Köblös Aranka: Akkor tehát pincében fogok aludni

–

A tükörből néz vissza az arcom. Fáradt, de nem megfáradt. Ennek örülök. Van még bennem energia. Több mint három éve vagyok hajléktalan. Amikor az lettem, nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani. Maximum egy év, reméltem. Ahogy vizsgálom a tükörképemet, leperegnek a kezdet eseményei. 

Leülök a fotelba, körbenézek a szobán. Hát eljött az idő, kilépek abba a másik világba. Ezt az éjszakát már nem itt fogom tölteni. Ebben a percben még van fedél a fejem felett, de ha innen kimegyek az utcára, már nem lesz. Fedél nélküli leszek, hivatalosan is. Még utoljára átölel a szoba biztonsága. Volt egy világ, amiben éltem – amit ismertem, a hétköznapi emberek világa. A megszokott napi rutinnal. Ahová most tartok, ismeretlen, a hajléktalan emberek világa, csak könyvekből van elképzelésem róla. Vajon milyen a valóságban? Milyen fedél nélkül, idegen emberek között lenni?

Egy banánhéj, egy jó nagy banánhéj, amin elcsúsztam. Kölcsön adtam – többször, sokat. Nem adták vissza.

Ráadásul a munkámat is elvesztettem, s már több hónapja nem volt pénzem az albérletre. Nem akartam kölcsönöket felvenni úgy, hogy tisztában vagyok vele – belátható időn belül nem tudom visszafizetni. Számomra fontosabb a barátaim megtartása, mint az ígérgetések, a hamis illúziók.

Nagyot sóhajtok, elrugaszkodom a fotelből. Felveszem a kabátom. a vállamra kanyarítom az összekészített cuccaimat, s kilépek az ajtón. A kulcsot a postaládába dobom. Hatalmasat csörren, ahogy leér az aljára. Kint barátságtalan hideg fogad. A leheletem látszik a levegőben. November van. Arra veszem az irányt, ahol tudom – szállást kapok éjszakára. 

Fapadnak hívják az ilyen helyeket. Fapad. Milyen egyszerű, szikár szó, jut eszembe, ahogy megállok a ház előtt.

Még jóval este hét előtt vagyunk, de a sor már kígyózik. Sokan beszélgetnek, mások maguk elé meredve álldogálnak.

Van, akinek a vállát hatalmas táska húzza, van, akinek csak egy nejlonszatyor van szorosan a lába előtt. Az rögtön látszik, itt mindenki nagyon vigyáz arra, ami az övé. Beállok a sorba.

Ekkor veszem észre, a másik oldalon is várakoznak. Többen cigarettáznak, beszélgetnek, sokan csak egyszerűen maguk elé merednek. Van, akin két számmal nagyobb kabát van, van, akin csak egy pulóver. Nagyon vegyes a társaság. 

Beállok a sor végére. Köszönök. Senki nem válaszol. Elöl perpatvar hangjai csattannak fel. Ki lehet hallani, hogy a veszekedő felek már benéztek az üveg aljára. Sorra figyelem az arcokat. Látszik, többen megalapozták már az estét.

Hirtelen valaki megkocogtatja a vállamat. 

– Mennyiért adod el a kabátodat? – a kérdező egy vékony, kicsi nő, hatalmas pakkal a vállán. – Még sosem volt rózsaszín kabátom, rózsaszín sállal – nézi vágyakozva. – Adok érte ötezer forintot és három pulóvert. Jó melegek, nem fogsz bennük fázni.

Hirtelen szóhoz sem tudok jutni. Átléptél egy másik világba, figyelmeztetem magam. Próbálok kedvesen mosolyogni. 

– Köszönöm, de nem eladó. 

– Kár – jegyzi meg, majd sarkon fordul, s otthagy. Közben a hátam mögött is jókora sor keletkezik. Egyre nagyobb a hangzavar, sokan ismerősként üdvözlik egymást. 

Hirtelen egy nő lép ki az öreg sárga épület ajtaján. Mindenki elcsendesedik. A sor rendeződik, az emberek szorosan beállnak egymás háta mögé. Valamiféle feszültség érződik a levegőben. Ilyet még sosem éreztem.

– Mutassák a Covid oltási papírjaikat – mondja a nő köszönés helyett. Egyesével mindenkit szemügyre vesz, majd belenéz a táskákba. Alkoholt keres. Engem megcsap egy furcsa érzés. A szüleimmel anno a szocializmusban sokat jártunk külföldre. A vámvizsgálatnál éreztem hasonlót a gyomrom tájékán.

– Maga nem jöhet be! – csattan fel. – Hisz félig részeg! – állít ki a sorból egy kapatos nőt, aki rövid szóváltás után sarkon fordul, s elmegy. Vajon hol fog éjszakázni, jut eszembe. 

Én kerülök sorra. A nő alaposan végigmér, de nem szól semmit. Egy lépcsősor tetején állok, ami egy pincébe vezet. Tehát pincében fogok aludni, fixálom magamba. Egy hatalmas, boltozatos helyiségbe jutok le, ahol  a koszos falak mentén vaságyak sorakoznak az egyik oldalon.

Hideg van, állapítom meg. A lehelet látszik a levegőben. Hiába vagyunk sokan, ezt a hatalmas helyiséget nem fogjuk tudni belehelni. 

Egy hatalmas asztal áll középen, lécekből eszkábált padok veszik körbe. Akik már lent vannak, ezen ülve, hangos trécselésbe merülve várakoznak. Közben mindenki lejutott, lehetünk vagy ötvenen. Egy taligaszerűségen dobozos ételt kezdenek kiosztani. Hirtelen mindenki elkezd tülekedni. Én hátrébb sodródom. A gyomrom görcsben van, nem is vagyok éhes. Aztán megkapom a dobozomat. Hús krumplival. Lehet, hogy még jó is, biztatom magam. Beállok abba a sorba, ahol az egy szem mikrosütőre vár mindenki. Sokan nem győzik kivárni, nekiesnek az ételnek hidegen.

Evőeszközöm sincs, jut eszembe. Megpróbálok kérni, mivel látom, egy páran műanyaggal esznek. Odaérek a mikróhoz. Ekkor elfog az utálat. Ilyen kosztol ragadó, mocskos sütőt életembe nem láttam. Ebbe tegyem bele az ételt, amit enni fogok? Végül legyűröm az undort. Mint kiderült, feleslegesen, az étel rágós ehetetlen. Ahogy körbenézek látom, ez senkit nem zavar. Mindenki jóízűen falatozik. Görcsbe rándul a gyomrom: hogyan fogok én itt létezni? Ki kell bírnom valahogy, szögezem le magamba.

– Maga, hogy kerül ide? – szólít meg a nő, aki beengedett minket. – Zsuzsa vagyok – nyújtja a kezét – szociális munkás. 

Röviden elmesélem a történetemet. Elmondom, semmit nem tudok a rendszerről, s annak működéséről. 

– Villanyoltás után beszélgethetünk – közli barátságosan. Hálásan nézek rá. Ez az első emberi megnyilvánulás, amit tapasztalok, amióta itt vagyok.

Leülök az ágyam szélére, ami csak egy hideg matrac a vaságyon, és várom a villanyoltást. A többiek jóízűen beszélgetnek – érződik, ez nekik már egy megszokott, otthonos helyzet. 

Végül eljön a kilenc óra.

– Villanyoltás! – harsan Zsuzsa hangja. A holmijukat a fejük alá gyűrve vagy lábhoz téve, összekuporodva fekszenek le az emberek.

– Jöjjön, beszélgessünk – szólít meg Zsuzsa. Hálásan követem egy kis beugróba, ahol egy íróasztal van két székkel. Elmondja, négy napot kell itt a fapadon eltölteni ahhoz, hogy a Dózsa György úti átmeneti szállóra mehessek. Ha itt is eltöltöttem néhány napot és a papírjaim is rendben vannak, folyamodhatok állandó szállásért.

Kicsit rémisztőnek és bonyolultnak tűnik ez a többlépcsős rendszer. Zsuzsa azt is elmondja, nagyon kevés a szociális munkás, a pszichológus még kevesebb. Sokszor csak tüzet oltanak az emberhiány miatt.

– De hát miért így épül fel a rendszer, ha nem tud elég hatékony lenni? 

Zsuzsa széttárja a karját. Még több órán át beszélgetünk. Elmeséli, hogyan lett szociális munkás és hogy a nehézségek ellenére mennyire szereti a munkáját.

Éjfél felé jár, mire én is lefekszem. Kicsit megnyugtatnak a kedves emberi szavak, amivel Zsuzsa próbál vigasztalni.

Lefekszem a jéghideg matracra, összekuporodom, hogy kevéssé fázzak. Vajon, milyen lesz a holnap?

WMN szerkesztőség