–

Vallomással tartozom

Vagyis nem tartozom senkinek, csak simán elmondom mindenkinek. Sokszor beszéltünk a kiégésről az utóbbi években, és igyekeztem magamra nem használni ezt a kifejezést, mert mindig kicsit azt éreztem, hogy ennek teret adni legfeljebb a Maslow-piramis tetején lehetséges. Egy igazi first world problem.

Persze borzasztó érzés, amikor úgy érzed, hogy a kreativitásod, a szabad vegyértékeid, a munka és a megélhetési stressz úgy szipolyozzák ki belőled az energiát, mint a dementorok az örömöt, de ez messze van attól, mint amikor valaki gyerekek mellett három műszakban dolgozik, csak hogy hazaérve a negyediket elkezdje, végig a létminimum szintjén egyensúlyozva.

Kiégtél? Nem okoz örömöt? Nehezen megy? Szar ügy. Tényleg szar. De túléled. Ezt gondoltam akkor is, amikor magamon éreztem ilyesmit. Márpedig éreztem. Nem is egyszer.

Mindig is kreatív embernek gondoltam magam, nem véletlenül kezdtem a „pályám” a színházi világban. A műsorkészítés és az újságírás önmagában szűkös tér nekem: mindig keresem a határokat, ahol valami újat, valami izgalmasat lehet létrehozni. A WMN pont egy ilyen tér, ahol ezt megtehetem, és ezért mindig összeteszem a két kezem. Csakhogy játszani, alkotni, kreatív projekteket kitalálni és megvalósítani nem lehet konstans sprintelés közben.

Ajándékozz WMN-Tagságot!

Hol van hát a vallomás? Itt.

A fent leírtak ellenére az elmúlt hetekben, amikor műtét után lábadoztam, ijesztően meghasonlottam.

Mi értelme annak, amit csinálok? Mi értelme ma Magyarországon cikket írni, műsorokat csinálni, miközben a fejünk fölött teljesen kifordul magából a világon minden? 

Mert őszintén: kurvára kimerültem az elmúlt évek küzdelmeiben. Az oldal ellopása, a terheléses támadások, a szabad sajtó kivéreztetése, a látszólag hiábavaló harcok a hiteles tájékoztatás és a nyilvánvaló hazugságok lövészárkaiban, valamint az, hogy minden beletett energiánk ellenére egyre alpáribb és vállalhatatlanabb a közbeszéd – ezek egyszerűen kiszipolyozzák az ember lelkét.

Mégis honnan táplálkozzon az ember ilyen klímában? Hogyan őrizze meg a kreativitását, a hitelességét? És mit kezdjen a saját szakmai identitásával? Ki vagyok én, amikor a hatalom – ha úgy akarja – ellehetetleníti a munkám?

Ki vagyok én a WMN nélkül?! Egy senki.

Jó kis gondolatspirál ez, és én az ágyat nyomva teljesen bele is gabalyodtam. Nincs mit szépíteni ezen: kiégtem. De istentelenül. Szorongva gondoltam arra, hogy vissza kell mennem dolgozni, mert kimerültnek éreztem magam ehhez a küzdelemhez.

Nem akarok rózsaszín, mázas képet alkotni a WMN-ről, mert tudnotok kell, minek az életben tartásához kérem a segítségeteket.

Ez is egy munkahely, ahol emberek dolgoznak együtt

Olyan emberek, akik ugyanabban az országban élnek, ugyanazt a szakmát űzik, ugyanabban a bizonytalanságban és feszültségben. 

Mind sokszor érezzük, hogy a munkánk nem áll másból, mint abból, hogy folyton odatapasztjuk a kezünk oda, ahonnan épp ömlik a víz – és ez nem mindig csapatépítő hatású. Nem mindig könnyű észrevenni a vékony határvonalat a szakmai és a magánéleti kiégés között, ezért teljesen természetes módon egy ponton túl mindenki a saját túléléséért kezd harcolni, ami nyilván kihat a hangulatra, a munka hatékonyságára, mindenre.

Imádjuk a munkánkat, de a franc akarja – vagy tudja – ezt úgy csinálni, hogy közben mindig a visszapillantó tükröt lessük: mi, vagy ki van épp a nyomunkban. Mindenki többet vállal, mint amennyit bír, és persze könnyű lenne azt mondani, hogy ez a vezetőség hibája, de az lenne a kisebb baj. Az egy könnyebben orvosolható probléma: kommunikációval, határhúzással, továbblépéssel megugorható.

Mi azért vállaljuk túl magunkat, azért vagyunk túlhajszoltak, mert tudjuk, mi a tét a megélhetésünkön és a szakmánk fontosságán, hitelességén túl. Ez nem csak munka: egy ügy, egy misszió – még ha ezt nem is mindig ismerjük be. Ha nem toljuk a szekeret teljes erőből, ameddig és ahogy csak bírjuk, azzal beismerjük, hogy vesztettünk, hogy feladtuk. Akkor pedig végképp átadjuk a vezetőszárat.

Ebben az évben többször is kimondhatatlanul fájt, mennyire elhagyott a küldetéstudatom, a kreativitásom, a lelkesedésem, és – ahogy az ilyenkor lenni szokott – áthárítottam a felelősséget a munkahelyemre. Hogy azért érzem olyan nyomorultul magam, mert ez vagy az nem működik jól: túl kevés, túl sok.

Bevallom azt is, hogy a betegszabadságom alatt megnéztem, van-e üresedés a közeli Lidlben. Igen, volt egy olyan kisülés az agyamban, hogy talán inkább ülnék a pénztárgép mögött, és tologatnám az árucikkes ládákat a vásárlók között, mint hogy azon izguljak: vajon terheléses támadás éri-e az oldalt, ha írok egy kormánykritikus cikket, vagy ha feltöltök egy aktuális közéleti agybajról szóló videót. Olyan szinten befolyásolja a munkánkat a politikai helyzet, amit hosszú távon egyre nehezebb megemészteni és feldolgozni.

Fájdalmas tud lenni már az állandó magyarázkodás is, hogy igen, sok a támogatott tartalom, és igen, immár van WMN-Tagság is, ami fizetős.

De higgyétek el: ha mindez nem lenne, már mi sem lennénk

Szeretnénk mindent csupán szívszerelemből csinálni, ingyen közkinccsé tenni, reklámoktól mentesen létezni. Tudjuk, hogy ma már mindenért fizetni kell, lassan a levegőért is – és igen, egyetértünk: ez rohadtul nem fair.

Nem fair, ahogyan élnünk kell. Nem fair, hogy többet dolgozunk, mint valaha, és a pénzünk mégis évről évre egyre kevesebbet ér. Nem fair, hogy minden, mindenhol a túlélésről szól: a mindennapokban, a munkában, az országban, ahol élünk. Semmi sem fair, és már azt sem tudjuk, mióta van ez így.

Szóval ezek után, hogy teljesen meghasonlottam mindenben, és már kezdtem begolyózni attól, hogy mindent kilátástalannak éltem meg, visszamentem dolgozni a betegszabadságból. Plot twist: dolgozni mentem, és közben hazaértem.

A szerkesztőségben szeretettel és törődéssel fordultak felém: ki jó szóval, ki öleléssel, ki mindkettővel. Közben pedig ugyanúgy folyt a munka, mint mindig, szakadatlanul. Itt sosem áll meg az élet, és ha ki is esel egy kis időre a körforgásból, a helyedet melegen tartják. Ez olyan megrázó élmény volt, hogy azonnal elengedtem minden korábbi rossz érzést, és belevetettem magam a munkába, mintha mi sem történt volna. És nemhogy nem fájt, de még jól is esett.

Mert tetszik vagy sem, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy leállunk.

Mert nemcsak a WMN-t szeretjük, hanem az országunkat is. Mert közös felelősségünk, hogy ne csak tartalmakat gyártsunk, hanem tégláról téglára felépítsük egy olyan haza alapjait a jövő generációinak – de legyünk őszinték: igazából magunknak is –, ahol biztonságban, boldogan, emberségben lehet élni.

Ezért küzdünk, ezért hajtunk, ezért állunk meg a kiégős pillanatokban, hogy aztán nagy levegőt véve folytassuk tovább. És ezért van szükségünk rátok is. Mert ez a belső motor, amitől még működik a WMN, csak akkor tud tovább hajtani, ha beszálltok az üzemanyagba.

Ha havi egy mozijegy árával támogatsz minket, azzal nemcsak egy magazint és újságírókat segítesz, hanem azért is teszel, hogy egyszer – talán nem is olyan sokára – teleszívhassuk a tüdőnket szabadsággal, toleranciával, békével, igazságossággal, biztonsággal és szeretettel.
Együtt.

Szabó Anna Eszter

Fotó: Kerepeczki Anna