Nádudvari Péter: Az árva fiú vacsorája
Szerzőnk, aki „civilben” gyógypedagógus, rengeteg önkéntes munkát végez. Egy olyan emlékét meséli most el, amely különösen mélyen belé égett: egy gyermekotthonban, ahol zenélt, megismert egy tragikus sorsú fiút, akire azóta is sokszor gondol. Az ő története következik. Nádudvari Péter írása.
–
Még egyetemista voltam, amikor egy nap gitárral a kezemben, apró ajándékokkal és édességgel telepakolt hátizsákkal a hátamon, kíváncsi és szeretetteljes várakozással a szívemben elindultam egy gyermekotthon felé. Az egyik barátom már volt ott korábban, ő biztatott, hogy töltsek el egy délutánt és egy estét az otthonban, mondván, „»Peti bácsit« nagyon szeretni fogják azok a gyerekek, majd meglátod”.
Egy héttel a látogatásom előtt beszéltem az ottani nevelőkkel is, akik tudtomra adták, hogy árva és szociálisan árva (vagyis hátrányos helyzetű családokból kiemelt) gyerekek élnek az intézményben, és hangsúlyozták, a jó szándék mellett erős lélek is kell majd a velük való találkozáshoz: az élet keményen megsebezte őket, egyikük-másikuk kifejezetten vad – telhetetlenül szomjazzák a szeretetet és a figyelmet.
Miután beléptem az otthon kapuján, egy szempillantás sem kellett hozzá, és megszámlálhatatlanul sok kar ölelt körül, fölöttük pedig ragyogó tekintetek rengetegét láttam. „Honnan jöttél? Meddig maradsz nálunk? Mit hoztál nekünk? Ugye, focizol majd velünk? Megnézhetem a gitárod?” – záporoztak felém a kérdések, én meg hirtelen nem tudtam, melyik újdonsült játszópajtásommal elegyedjek szóba. Így inkább kibontottam a hátizsákomat, és mindenkinek adtam valami apróságot. Utána pedig elővettem a gitárom, belekezdtem egy dalba, mire hirtelen egy egész gyerekkórus gyűlt körém.
A rögtönzött koncertünk – amelyben a nevelők is nagy örömüket lelték – sokáig tartott, nem is emlékszem, hány ráadásszámot kellett énekelnünk a végén. Miután elpakoltam a gitárt, a fiúkkal és néhány lánnyal elmentünk focizni a közelben lévő pályára, ahol addig rúgtuk a bőrt, amíg el nem kezdett esni az eső. Miután visszaérkeztünk az otthonba és kicsit kifújtuk magunkat, hatalmas zsivajjal teltek meg az ebédlő falai: a gyerekek újabb kérdéseket szegeztek nekem: „Mit dolgozol? Mióta zenélsz? Melyik a kedvenc focicsapatod? Van barátnőd vagy feleséged? És gyerekeid?” Miután mindenkinek válaszoltam – gyakran ketten-hárman kérdeztek egyszerre, így sokszor nehéz volt kibogoznom a mondatokat –, megakadt a szemem egy vékonydongájú, tizenkét-tizenhárom év körüli fiún, aki a többiektől elkülönülve, egy fotelban bámult maga elé. Odamentem hozzá. Lenyűgözött gyönyörű, nagy kék szeme és a végtelen tisztaságot, egyben szomorúságot sugárzó lénye.
– Szia, barátom, hát téged hogy hívnak? – kérdeztem tőle.
– Imi vagyok – válaszolta.
– Gyere te is közénk, Imi, ne szomorkodj itt magadban! – biztattam.
– Nincs kedvem játszani, inkább egyedül szeretnék lenni – mondta egykedvűen.
„Imi, megmutatjuk Peti bácsinak a szobánkat, gyere velünk te is!” – mentették meg a helyzetet a többiek, majd karon fogtak, és körbevezettek az otthonban. Minden egyes szobában titkok egész birodalma nyílt meg előttem: mindenki elmesélte, ki a legjobb barátja, vagy ellenkezőleg: kire neheztel éppen; kibe szerelmes, mi történt vele tegnap az óvodában vagy az iskolában. Miközben hallgattam őket, hirtelen megcsapott a felismerés, hogy a legtöbb, amit adhatok nekik, az nem a plüssállat vagy a csokoládé, hanem az időm és az őszinte érdeklődésem, töretlen figyelmem. Ugyanis a nevelőknek sajnos nincs idejük nap mint nap hosszú percekig hallgatni, mi nyomja éppen a szívüket, hiszen éjt nappallá téve azon fáradoznak, hogy jusson étel az asztalra, fel legyen újítva a már igencsak leharcolt udvar, mindenki elkészítse a leckéjét, ne legyen hiány ruhából és cipőből – hogy csak néhányat említsek a milliónyi teendő közül.
Az egyik legfontosabb dologra, a mélyen megsebzett lelkek gyógyítására viszont csak ritkán jut idő,
pedig nagy lenne rá a szükség – erre akkor jöttem rá, amikor a kis barátaim a gyermekotthon előtti életükről meséltek nekem. Olyan történeteket hallottam, amelyek után meg sem tudtam szólalni. Úgy gondoltam, a lélekölő iszonyatra nem a már ezerszer hallott, elkoptatott frázisok, hanem egy szelíd, hosszú ölelés a legjobb gyógyír – ami persze nem tudja varázsütésszerűen eltüntetni mindazt a fájdalmat, amit ezek a gyerekek már örökké magukkal hordoznak, de bíztam benne, hogy legalább azokban a percekben újra megtapasztalják, milyen a léleksimogató szeretet.
Amikor már az utolsó szobát látogattam meg, akkor jutott eszembe, hogy miközben a többiek csak meséltek és meséltek, Imi meg sem szólalt. Odaültem hát mellé: a gyönyörű kék szemét fájdalmak végtelen óceánjának láttam, amelynek a mélyéről mintha segélykiáltás tört volna fel. „Gyerekek, kimegyek egy kicsit beszélgetni Imivel, nemsokára jövünk vissza” – mondtam a többieknek, majd az egyik karommal átöleltem a fiú vállát, és elindultunk az udvar felé – addigra már elállt az eső. Kérdeznem sem kellett, egyből tudta, miért hívtam ki.
„Két hete kerültem ide. Anyát és apát korán elvesztettem, utána nevelőszülőkhöz kerültem. Nagyon szerettek engem, de néhány év után azt mondták, nem tudják többé a gondomat viselni, ezért egy másik családhoz kerültem. Majd ők is lemondtak rólam, és idehoztak. Nem értem, miért nem kellek senkinek sem…”
– mondta reménytelen panaszossággal, miközben lassan sétáltunk. Aztán egyszer csak megállt, rátette a fejét a vállamra, én pedig megsimogattam az arcát – ismét úgy gondoltam, az együttérző csend többet mond minden szónál. Hosszú percekig maradtunk így. „Gyertek vacsorázni” – hallottuk egyszer csak egy nevelő hangját, bementünk hát, és Imi megkért, hogy üljek le mellé. Két szelet lekváros kenyér volt a tányérján.
„Peti bácsi, vacsorázz te is velünk, tessék, edd meg ezt”
– mondta Imi, miközben az egyik szeletet nyújtotta felém. Ekkor láttam először mosolyt az arcán. „Drága barátom, nagyon kedves vagy, de még nem vagyok éhes, és különben is: szükséged van a sok kalóriára, hogy nemsokára még nálam is erősebb legyél” – válaszoltam neki, de közben összeszorult a torkom: ez a ki tudja, hányszor visszautasított fiú megosztotta volna velem az összes „vagyonát”, ami akkor nem volt más, csak az a két szelet lekváros kenyér. Újra szavak nélkül maradtam.
Miután a gyerekek megvacsoráztak, elköszöntem tőlük, de nem volt könnyű a búcsú: Imi és a többiek még a kapuban is kérdezgették: „Hazaviszel magaddal? Leszel az apukám? Örökbe fogadsz engem?” Fájó szívvel mondtam, hogy annyit tudok csak ígérni, valamikor újra meglátogatom őket, és ha írnak nekem, visszaírok.
Hű maradtam az adott szóhoz: vissza-visszalátogattam az otthonba, és mindig válaszoltam a gyerekek kedves, érdeklődő soraira. Aztán néhány éve az egyik nevelő üzenetet küldött: „Imi tegnap meghalt. Fél éven belül elvitte egy súlyos betegség. Nagyon szeretett téged, mindig sokat beszélt rólad.” Miután elolvastam a megrendítő szavakat, arra gondoltam: az égi fogadóbizottság, amely csak a szív érdemeit nézi, biztos többfogásos díszvacsorával várta a fiút.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Pablo Rodrigo Sanchez Remorini