Hősök a színpadon, bántalmazók az életben – Miért rajongunk értük mégis?

–

Belefér, hogy üvölt és üt, mert zseniális művész? 

Amikor megnéztem a Netflixen a Noir Désir frontemberéről, Bertrand Cantat-ról szóló dokumentumfilmet – egy olyan emberről, akit egy litván bíróság emberölés miatt elítélt, és aki valószínűleg két nő haláláért is felelős –, egyszerűen

nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy ez az ember, aki halálra verte a francia barátnőjét, a börtön után ismét színpadra állt és teltházas koncerteket adott. 

Lehet, hogy én nem vagyok elég nagy rajongója a francia rockzenének, de úgy éreztem, itt valami egészen másról van szó. Hiszen az emberölés mindenki szemében megvetendő – vagy mégsem? Hogy is van ez? Elnézünk valamit csak azért, mert az illető híres, karizmatikus, tehetséges? 

A miért? kérdésre dr. Nyúl Boglárka szociálpszichológus szerint az egyik válasz az, hogy a művészi zsenialitást gyakran összekötjük az intenzív, lángoló személyiséggel, ami normalizálja az erőszakos, bántalmazó viselkedést. Az ilyen tettek ilyenkor „beleférnek”, hiszen egy szenvedélyes, érzékeny alkotóról beszélünk, aki csak féltékenységből üvöltözött és ütött. Ugyanis ha féltékeny, akkor az azt jelenti, hogy igazán fontos vagyok neki – nem? Ezen gondolatok mögött súlyos társadalmi problémák húzódnak.

Nyúl Boglárka azt mondja, nem tudjuk, és nem is tanítják meg nekünk, hogyan ismerjük fel a bántalmazás jeleit. Nem tudjuk, hogyan működik egy bántalmazó kapcsolat. Vakok vagyunk rá a saját környezetünkben is, nemhogy egy híresség esetében, aki távol van tőlünk.

Emellett a társadalmi háttér is sokat számít: az emberek többsége – tudattalanul is – a megszokott rend, a status quo fenntartására törekszik. „Ez a rend jelenleg a patriarchális berendezkedést jelenti, amiben a hatalom gyakran férfiak kezében van. A társadalom pedig hajlamos inkább a hatalommal bíró személy oldalára állni, főleg, ha az illetőről azt gondoljuk, hogy sokat tett értünk, a nemzetért, a hazájáért.

Amikor egy híres művész, sportoló, rendező vagy akár orvos visszaélést követ el, gyakran az az első kérdés, hogy mit adott nekünk. Mit veszíthetünk vele? Mi lesz a karrierjével, a művészetével? Az áldozat szempontja csak ezután jön. A Kiss Lászlóról szóló kutatásunkban is azt találtuk, hogy akik őt a magyar sport egyik hősének tartották, kevésbé hitték el, hogy valóban nemi erőszakot követett el”

– teszi hozzá a szociálpszichológus. Az említett kutatás a Frontiers in Psychology c. szaklapban jelent meg. A tanulmány azt vizsgálta, vajon elnézőbbé válik-e a közvélemény a szexuális erőszakkal vádolt személyekkel szemben, ha azok híresek vagy sikeresek.

Erre jó példa Kiss László esete: a korábbi úszóedző, a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya hosszú időn keresztül megbecsült sportemberként élt a köztudatban. Egészen 2016-ig, amikor napvilágra került, hogy 1961-ben, fiatal korában, a bíróság jogerősen elítélte nemi erőszakért. Kiss László le is töltötte a kiszabott börtönbüntetést, majd a szabadulása után visszament az uszodába dolgozni, gyerekekkel. 

A botrány kirobbanása után többen az edző védelmére keltek, empátiával fordultak felé, amit részben a konzervativizmus elvével is magyarázhatunk. „Ez a szociálpszichológiában azt jelenti, hogy azokat az információkat fogadjuk el könnyebben, amik beleillenek a világképünkbe. Ha valakiről azt gondoljuk, hogy fantasztikus művész, egy példakép, akkor a róla szóló negatív híreket hajlamosak vagyunk elutasítani” – magyarázza dr. Nyúl Boglárka.

Emellett ideköthető egy másik jelenség, az ún. „himpathy”: ez a férfiak iránt érzett aránytalan együttérzést jelenti, különösen akkor, ha hatalmi pozícióban vannak. 

„Minél magasabban van valaki a társadalmi ranglétrán, minél sikeresebb, vonzóbb, tehetségesebb, annál inkább hajlamosak vagyunk vele együttérezni. Ahelyett, hogy a bántalmazottat sajnálnánk, sokszor az elkövető karrierjét kezdjük félteni, ezt láttuk a #MeToo-mozgalmaknál is.

Amikor valakiről – például Marton Lászlóról vagy Harvey Weinsteinről – előkerültek a zaklatási vádak, szinte azonnal megjelentek azok a kétségbeesett hangok, amik nem az áldozatért aggódtak, hanem azért, hogy mindez hogyan teszi tönkre majd a vádlottak karrierjét" – teszi hozzá dr. Nyúl Boglárka.

Jóképű és tehetséges, akkor biztos nem erőszakos 

A témával kapcsolatban még számos más dilemma felmerül: Miért nehezebb elhinni egy jóképű, tehetséges színészről, énekesről, hogy bántalmazó? Mi alapján döntjük el, hogy egy híres embernek megbocsátunk-e vagy sem? Számít a tehetség, a karizma, az, hogy sokan szeretik, vonzónak tartják? Számít, hogy férfi-e vagy nő?

Nyúl Boglárka szerint ezekben a kérdésekben pszichológiai mechanizmusok játszanak szerepet: „Alapvetően van egy olyan működésünk, hogy jobban kedveljük azokat, akik hozzánk hasonlóak. Legyen szó nemről, nemzetről, politikai nézetről vagy zenei ízlésről. Ha valaki ezekben hasonlít ránk, hajlamosabbak vagyunk neki hinni, és kevésbé vagyunk fogékonyak a róla szóló negatív információkra. Könnyebben fel is mentjük, ha valami súlyos dolgot tett.”

A nem kérdése különösen hangsúlyos. A szakértő szerint a hatalommal való visszaélések túlnyomó többségét férfiak követik el, és nőként kiállni az áldozatok mellett sokszor kockázatos.

„Egy szexista társadalomban a nők attól is tarthatnak, hogy ha felszólalnak, őket is nevetség tárgyává teszik, vagy hisztérikusnak bélyegzik. Egyénként gyakran úgy érezzük, nem éri meg kiállni – hiába gondoljuk, hogy az áldozatnak igaza van.

Viszont ez belső feszültséget okoz, hiszen nem akarunk olyan képet kialakítani magunkról, hogy nem állunk a jó oldalra. Így inkább eltoljuk magunktól az egészet.”

Nem kell szembesülnöm azzal, hogy egy elítélt gyilkos dalait szeretem 

Az is nagy szerepet játszik, milyen kép él bennünk az elkövetőkről. „A nemi erőszakról az a sztereotípikus kép él a fejünkben, hogy egy deviáns, a társadalom peremére sodródó, ijesztő, csúnya férfi követi el egy sötét sikátorban.

Minél inkább eltér valaki ettől a képtől, annál kevésbé tudjuk elképzelni róla, hogy ilyesmire képes lenne. Mondjuk egy karizmatikus, jóképű, sikeres művész, akiért bomlanak a nők. Nem is merülhet fel vele kapcsolatban az erőszak, hiszen senki nem mondana neki nemet.

Csak ne felejtsük el, hogy a szexuális erőszak nem a szexről szól, hanem a hatalomról, a kontrollról" – részletezi a szakember. 

Ezzel magyarázható az is, hogy amikor az elkövető egy olyan művész, alkotó, frontember, akit sokan kedvelnek, követnek, csodálnak, akkor még nehezebb elfogadni a róla szóló súlyos vádakat. A rajongók ilyenkor gyakran szétválasztják a művész alkotásait a személyes tetteitől – ez egyfajta önvédelem, amivel saját ízlésüket és identitásukat próbálják megóvni.

„A két egymásnak ellentmondó gondolat – az, hogy rajongok valakiért, és az, hogy az az ember történetesen egy gyilkos, egy bántalmazó személy – feszültséget okoz bennünk. Ez egy disszonancia, amit szeretnénk csökkenteni.

Ha valakit kedvelünk, nehéz elfogadni, hogy súlyos dolgot tett. Ilyenkor az egyik megoldás az ellentmondás feloldására, ha azt mondjuk: nem érte rajongok, hanem a művészetéért, a dalaiért, a filmjeiért. Így nem kell szembenéznünk saját magunkkal, az elveinkkel, azzal, hogy egy olyan ember vagyok, aki egy bántalmazót csodál”

– magyarázza a dr. Nyúl Boglárka szociálpszichológus. 

Kaiser Orsolya