintem túl szigorú volt hozzá a tanár, én meg már akkor sem tudtam befogni a lepcses számat, úgyhogy mindenki számára jól hallhatóan megjegyeztem: ha az első felelet ötös, akkor a második nem hármas.

A tanárnő felállt az asztaltól, hátrébb jött a sorok között – minket, hátul, csak „Viharsaroknak” neveztek akkoriban, nem minden alap nélkül –, és valami egészen furcsa arckifejezéssel nézett rám. Azt hittem, azonnal az igazgatóiba küld, ő azonban azt mondta:

„Utálom ezt, de igazad van.”

Visszament a helyére, és beírta a négyest a második felelőnek.

Mondhatta volna, hogy akkor menjek ki felelni én is. Adhatott volna szaktanárit. Vagy büntethetett volna azzal, hogy az első felelő ötösét javítja rosszabbra, hogy ellenem fordítsa a többieket. Ő azonban, dacára annak, hogy fejfájáson kívül mást nemigen okoztam neki négy év alatt, azt mondta, igazam van, és ennek megfelelően átértékelte a saját döntését.

Az utóbbi két évben sokszor eszembe jutott ez a történet, és mindig valamiféle különös fájdalom kapcsolódott hozzá. Hogy lehetne így is. És hogy akkor miért nem lehet.

Soha nem akartam semmi mást, csak írni. Nem óhajtottam bel- vagy külpolitikai csatározásokba bocsátkozni, eszem ágában sem volt gerillavideókat forgatni meg beszédet mondani tüntetéseken.

De hát, ugye, velem csak a baj van.

Nehezen viselem, ha be akarják fogni a számat. Azért lettem ugyanis újságíró, hogy a szerintem fontos dolgokról beszéljek. Arról, amiben hiszek – legyen az bármilyen jelentéktelennek tűnő téma.

Például megjelenik egy lemez, ami jó, én meg körbe akarok szaladni a lépcsőházban, és minden szomszédnak elmondani, hogy tessék meghallgatni ezt az albumot. Meghallok egy agyament törvénytervezetet, és meg akarom húzni a város összes harangját, hogy: „Hé, ti, nők, ugye, ti is értitek, hogy az alapján akarják kiszámolni a nyugdíjunkat, szültünk-e gyereket? Ugye, mi nem hagyjuk ezt?”

Több mint tíz éve vagyok újságíró. Ennyi idő alatt megtanultam, mekkora erejük tud lenni a szavaknak. Amikor a saját bántalmazó kapcsolatomról írtam, emberek tucatjai küldték el nekem a történetüket. Amikor publicisztikáimban lázadoztam a különféle hímsoviniszta közéleti megnyilvánulások ellen, a kommentszekcióban fortyogott a düh.

Mi, újságírók indulatokat, érzelmeket váltunk ki nap mint nap, öntudatra ébresztünk és szemeket nyitunk fel. Már persze, ha hagyják.

Az utóbbi két és fél évben három lapot zártak be, olvasztottak be vagy adtak el egyik pillanatról a másikra azok közül, amelyeknél korábban dolgoztam. Volt, hogy hetekig nem tudtam, milyen jövő vár ránk, a személyes tárgyaimhoz sem férhettem hozzá, nem engedtek be a korábbi szerkesztőségbe. Mindezt, nyilván, gazdasági okokból. Hiszen a magyar média piaci alapon működik. Bemondta a tévé is.

És a legfájdalmasabb talán nem is maga a bezárás vagy annak a módja volt, hanem hogy az emberek többsége nem értette, mi ezzel a gond. Hogy miért hadonászunk a Vörösmarty téren a sajtószabadságról szónokolva. Hogy ez mindannyiunkra tartozik, nem a pórul jártak személyes sérelme. Ez a jövőnk.

Hányszor kaptam meg akár egészen közeli ismerősöktől is, hogy miért kell nekem állandóan hadakoznom!

Szemere Bertalan azt mondta:

„Ott, ahol szabad sajtó van, a közvélemény tévelyeghet, de el nem tévedhet.”

És nem kell e mögött nagy tetteket sejteni. Csak, mondjuk, egy kicsivel kevesebb szar zenét hallgat, mert ajánlhatok neki jó lemezeket. Elolvashatja, mely színházi darabokra érdemes jegyet váltania. Megerősítjük abban, hogy császármetszéssel szülni tök oké, vagy igen, néha más szinglik is érzik magukat magányosnak. De ha mindenáron valami mozgalmári dolgot kell keresnünk, hát legyen az, amire az utóbbi tíz évem felét feltettem, hogy

lehetek azoknak a nőknek a hangja, akiknek amúgy nincs.

Elmondhassam, hogy egy nő értékét nem az határozza meg, tud-e gyereket szülni. Akar-e. Hogy nem a mi dolgunk a kávéfőzés az értekezletre, és nem, nem oké, hogy a főnököd a fenekedet taperolja a tárgyalóban. Vagy úgy egyáltalán: legyen valaki, aki szajkózza, hogy a számunkra fontos témák igenis fontosak. Nemcsak miattunk, hanem az egész társadalom szempontjából.

Én kimondom, és ha kell, szívesen megyek utána az igazgatóiba. Mert velem úgyis csak a baj van. Hiszen el vagyok könyvelve.

Azon is sokat gondolkodtam az utóbbi két évben, miért olyan kirívó eset ez a kémiaórás, hogy ennyi idő után is élesen megmaradt. Rájöttem, és ezzel furcsamód választ kaptam arra is, miért nem értik az emberek a sajtószabadság fontosságát.

Hát hiszen minket egészen kicsi korunktól fogva ennek az ellenkezőjére kondicionálnak!

Üljetek szépen, egyenesen. Apró kis szobrokat akarok látni, gyerekek. Akinek pisilni kell, tartsa vissza, órán nincs császkálás a folyosón. Mi? Hogy ezt még nem is tanultuk, akkor hogy szerepelhet a dolgozatban? Na, húzzon ki a folyosóra, mit reklamál állandóan, bomlasztja a közösséget.

És ez így megy majd az irodában, a szalag mellett, a Facebookon, a kismamafórumokon. Megmondják, hánytól hányig, mettől meddig, megmondják, mit kellene, hogyan és hogyan nem, ki a szar anya (mindenki) és ki elég jó nő (senki). Mi pedig ülünk csendben, mert hát belénk van verve, hogy megszólalás előtt tessék jelentkezni, majd a tanár szólít.

Vagy nem, mert valaki magasabbra tartja a kezét. Aztán egyszer csak kicsengettek, és már hiába mondjuk, nem hallani a szavunkat a nagy zajban.

 Csepelyi Adrienn