Zéró erőfeszítés, azonnali jutalom – ezt tanítja nekünk a folyamatos online jelenlét

–

Takács Dalma/WMN: A környezetpszichológia szó hallatán elsőre az utca és a város szerkezete, a lakóterünk lélektani hatása jut eszembe, te azonban egészen mással foglalkozol. Használsz is erre egy szót: technológiai magzatburok. Mit jelent ez pontosan?

Sipka Bence: Ember-környezet tranzakció szakpszichológusként elsősorban azt vizsgálom, hogyan befolyásolja a viselkedésünket, érzékelésünket, döntéseinket a környezet, amivel kapcsolatban vagyunk. A környezet ugyanis sosem passzív háttere az emberi viselkedésnek – az, ahogy egy adott térben mozgunk, közös döntés – és ez így van a digitális világ esetében is.

Az elmúlt években egy új élettér nyílt meg számunkra, és a hétköznapi tapasztalataink, problémáink – például a mentális egészségünk romlása – hátterében gyakran az áll, hogy nem tudunk alkalmazkodni a digitális sajátosságokhoz. A technológiai magzatburok annyira gyorsan változik, és annyira eltér az evolúciós környezetünktől, hogy nehéz felvenni vele a tempót.

Míg – Erőss Zsolt hegymászó szavait idézve – a természet közömbös veled szemben, és mindegy számára, hogy ha megmásztál egy hegyet, akkor le is jössz-e onnan, addig a digitális környezet alkalmazkodik hozzánk, körénk építi a világát – ha a cicás mémeket szereted, cicás mémekkel áraszt el.

Gondolj csak bele, milyen lenne, ha az evolúciós környezet is így működne, és azt mondaná, hogy ha szereted az epret, akkor a kezedbe nyomok mindennap egy kiló epret. Ez teljesen új élmény számunkra, ugyanakkor függőséget, pontosabban: egyfajta adaptációs problémát okoz. 

T. D./WMN: Megütötte a fülemet a függőség szó, amit a pszichológiában általában hiányként, valami tüneteként írnak le. Miben különbözik ettől az adaptációs probléma?

S. B.: Érdekes kérdés, hogy honnantól válik valaki ténylegesen függővé. Tény, hogy a képernyő az elmúlt 15 évben esszenciális része lett az életünknek, azonban fontos látni, hogy a valódi viselkedéses függőség valójában csak a társadalom 5-10 százalékát érinti. Ha valakinél ez alakul ki – legyen szó online vásárlásról, videójátékról vagy pornóról – annak hátterében általában már valóban hiány, üresség, sebzettség áll, ami az egyén családi, társadalmi történetére vezethető vissza.

Ezzel szemben az adaptációs probléma azt jelenti, hogy egyelőre nem tudunk alkalmazkodni az új környezetünkhöz, nincsenek meg rá az egyéni és közösségi normáink, a tudatosságunk.

A többségünknél szerintem ez inkább káros szokást jelent, mintsem valódi függőséget, hiszen az utóbbinak már az is része, hogy elhanyagoljuk az életünk fontos területeit, nincs párkapcsolatunk, sikertelenek vagyunk a munkánkban, és emiatt az online világba menekülünk. 

Persze bármelyikről is legyen szó, nagyon fontos lenne, hogy egészségesebb kapcsolatot alakítsunk ki a telefonunkkal, hiszen a folyamatos online jelenlétnek rengeteg negatív élettani hatása van. Ha reggel és este is a képernyőt látod először és utoljára, az mindenképp káros.

T. D./WMN: Egészen pontosan miért? Mit okoz ez?

S. B.: A probléma megértéséhez érdemes megismerni az agyunk jutalmazó központját: itt szabályozódik ugyanis a dopaminrendszer, ami az élvezettel és a fájdalommal is összefügg. Ezt úgy kell elképzelni, mint egyfajta libikókát: az egyik oldalán ott az öröm, a másikon a fájdalom, és minél többet pakolok az élvezet serpenyőjébe – legyen szó a social media pörgetéséről, a cigiről, az online vásárlásról, a pornóról, a nassolásról – utána annál több kerül a fájdalom oldalára is. Ezek a maladaptív viselkedések ugyanis nagyon magas és nagyon gyors dopaminszint-emelkedést okoznak, ami viszont utána meglehetősen gyorsan lecsökken az általános szint alá. Így míg a felfelé ívelés az élvezettel, a lefelé ívelés fájdalommal jár, és általában ez utóbbira válaszul is egy hasonló eszközhöz nyúlunk. 

Ezzel szemben vannak más örömforrások is, mint amilyen a mozgás, a meditálás, a böjtölés, a hidegvizes tusolás, amik ugyan lassabban emelik meg a dopaminszintet, viszont a lefutási idejük is lassabb, és nem okoznak mélypontot, nem esik be utána a dopaminszintünk az alapszint alá.

Na most, a reggeli telefonhasználat több okból kifolyólag is az első kategóriába tartozik. A dopaminrendszer az olyan szakaszokban töltődik, amikor nem érnek intenzív ingerek – ilyen például a reggel is.

Ha ébredés után, még a bootolás szakaszában egyből élénk, kontrasztos színekkel és információkkal találkozunk, az nagyon durván megemeli a dopaminszintet, viszont ugyanígy gyorsan vissza is csökkenti azt, így tehát a napunk egyből egy dopaminhiányos állapotból indul.

Márpedig az állandó dopaminhullámvasúton nem tudunk pihenni, nem tudunk töltődni. Részben ezért is mondják mindig, hogy meg kell tanulni unatkozni.

T. D./WMN: Kijelenthetjük, hogy az 50 évvel ezelőtti embernek sokkal kisebb volt a dopaminéhsége?

S. B.: Szerintem a legfőbb változás abban látható, hogy mennyi erőfeszítés szükség ahhoz, hogy dopaminhoz jussunk. Anno, 50 évvel ezelőtt is volt az embereknek dopaminforrása – például egy bál –, de annak az átéléséhez erőfeszítést kellett tenniük. Tudták, hogy egy hét múlva lesz, vártak rá, készültek rá. Na ezzel szemben

a mai technológia arra tanít bennünket, hogy zéró erőfeszítéssel is óriási löketet kaphatunk, holott azok a dolgok, amik valóban boldoggá tesznek az életben – párkapcsolat, szakmai előremenetel, hobbi – mind erőfeszítést igényelnek.

Ez az egyik probléma a pornóval is. Ha pornót nézel, úgy elégülnek ki a szexuális szükségleteid, hogy ahhoz semmilyen erőfeszítést nem kellett tenned. Nem kellett fejlesztened a szociális képességeidet, nem kellett jól kommunikálnod, bizalmat építened, randiznod. Egy kattintással megspóroltad ezt az egész utat, viszont a dopaminszinted az egekbe ugrott.

T. D./WMN: És arról még nem is beszéltünk, hogy ezen a bizonyos megspórolt úton sokkal több ingert kaphatunk, mint egy kiváráson, erőfeszítésen alapuló folyamatban. Gyakran esik szó arról, hogy egyre rosszabb a monotonitástűrő képességünk. Ez is ide vezethető vissza?

S. B.: Abszolút. Pedig a monotonitástűrés-képesség egy nagyon fontos skill. Ha meg akarsz tanulni egy hangszeren játszani, akkor egy adott gyakorlatot akár százszor is végig kell venned, újra és újra. Na most ez elsőre elképesztően unalmasnak hangzik, de összességében azt látjuk, hogy azokat a dolgokat értékeljük leginkább, azok teljesítenek ki bennünket emberként, amikben megmutatkozott a kitartásunk. 

Ezzel szemben, ha egy olyan technológiai környezet alakítunk ki, ami maximális élvezettel, de zéró energiabefektetéssel jár, az elsőre vonzó lehet, de hosszú távon árt a mentális egészségünknek. 

Félreértés ne essék, nem vagyok technológiaellenes. Viszont úgy gondolom, más típusú technológiára lenne szükségünk a mindennapjainkban: olyanra, ami erőfeszítést kíván meg, amiben fejleszthetjük magunkat és ami gazdagabbá tesz.

Mondok egy példát: egészen más attitűd szükséges akkor, ha valamit chaten írsz, mint akkor, ha kézzel. Maga az eszköz befolyásolja a szándékod megjelenítését: az előbbin rövidítve, egyszavakban, hibákkal írunk – hisz nincs „költsége” a hibázásnak –, utóbbi esetében strukturálni kell a gondolatainkat, el kell gondolkodni a helyesíráson, hiszen ha hibázunk, kezdhetjük újra az egészet. Mindez pedig visszahat ránk, ugyanis a mindennapjaink során alkalmazkodunk a technológiai eszköz által megkívánt magatartásformákhoz. 

T. D./WMN: Ennek a felszámolása nagyon komoly kihívás úgy, hogy már az egész életünk a technológia köré szerveződött: itt zajlik a munkánk, itt rendelünk ételt, itt foglalunk időpontot az orvoshoz. Neked, aki ezzel foglalkozol, hogy néz ki egy átlagos napod technológiai szempontból? Hol, miben van tere a digitális eszközöknek az életedben?

S. B.: Volt egy kutatásunk, amiből kiderült, hogy ha az emberek fekete-fehérben nézik a készüléküket, akkor átlagosan 60 perccel csökken a napi képernyőidejük, és a depresszió és szorongás pontszámuk is visszaesett, hiszen az kevésbé volt vonzó számukra.

Én azóta fekete-fehér telefont használok, egy „félokos” készüléket, amin csak azok az alapfunkciók vannak rajta, amik fontosak számomra a mindennapokban: hívás, GPS, Spotify, fényképezés, naptár.

Ezeken kívül viszont nem lehet mást telepíteni rájuk, az operációs rendszer letiltja a többi alkalmazást. A közösségi médiát kizárólag asztali gépen használom, így azt is viszonylag ritkán nyitom meg. Emellett, vannak az életemben technológiamentes zónák: ilyen a hálószoba és az ebédlőasztal, és jelenleg hírböjtöt is tartok, kizárólag a barátaimtól informálódom a világ történéseiről. Tudom, erre sokan azt mondanák, hogy dehát fontos tisztában lenni a bennünket körbevevő dolgokkal, de a lényeg mindig eljut hozzám. Nem szabad összekeverni azt, hogy valami aktuális és friss azzal, hogy releváns és fontos is. 

Szerintem elengedhetetlen, hogy meghúzzuk ezeket a határokat, mert annyira erős a technológia felhívó ereje, annyira erős sóvárgást idéz elő, hogy ha nem vagyunk nagyon tudatosak, használni fogjuk.

T. D./WMN: Ha jól sejtem, mi egy generációba tartozunk – egy olyanba, akiknek az első tizenX évében még nem volt jelen a technológia. Szerinted kiknek megy jobban a tudatosság? Nekünk, akik az első 10 évben vakon tapogatóztunk a témában, vagy azoknak, akik már ebbe a világba születtek, de nem ismernek másikat? 

S. B.: Mítosz az, hogy ha valaki minél előbb kerül bele a digitális környezetbe, annál felkészültebb is lesz a kezelésére. Olyan mintha azt mondanánk, minél korábban megy el magashegyi túrára a gyerekünk, annál jobban fog neki menni. A digitális környezet komplexebb és a hosszú távú hatásait nehezebb felismerni és védekezni ellene, ezért fokozatosságra van szükség, és arra, hogy szépen lassan vezessük be, és először erős „offline” skilleket fejlesszünk a gyerekeknél. 

A mostani generáció sokkal nehezebb helyzetben van, és a szülőknek még csak a 20-30%-a kontrollálja a technológiahasználatot. Márpedig fontos lenne, hogy ez megtörténjen, hiszen világszerte romlik a fiatalok mentális egészsége.

Ugyanakkor, ennek meg kell találni a módját, mert a riogatás láthatóan nem működik. Én abban hiszek, hogy új normákat kell teremteni a kisebb közösségekben. 

Véleményem szerint az lenne az ideális, ha az első okostelefon-vásárlás 10-12 éves korban, a közösségimédia-használat pedig 16 éves kor felett jöhetne be a gyerekek életébe.

Elképesztően megterhelő, hogy épp a legérzékenyebb korban, a kamaszkor időszakában arra vannak kényszerítve a fiatalok, hogy online identitást építsenek és menedzseljenek, és elbírják azokat a sokszor fájdalmas visszajelzéseket, amiket a virtuális térben kapnak. 

A tinédzserkor arra való, hogy feszegesd a határaid, csinálj hülyeségeket, aztán tanulj belőle. Na most, ez mára elveszett. Régebben, ha csináltál valamit, pár hónap múlva a kutya sem emlékezett már rá, most viszont óriási a felelősség, hiszen az online térben minden fennmarad. Ezek után nem csoda, hogy a Z-generációt az a kritika éri, hogy nem mernek felelősséget vállalni, nem merik elmondani a véleményüket, és a munkahelyre bekerülve biztatni kell őket.

T. D./WMN: De tudod, milyen dilemmával rukkol elő ilyenkor mindenki: hogy ha nem fér közösségi médiához egy 15 éves, akkor kimarad, lemarad, nem tud a közösség részévé válni.

S. B.: Na igen, ezért kéne nemcsak egy-egy szülőt, de az egész szülőközösséget motiválni. Ha a szülők legalább 80%-a megismerné a tudományos adatokat és veszélyeket, és mindannyian azonos döntést hoznának, a gyerekeknek sem lenne olyan fájdalmas a helyzet.

Ha az osztályban az összes gyerek családjában ugyanaz a szabályozás, akkor nem kell senkinek azt éreznie, hogy kilóg a többiek közül.

Nyilván a kamaszok feszegetik a határokat – és ez rendben is van, ez a dolguk –, de az egyre komplexebb technológiákhoz való hozzáférést ugyanúgy korlátozni kéne, mint a jogsi megszerzését vagy az alkohol fogyasztását. A kollégáimmal közösön iskolákkal dolgozunk, ahol egységes normarendszert alkotunk a szülők, tanárok és diákok bevonásával. 

T. D./WMN: Szerinted lehet jól tiltani? Úgy, hogy az ne váljon kontraproduktívvá?

S. B.: A tiltás önmagában nem old meg semmit. A legfontosabb mellé a szülői figyelem és jelenlét, a valódi élmények és programok biztosítása. A tiltás akkor működik, ha adsz is cserébe valamit, ha megmutatod, hogy lehet örömteli, pihentető dolgokat átélni, kapcsolódni egymással. 

Ugyanakkor én nem szeretném kizárólag a szülőkre és a gyerekekre tolni ennek a felelősségét. Elsősorban a körülöttünk lévő technológiai ökoszisztémának kéne megváltoznia egy sokkal örömtelibb, ugyanakkor kevésbé addiktív irányba. Ahogy a gyerekjátékgyártó gondoskodik arról, hogy olyan babát készítsen, amit egy csecsemő nem tud lenyelni, ugyanúgy figyelniük kéne rá, hogy a digitális eszköz dizájnja és a használati módja passzoljon az életkorhoz.

Az oktatásban pedig valahogy úgy lehetne kezelni a magas komplexitású technológiákat, mint a Harry Potterben a varázslatot: hogy csak az iskolán belül, felnőtt felügyelete mellett lehessen őket használni.

Persze ez radikális paradigmaváltást kíván. 

Ez azonban még távol van, és azt is látom, hogy az oktatási rendszer nem tud lépést tartani a folyamattal, rengeteg szülő pedig nagyon túl van terhelve, és a digitális eszköz bevonása valódi segítségnek tűnik abban, hogy legalább félórát magukra is tudjanak fordítani. Ennek a problematikája pedig már messzire vezet: sajnos a társadalom jelenlegi berendezkedése nem igazán kedvez a szülőknek – gondoljunk csak a szétesett közösségekre és az individualizációra –, és ahogy gyengülnek a társas kapcsolatok, úgy lépnek a helyükbe a technológiai megoldások.

Ez egy nagyon veszélyes irány, ami talán ott kezdődik, hogy a gyerek telefonozik, amíg anya végre hajat moshat, és egészen odáig terjed, hogy Elon Musk jövő évben már 10000 humanoid robotot akar gyártani.

Ezek első körben a munkaerőpiacra készülnek, de innentől lépésekre vagyunk onnan, hogy a valódi emberi kapcsolatokat is kiváltsák velük, legyen szó terápiáról vagy szexuális partnerségről.

T. D./WMN: És ez egyértelműen probléma? Gondolok most azokra, akik számára nem elérhető a terápia, vagy a társas kapcsolatok, és így azért mégiscsak megélhetnék ennek egyfajta béta verzióját.

S. B.: Nos, az most a legnagyobb feladatunk, hogy ezeket a kérdéseket feltegyük és választ keressünk rájuk. Szerintem nagyon veszélyes, ha technológiai megoldásokat keresünk kapcsolati funkciókra, ez egy igazi mézesmadzag, ami elviheti a fókuszt a lényegről. 

Először meg kéne próbálni egy olyan társadalmat építeni, amiben nem magányosodnak el az emberek, és amiben mélyebb strukturális problémákat oldunk meg, és csak utána gondolkodni azon, hogy milyen B opció van még.

Azt gondolom, egy ilyen típusú robot hasonló negatív hatásokat hozhat a személyiségünkre nézve, mint a pornó: ha olyan társad van, aki bármit megenged neked, akivel bármit meg lehet csinálni, az káros hatással lesz a társas viselkedésedre, hátráltathatja a szocializációt, átformálja az igényeidet, és narcisztikus késztetéseket eredményez.

T. D./WMN: Evezzünk egy kicsit optimistább vizekre! Sokat beszélgettünk arról, mire nem használható a technológia – ugyanakkor tudom, hogy te például VR-környezet fejlesztésén is dolgozol. Szerinted hol, hogyan lehet létjogosultsága a digitális környezetnek az életünkben?

S. B.: A Dűne világában, miután az emberiség legyőzi a robotokat és tilossá válik gondolkodó gépeket gyártani, újra az emberi képességeket akarják kimaxolni, saját magukat a lehető legjobb verziójukra fejleszteni. Én ebben látom itt is a megoldást, és egy alaposabban átgondolt technológiai környezet segíthetné is ezt.

Abban bízom, hogy ez a digitális vadnyugat, amiben most vagyunk, a következő 10 évben kezelhetőbbé válik, a sérülékenyebb csoportokat pedig meg fogjuk védeni.

Olyan technológiákat kellene létrehozni, amik erőfeszítést igényelnek a fogyasztótól – mint például a nyelvtanuló vagy a memóriafejlesztő appok –, amik segítenek abban, hogy kiteljesíthessük magunkat, fejlődhessünk, sikerélményeket érhessünk el. Vagy például olyan közösségimédia-platform, ami az online jelenlét helyett az offline kapcsolódásokat segíti.

Takács Dalma