A hőhullám nem csak azért készít ki minket, mert melegünk van – interjú Dúll Andrea környezetpszichológussal

–

Bánosi Eszter/WMN: Számomra nagyon meglepő volt az a gondolat, amit tőled hallottam, hogy a fizikai környezet mennyi emberi konfliktus forrása lehet. Tényleg ennyire befolyásolja a környezet a viselkedésünket?

Dúll Andrea: Igen, a fizikai környezet velünk egyenrangú partner az emberi konfliktusokban.

A környezetpszichológia azt mondja, hogy emberi interakciók nincsenek légüres térben.

A XX–XXI. század nagy vívmánya lett a pszichológiai önismeret, ezért is szívesen és könnyedén tulajdonítjuk egymásnak a problémák eredetét, és evolúciós okunk is van arra, hogy az aktív figyelmünk sokkal inkább a másik emberen legyen, miközben a környezet olyan homályosan van jelen a tudatunkban, mint egy Zoom-videóhívásban az elhomályosított háttér. De sosem vagyunk környezet nélkül, és ebbe a többiek is beletartoznak, ezért beszélünk szociofizikai környezetről, ami egyszerre társas és fizikai.

B. E./WMN: „Nézz végig a lakásodon, majd ha kell, rakj rendet, mindkettő felér egy önismereti utazással!” – írja Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvében. A környezetpszichológia azzal is foglalkozik, hogy az ember lelkiállapota hogyan tükröződik a lakókörnyezetében?

D. A.: Igen, foglalkozunk ilyesmivel, de ezekből az észrevételekből nem készítünk olyan lexikont, amelynek egyik oldalán a környezeti mozzanatok, másik oldalán a pszichológiai megfejtések állnak. Nem mondhatjuk azt, hogy ha három piros színű könyv van a polcodon és az összes többi kék, akkor te nem vagy egy mediterrán típus. Buta példa ez, de az ennél kifinomultabb verziók is eléggé azok, mert nem jelenthetjük ki ilyen egyszerűen, hogy a fizikai környezetben megmutatkozik, ha valaki például mentális problémákkal küzd. A rendetlenség persze mindenképpen jele valaminek, de hogy kiemelkedő tehetségre, kamaszkorra vagy egy paranoid állapotra utal-e, azt sokkal bonyolultabb megfejteni, mint hogy benézek az illető szobájába. Ugyanakkor mivel ember-környezet kölcsönhatásról beszélünk, például a családterápiában is jelen vannak ezek a kérdések, és árulkodó, hogyan élnek a családtagok a szociofizikai helyzetben, hogyan használják a tereket, vannak-e közös használatú tárgyak stb. De ezek megfejtéséhez komplex környezetpszichológiai tudás szükséges.

B. E./WMN: Ha a környezetünknek ekkora befolyása van a viselkedésünkre, feltételezem, hogy a párkapcsolatainkat is nagyobb részben irányítja, mint gondolnánk.

D. A.: Így van, de ez már ott elkezdődik, hogy milyen otthont választunk közös élettérnek, kihez megyünk lakni, veszünk-e közös lakást (és most tételezzük fel, hogy megvannak a lehetőségeink a szabad választásra).

Amikor pedig már elkezdünk együtt élni, igazán szembeötlő lesz, hogy a szociofizikai környezet ugyanolyan aktív résztvevő a helyzetben, mint mi.

Olyasvalaki, akinek eltér a magánszféra-igénye a párjáétól, és szeretne időnként egyedül lenni, örökké frusztrált lesz egy olyan lakásban, ami ezt nem teszi lehetővé, hiszen ez az igénye nem elégülhet ki. Fordított esetben, ha egy lakásban lenne tér az elvonulásra, de a másiknak erre nincs igénye, valószínűleg nem a lakás téri szerkezetét okolja majd, hanem a másiknak fogja tulajdonítani a megjelenő érzéseket. Nem függetleníthetők a fizikai környezettől sem a klasszikus „hol nyomod meg a fogkrémet” vagy „merre gördül a vécépapír” helyzetek, sem az olyan nagyobb volumenű dolgok, mint hogy befogadok-e egy másik embert ténylegesen a nagy queen size-ágyamba – a mi szemléletünk szerint.

B. E./WMN: Ezekben a szituációkban nagyon kirajzolódik, hogy konfliktusaink mennyire territoriális mivoltunkból is fakadnak.

D. A.: Az ember nagyon sok szinten territoriális lény, és nálunk ez jóval bonyolultabb, mint az állatoknál. Ugyanakkor míg náluk a szaganyagok otthagyása elég egyértelmű dolog, mi ezekre a territoriális jelekre már nem figyelünk tudatos módon, mégis elvárjuk a másiktól, hogy észlelje: ez a pad a mi helyünk. Ebből pedig elég sok konfliktusunk származik. Emberként nem megyünk be csak úgy egy másik lakásába szétnézni, már azt is behatolásnak érezzük, ha a szomszéd megáll három percre a házunk előtt, és benéz az ajtón.

A lakásunk különösen izgalmas ebből a szempontból, mert elsődleges territórium, ahol számos tárgy a testünkkel van kölcsönhatásban.

Ha van egy párunk, akkor ő is ugyanúgy nyomot hagy, ráfekszik, ráül valamire, használja a tárgyainkat. Hogy ezt miként fogadjuk, abban intenzív személyiségbeli különbségek lehetnek, és számítanak az olyan családból hozott tényezők is, mint például hogy gyerekkorban szabad vagy erősen szabályozott volt-e nálunk a térhasználat.

Ezt a konfliktust tudattalanul úgy szoktuk feloldani, hogy sok pici territóriumot jelölünk ki a lakásban. Egy jól működő otthonban olyan jelzéseink vannak erre, amiket nem is kell megbeszélni. Nyilvánvaló, hogy nem törünk rá például a másikra a vécén, nem kapjuk ki a falatot a másik szájából. De leülhetek-e megrovó tekintet nélkül a helyére, ha otthon van, vagy meglocsolhatom-e a növényeit – ezek már bonyolultabb helyzetek. Nagyon bonyolult koreográfia ez, amit ha sikerül belőnünk, akkor az együttélés kifejezetten élvezetes, gördülékeny és erőfeszítésektől mentes lesz, és egy olyan otthonba térhetünk haza, ahol tudjuk, hogy várni fog a kedvenc csészénk a pulton, és pont ott lesz a távirányító, ahová tettük.

B. E./WMN: Ettől érezzük otthonunknak a környezetet?

D. A.: Az otthonlevés érzését érdemes kicsit árnyalni, mert ezt a fogalmat sokáig túl rózsaszínűnek tüntettük fel. Egy nehéz környezetben is érezhetjük magunkat otthon, például az anyánk sírjánál, ha társul hozzá az ismerősség, az az élmény, hogy itt tudom, mit kell csinálni, és a megjelenő érzések visszahoznak valami fontos, lényeges dolgot az életünkbe. Érzelmi utalásnak hívjuk, amikor például elmegyünk az érettségi találkozóra, és a 66. percben valaki bedobja: „emlékeztek, az uborka!”, és mindenki rögtön tudja, miről van szó – vagyis egy dolog utalásszerűen hatalmas élménykört hív be, ami az otthonosság egyik fontos jellemzője. A hétköznapi otthonosság elsősorban ez: kimegyek a konyhába, ott van a narancslé, ahol hagytam, félálomban is tudom, hol van a papucsom, átlépem a sérült küszöböt. Vagyis a zökkenőmentes, rutinizált viselkedés adja a lényegét, erre jön az összes többi: az érzelmek, a kapcsolati háló, az emlékek.

B. E./WMN: Milyen rejtett, nem feltétlenül tudatosuló stresszorokkal találkozunk tágabb értelemben vett otthonunkban egy olyan nagyvárosban, mint például Budapest?

D. A.: A zaj, a tömeg, a hangok, a szagok, a látvány, a testérzetek, tehát minden, amit a környezetpszichológia ambiens, körülvevő környezetnek nevez, a városban mennyiségileg intenzívebb, ráadásul ezek egymásra is hatnak, egymást erősítik. Hogy egy aktuális helyzetről beszéljek,

azért is nagyon embert próbáló ez a hőhullám, mert nemcsak arról van szó, hogy az emberi test hőterhelhetőségét kimaxoltuk, hanem ebben a forróságban megváltozik a vizuális észlelésünk is: a városi aszfalton vibráló levegőtől rosszabbul látunk, és egészen más a szagérzékelésünk, még ha ez nem is tudatosul bennünk.

Vagyis ha csak egyfajta inger is megváltozik, az hatással lesz az egészre. Az ambiens ingerek szempontjából tehát nehezebb az élet egy nagyvárosban. Eddig azt mondhattuk, hogy az emberek elég jól alkalmazkodtak a városi környezethez, most azt gondolom, hogy életet átíró lesz, ha ennyire meleg marad, hiszen a napi ritmusra, a helyhasználatra, a mobilitásra is hat a városi ingerek megváltozása. Ugyanakkor a másik oldalról nézve a nagyvárosi környezet érzelmi-, gondolati-, viselkedési tartalmakban gazdag mező is. Mondhatjuk azt, hogy Janus-arcú a város. 

B. E./WMN: Hozzá tudunk szokni ehhez a sok környezeti stresszhez?

D. A.: A környezeti, és ezen belül a városi stresszben pont az az ártalmas, hogy elképesztő módon meg lehet szokni, azaz figyelmen kívül lehet hagyni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kúszik a bőrünk alá, és meríti le sunyi módon az idegrendszer figyelmi kapacitásait és egyéb töltéseit. Nem is kell egész nap mást csinálni, mint ülni a Széll Kálmán téren, és az, ahogyan áramlik körülöttünk az a rengeteg ember, észleljük a sokféle szagot és zajt, bőven elég ahhoz, hogy elfáradjunk.

Az ember figyel, monitoroz, folyamatosan értelmezi a körülötte lévő környezetet, hogy felkészüljön az esetleges veszélyekre. Ez borzasztóan fárasztó, és sokszor teljesen tudattalanul történik.

Fenntarthatósági kutatások is kimutatták, hogy egy idő után még rendkívül szemetes, büdös, zajos környezetben sem észlelnek tudatosan az ott élők semmi zavarót, mert ezek a tényezők észrevétlenül bebújnak a tudat háttérfüggönye mögé, ami különlegesen ártalmassá teszi őket. Mivel a fizikai környezet nem tudatosul, még az egészen extrém dolgok sem, ezért nem könnyű ezeken változtatni. Ráadásul még azt a pszichológiai manővert is meglépi a tudatunk, hogy ezt az ártalmat nem a fizikai környezetnek tulajdonítjuk, hanem a többi embernek. A legtöbb nagyvárosi konfliktus sokszor ebből ered.

B. E./WMN: Mitől függ akkor, hogy pozitív-e a megélésünk egy várossal kapcsolatban?

D. A.: Kialakulhat pozitív viszonyulás akkor is, ha a város nem kifejezetten szép, vagy nehéz ott élni – ez sok mindenen múlik. Vannak mérhető mutatók, melyek összefüggésbe hozhatók az általános életminőséggel, például hogy mennyire zsúfolt, esztétikus egy városi környezet, mennyire közvetíti a történetiséget, az emberi gondoskodást. Érdemes elkülöníteni, hogy turisták vagy lakosok szempontjából beszélünk-e arról, mi teszi elviselhetővé, élhetővé a városi környezetet a mindennapok szintjén.

Vannak olyan mozzanatok, melyek első hallásra nem pszichológiaiak, de lefordíthatók arra; ilyen például a jó közlekedés, ami a mobilitási igényünkhöz rendelhető. Ám pusztán attól, hogy eljutsz A-ból B-be, még nem fogod jól érezni magad. Komfortosnak akkor mondható a közlekedés, ha ehhez megfelelő higiéniai viszonyok, privátszféra-szabályozás társul, ha az útvonal szép, tudunk közben tájékozódni és így tovább. Azért örülünk ennyire egy párakapunak vagy egy zöld villamospályának, mert ebből azt érzékeljük, hogy kapunk valami extrát is a funkcionálison túl. A város élhetősége szempontjából nagyon fontos tényező, hogy van-e benne megfelelő természeti környezet. 

B. E./WMN: Érezzük a bőrünkön, milyen jó egy fa árnyékában időzni, és mennyit számít, ha térkövezés helyett növényeket ültetünk. Környezetpszichológiai szempontból miért fontos, hogy minél több zöld vegyen körbe minket a városban is?

D. A.: Az emberek elég nagy százaléka városokban él, és ez az arány nő, de ettől még erős evolúciós maradványként ott van bennünk, hogy sokáig természetes környezetben éltünk. Ugyanakkor a természetközeliséget túlidealizálni sem kell, hiszen ha egy tősgyökeres budapestit kivinnének egy természetes vadonkörnyezetbe, nem biztos, hogy pár nap után annyira élvezné.

Még azt sem mondhatjuk, hogy a város annyira emberidegen lenne, hiszen a művi környezetet magunknak alkottuk meg a saját szükségleteink kielégítésére.

Ilyen értelemben „ez a hajó már elment”, de a természetorientáltságunk megmaradt, hiszen ismerünk olyan problémákat, amelyek a természethiányból fakadnak, és a természeti környezet sok olyat tud, amit az épített környezet nem. 

Az utóbbi a természetihez képest túl komplex, monoton, bizonyos szempontból sémákat követ, miközben a természeti környezet optimálisan változatos, ami az idegrendszerünk működése szempontjából is nagyon fontos. Ahhoz, hogy a városi környezetben használt figyelmi és észlelési mechanizmusaink újratöltődjenek, kell a természet. A természeti formák, hogy nincs bennük merőleges, tiszta párhuzamos vagy sima felület, felüdítik az észlelőrendszerünket, és újratöltik a spontán figyelmünket. A tájépítészeknek érdemes edukálniuk az embereket arra, hogy amiről évszázadokon keresztül azt tanultuk, hogy szép, nem biztos, hogy hasznos és előremutató is. Fontos lenne megtanulni szépnek látni a méhlegelőt vagy a zabolátlanul növő füvet, mert ez segít a túlélésben. Nagyon izgalmas fázisban vagyunk most az emberiség történetében, hiszen viszonylag elég rövid időn belül kell eljutnunk oda, hogy a természetnek nemcsak az a szerepe, hogy megszépítse az épített környezeteinket, hanem a túlélésünk záloga is, hiszen más lesz a hőszabályozás, vízmegtartó képesség egy városban, mint eddig. Kihívás, de egyben lehetőség is az emberi faj számára, hogy más módon nézzen a város és az ember egységére.

Fotó: Juhász János

Bánosi Eszter