–

Huszonegy évesen bőrig ázva, az izgalomtól és a parázástól remegve léptem át először a WMN küszöbét mint a magazin első gyakornoka. Fogalmam sem volt, mire számítsak, mi vár itt rám, de azt tudom, hogy a vadabb álmaimban sem szerepelt, hogy hét év múlva is itt leszek. Nem azért, mert más lett volna a terv, hanem mert nem volt terv: fogalmam sem volt, hogy menni fog-e nekem az újságírás. De fogták a kezem, hittek bennem (sokszor helyettem is), tanítottak (és tanítanak most is, mindig), és tessék, hét év múlva is itt vagyok.

Nem vagyok túlontúl szentimentális alkat, nehezemre is esik az ilyesfajta megnyilvánulás, de ha belegondolok, hogy ez a hét év konkrétan az életem negyede, akkor muszáj arra a következtetésre jutnom, hogy itt nőttem fel. Nem túlzás hát, ha azt mondom, nem lennék az, aki most vagyok, ha nem itt, tőlük tanulok meg mindent, amit tudok. A szakmáról is, persze, de legalább ennyit tanultam minden más fontos dologról is. Közhelyesen nevezhetjük akár életnek is.

És ha már a közhelyeknél és elcsépelt kifejezéseknél tartunk, hozom is a következőt: szokás mondani, hogy „tudtam, csak nem sejtettem”, milyen jó dolgom van itt. Azzal persze tisztában voltam, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel körülvéve, de a nagyobb kép, hogy a magyar médiapiaci helyzetet tekintve milyen kiváltságos helyzetben vagyok, csak akkor kezdett derengeni, amikor a szaktársaimmal beszélgetve kirajzolódott, hogy nem mindenhol olyan rózsás a helyzet. Hogy milyen küzdelemmel jár pályakezdő újságíróként elhelyezkedni. Hogy hol a szakmaiság, hol az emberség milyen deficites állapotban van a piac egyes szereplőinél.

Hogy egyre fogy a tér, a lehetőség, a levegő.

Hogy ha értékteremtő, független és szabad szerkesztőségben szeretne valaki dolgozni, nagyjából egy tucat lehetőség közül válogathat.

Ez nem normális állapot. És nem is magától jött létre.

Tizenöt éve a hatalom szisztematikusan számolja fel és állítja saját szolgálatába az egykor szebb napokat látott médiumokat, hogy szócsövévé tegye őket. Hogy elhallgattassa a kritikus, önálló gondolatokkal, más értékrenddel rendelkező, a világot sokszínűen látó és szerető, neki nem tetsző mondatokat leíró és kimondó embereket – újságírókat.

Mert meg akar fosztani titeket, olvasókat, nézőket, hallgatókat attól, hogy olyat olvassatok, lássatok, hallgassatok, ami nem az ő szája íze szerinti. És ami még aljasabb: hogy elvegye tőletek annak az élménynek a megtapasztalását, hogy nem vagytok egyedül, ha másképp gondolkodtok, mint a központi irányvonal. Hogy ne juthasson el hozzátok, hogy ne érezhessétek: egy közösséghez tartoztok.

A WMN egy közösség. Bőven túlmutat a szerkesztőség kicsi csapatán. Elengedhetetlen részei vagytok. Hogy mit jelentetek nekünk, és mit jelent a munkánk nektek, az idei, a lap tizedik születésnapjára rendezett WMN Fesztiválon éreztem a legjobban. Sokan írtátok az esemény után, és higgyétek el, ugyanezt éreztük mi is: több, mint üdítő volt együtt lenni, kidugni a fejünk kicsit abból a foscunamiból, ami folyamatosan elárasztja a hétköznapjainkat a fröcsögő és forrongó közéletnek és közbeszédnek „hála”. Jó volt együtt lenni, közösen gondolkodni fontos, mindannyiunkat érintő témákról – ezért rendezzük meg jövőre is. És ezt igyekszünk adni nektek a legjobb tudásunk szerint az év többi napján is a cikkeinkkel, videóinkkal, klubeseményeinkkel.

És szeretnénk még nagyon sokáig csinálni.

A WMN-t nem fenyegetik a bevezetőben leírt veszélyek: nincs nagytőke mögötte, ami csak a számokat nézi, és ha úgy van, megválik tőle, mit sem törődve azzal, kihez kerül a lap; nincs az egyszeri dolgozó számára elérhetetlen tulajdonos, aki a szakmai szabályokra fütyülve politikai indokok mentén meg akarná mondani, miről szabad beszélnünk, és miről nem; nincs benne állami támogatás, hiszen a saját gondolatainkat mondjuk; de még pályázati pénz sem.

A piacból élünk, ám az a kor, amikor ez elég volt a független fennmaradáshoz, sajnos véget ért, többek között a már említett hatalomnak „köszönhetően”. És bár nem tudom, milyen, amikor a korábban felsorolt nehéz helyzetekkel szembesül egy újságíró, azt már sajnos tudom, milyen a hosszú távú fennmaradásunkért aggódni. Ahhoz, hogy ez a veszély ne fenyegessen minket, most már rátok is szükségünk van.

A WMN tartalmainak jelentős része továbbra is elérhető mindenki számára, ám a további működésünkhöz elengedhetetlenné vált, hogy létrehozzuk a Tagságot, amivel nemcsak támogathatjátok a munkánkat, de még jobban a közösségünk részei lehettek. Ha megtehetitek, kérlek, legyetek WMN-Tagok! Segítsetek, hogy még sokáig itt lehessünk egymásnak!

Dián Dóri