„44 éves vagyok, szeretném elkezdeni az életemet” – Tamás története

–

„Nagyon parás az életem – kezd bele a történetébe Tamás. Ózdon született, a híres-hírhedt Hétes telepen. Azt meséli, a családtagjai jobbára vaslopásból és uzsorázásból tartották fenn magukat, a szülei mind a ketten alkoholbetegek. – Arrafelé, mire megjön a családi pótlék, már senkinek egy fillére nincs, amit a gyerekeire költhetne. Akik így kénytelenek félmeztelenül iskolába, óvodába járni, és nincs mit enniük. Hál’ istennek, én nem ott nevelkedtem.”

Tamást ugyanis már a kórházban kiemelték a családjából. „Tizennégyen voltunk testvérek… legalábbis most annyiról tudok. Mindannyian nevelőszülőknél, vagy otthonban nőttünk fel. Hatan közülünk már meghaltak – öngyilkosok lettek, túladagolták magukat, vagy börtönben hunytak el” – mondja. Tamás helyhiány miatt egy fogyatékossággal élőkre specializálódott állami intézménybe került. Innen nyolcéves kora körül lehetősége lett volna átmenni egy másik helyre, de mivel azt addigra nagyon megszokta, inkább maradt. „Egy gyönyörű kastélyban volt az intézet Tornanádaskán, Miskolchoz közel, én ezt tekintettem az otthonomnak.”

Itt végezte el az általános iskolát, majd egy hároméves állattenyésztő tanfolyamot. „Nagyon szerettem iskolába járni, a kedvenc tantárgyam az ének volt és az irodalom. Az irodalomért éltem, haltam, imádtam olvasni.” Tehetséges is volt,

15 évesen az országos szavalóversenyen első helyezett lett, és különdíjat is kapott, de az intézet kulturális fesztiváljain is nagy sikerrel szerepelt különféle színdarabokban.

Azt mondja, a környezetében sokan szerették, és valahogy mindig a középpontba került.

Azonban mindig is foglalkoztatta, vajon milyen lehet a családja. Ezért aztán egy nap fogta magát, megszökött az intézetből, és elment Ózdra abban a reményben, hogy megtalálja a családtagjait, bár csak annyit tudott, hogy arrafelé élnek. Néhány napig egy buszmegállóban húzta meg magát, amikor megszólította egy asszony, és megkérdezte a nevét. „Amikor megmondtam, a szívéhez kapott, aztán felajánlotta, hogy elkísér a Hétes telepre, a családomhoz. Remegtem, bőgtem, el sem hittem, hogy végre megtudhatom, ki az anyám, és az apám. Akkor még semmit nem tudtam róluk, ahogy azt sem, hogy ennyien vagyunk testvérek.

Én addig abban a hitben éltem, hogy van egy tök sirály apám és anyám, akik valamiért lemondtak rólam. Azt gondoltam, én vagyok a hibás, amiért soha nem kerestek. De amit akkor ott láttam… az katasztrófa volt. Botrány. A háznak se oldala, se teteje, téglákon főztek, a földön aludtak, télen, nyáron. Félmeztelen gyerekek szaladgáltak, közben ment az alkoholizálás. Engem betettek lakni egy állítólagos keresztszülőhöz, ott megetettek, lelkesen fogadtak.

Akkor még fogalmam sem volt, hogy mire megy ki az egész.” 

Pár nappal később Tamást igen előzékenyen bekísérte a família Miskolcra, hogy ott felvehesse azt a pénzt, ami születése óta gyűlt a számláján. (A gyermekvédelmi intézményben felnőtt fiatalok 18 éves koruktól vehetik fel azokat a juttatásokat, például az összegyűlt családi pótlékot, amik addig hónapról hónapra adódtak össze a számlájukon. Ez az indulótőke több százezer forinttól többmilliós nagyságrendű lehet. Hogy ennek milyen következményei lesznek, és hogyan válhat fél éven belül hajléktalanná egy állami gondozott gyerek, arról Zebegényi Péter írt nálunk, elolvashatod ITT.) 

Tamást a rokonai megnyugtatták, hogy nekik bőven elég az, ha a benzinpénzt kifizeti, a többivel azt csinál, amit csak szeretne. „Mikor visszaértünk a telepre, két napig még jól bántak velem, mindenkinek testvér voltam, meg a jótevő angyalka.” Végül az összes pénzét, több mint 900 ezer forintot szedtek el tőle, majd úgy, ahogy reggel felébredt, alsógatyában, mezítláb, póló nélkül elzavarták. „A teleptől egészen az állomásig kergettek. Felszálltam a vonatra, látta a kalauz, hogy milyen állapotban vagyok, úgyhogy elvitt úgy, ahogy voltam, Miskolcig. Onnan gyalogoltam aztán el az otthonig. Több mint két hétig nyomtam az ágyat utána. Rettegtem mindenkitől, meg sem tudtam szólalni.” Tamást lelkileg rettenetesen megviselték a történtek.

Egy szerencséje volt: a rokonai nem tudták, hogy a felvett pénzeken kívül Tamásnak még közel egymillió forintnyi életbiztosítása is van. Ezt amikor megkapta, elhatározta, hogy új életet kezd, és felmegy Budapestre dolgozni. „Olyan volt nekem a főváros annak idején, mintha Los Angelesbe készülnék. A vonaton tele voltam várakozással, vajon miket fog tapasztalni. Milyen kihívásokkal fogok szembesülni? Vajon fogok-e jó emberekkel is találkozni?

Egyáltalán, léteznek jó emberek is?”

A gyermekvédelemben töltött évei során egy baptista gyülekezet is támogatta Tamást, ők rendszeresen látogatták, és segítettek neki elhelyezkedni egy munkásszállón is. Tamás egy áruházban kezdett el dolgozni takarítóként, de aztán mégsem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Rossz társaságba került, majd kábítószerezni kezdett. „Sokáig csak a drogban találtam megnyugvást, kristályt (azaz metamfetamint – a szerk.) és mefedront szúrtam magamba. Ha be voltam állva, saját magamat tudtam adni. Jó volt nem foglalkozni semmivel.”

Aztán (ahogy ő fogalmaz) amikor krisztusi korba lépett, olyan bántalmazás érte, ami miatt azóta is emlékezetkiesései vannak. „Elmentem egy romos házba cuccozni, ahol belefutottam egy csávóba. Kérte, adjak neki is a drogból. Amikor elutasítottam, fejbe vágott egy vasrúddal, aztán ledobott a harmadik emeletről. 24 órán keresztül feküdtem ott eszméletlenül, amikor észrevett egy taxis. Ő hívta ki a mentőket. Hat hónapig voltam kómában, de valamiért túléltem. Hálás vagyok érte, hogy kaphattam még egy lehetőséget az élettől. Közben mindenki lemondott rólam, aki ismert, meg voltak róla győződve, hogy meghaltam.”

Miután Tamás magához tért, még jó háromnegyed évig nem tudott beszélni. Aztán történt valami. „Farsang volt az intézetben, ahol bárki, akinek kedve volt, kiállhatott szavalni. Én is jelentkeztem. Csodálkoztak is. Kiálltam, és elmondtam azt a verset, amivel annak idején az iskolában különdíjas lettem: A szeretet himnuszát (Pál apostol első levele a korintusiakhoz – a szerk.). Az ápolónők bőgtek.”

Végül kiengedték a kórházból, de hetente visszajárt látogatóba, mert nagyon megszerette az ott dolgozókat. Mellette NA-csoportba (az anonim drogfogyasztók gyűlésére), illetve a Golgota gyülekezetbe is jár, utóbbiról úgy gondolja, az életét mentette meg. A drogok fogyasztásáról azonban továbbra sem tud lemondani (beszélgetésünk idején azt mondta, hogy egy hete nem használt semmit), emiatt az albérletéből is kitették, azóta különféle szállókon él.

„Sajnos eléggé lecsúsztam.”

Lakott egy darabig a Magyar Vöröskereszt Madridi úti szállóján, és a szerfüggőknek segítő Váltóházban is. Jelenleg a Twist Olivér Alapítvány üzemeltetésében lévő átmeneti szállón él, ahol két évet tölthet el, addig kell összeszednie magát. „Én mindig úgy tudtam talpra állni, hogy a földtől lejjebb csúsztam” – mondja, majd hozzáteszi, most megint egy lefelé tartó szakaszában van az élete, nem tudja, miért. „Ez a hely (a Twist Olivér átmeneti szálló) azoknak szól, akiket sehová máshová nem vesznek már fel. Azt mondják, azért vannak, hogy lehetőséget adjanak akár a félholtnak is. Van egy tervem, de ahhoz munkalehetőség kell. De lesz az is. Én mindig is fel tudtam állni – bizonygatja Tamás. – El kell jutnom odáig, hogy összegyűjtsek annyi pénzt magamnak, hogy ki tudjak esni ebből a hajléktalan életformából” – teszi hozzá, ám amikor visszakérdezek, miért pont a kiesni szót használta egy cselekvőbb ige helyett, nem válaszol. Helyette ezt feleli:

– 44 éves vagyok, szeretném elkezdeni a saját életemet. Tudom, hogy képes vagyok rá.

– Mit kívánjak neked ehhez, Tamás?

– Hogy legyen hozzá erőm.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa