„A hangkeltés öröméhez nem kell tudás, csak mozdulat” – a Bélaműhely a limlomokból is hangszert varázsol

–

A földön, babzsákon, fotelekben üldögélő gyerekek tágra nyílt szemmel figyelik, ahogy a hordó, a fazék, a teknő vagy a locsolócső hangszerré válik. Nem fukarkodnak a visszajelzéssel: vidáman csettintgetnek, tapsolnak, bekiabálnak, nevetnek. A közönség tagjai a hangszerbemutató után maguk is zenészekké válnak: szabadon kipróbálhatják az eszközöket, majd spontán zenekart alkotnak, és egy önként jelentkező karmester irányításával játszanak a választott hangszereken.

Hangszercséplés a romatelepen

Ózdon vagyunk, a Van Helyed Rendszer bázisán. Itt a családok bevonásával a gyerekek már magzati kortól egészen fiatal felnőtt korukig mindennap egy komplex patronálási módszertan keretében oktatási, szociális, egészségügyi, kulturális és alkotó, valamint sportszolgáltatásokat kapnak.

Most épp a Bélaműhely zenei programján vesznek részt, amely heti rendszerességgel zajlik a 8–12 éves korosztálynak. Az első alkalomhoz a kisebbek és nagyobbak is csatlakozhatnak, hogy lássák, mi folyik majd fél éven keresztül a stúdióban, hiszen az ide járó gyerekeknek gyakorlatilag ez a második otthonuk. Az alapítvány munkatársa kora délután kisbusszal szedi össze őket a különböző intézményekből, majd néhány órával később haza is szállítja őket.

„Másképp nem működne a dolog” – mondja Kiss Mónika, akitől azt is megtudom, hogy a Van Helyed Rendszeréhez tartozó gyerekek kivétel nélkül elvégzik az általános iskolát, és továbbtanulnak a középiskolában, ami a hátrányos helyzetű gyerekek esetében sajnos országosan egyáltalán nem jellemző.

Az Ózdon és Budapesten működő Van Helyed! Alapítványt Bódis Kriszta pszichológus, író, dokumentumfilmes hozta létre, aki 30 éve dolgozik a társadalom peremén élő emberekért.

2014-ben kezdte felépíteni a Van Helyed! oktatási rendszerét azzal a céllal, hogy a minőségi szolgáltatásokhoz és oktatáshoz való hozzáférés megteremtésével megszakítsa a nyomor újratermelődését, kényszerpálya helyett életpályára állítsa a társadalom peremén élő fiatalokat.

A Van Helyed Rendszerében a nyitás óta már nagyjából száz patronált végezte el a középiskolát vagy szerzett szakmát, és egyre többen járnak egyetemre is.

A Bélaműhely és a Van Helyed! közös hitvallása, hogy az oktatásnak szerves része az alkotás, és mindkettőhöz egyenlő hozzáférést kell kínálni már kisgyerekkortól minden gyerek számára.

A Bélaműhely bemutatkozó foglalkozásán a bölcsistől kezdve a kamaszig, mindenki kedvére csépelheti a szobában kihelyezett, szokatlan hangszereket. Találunk itt járólapokat, végre meghallgathatjuk, „hogy szólnak, ha nem pazaroljuk el őket arra, hogy leburkoljuk velük a konyhát”, vannak biciklipedál-hajtókarok, amik elrendezés és megszólaltatás szempontjából leginkább a xilofonra emlékeztetnek.

Egy óvodás kisfiú különféle méretű műanyag palackokból és dobozokból álló „dobokat” csatol a derekára, míg egy addig zárkózottabb iskolás a serpenyőkből álló dobszettet üti.

Én pedig a zsibongás közepette azon kapom magam, hogy átszellemülten rázogatok egy régi számítógépes billentyűzetet, és hallgatom, ahogy a karom lendületétől függően változik a kilazult betűk zörgése.

A másfél órás program alatt gyakori szerepcserékkel legalább tizenöt gyerek megtapasztalja, milyen az, amikor egy frissen megismert eszközt ösztönösen megszólaltat, és a társaival közösen, egymásra, valamint a karmesterre odafigyelve, hangok összességét, egyfajta improvizatív zenét hoz létre.

Ez az a karmesterjáték, amelyet bármiféle zenei előképzettség nélkül, sőt kortól, nemtől, származástól, szociális helyzettől függetlenül bárki játszhat a Bélaműhely közreműködésével.

Újragondolni a hangokkal való viszonyt

A karmesterjáték mindenkinek való, akiben megvan a vágy arra, hogy hangokat csaljon elő az őt körülvevő tárgyakból.

Rimóczi István (Istu), a Bélaműhely alapítója szerint ez a vágy valójában születésünktől fogva mindannyiunkban ott rejtőzik. Amikor a kisbaba ösztönösen megmarkolja a körülötte heverő holmikat és rázogatja, ütögeti őket, egyrészt tapasztalatot szerez az őt körülvevő világról, másrészt kialakul egy egészséges kapcsolata a hangokkal.

Ezt a kíváncsiságot és a hangokhoz való természetes viszonyt kell megőriznünk a gyerekekben, a felnőttekben pedig újrateremteni. A Bélaműhely nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé, mint hogy a saját készítésű eszközeivel és egy biztonságos közeg létrehozásával hozzásegítse az embereket a hangkeltéshez való viszonyuk újrahuzalozásához.

Hogy erre miért van szükség?

„Manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy zenélni csak úgy lehet, ha választunk egy hangszert, majd éveken át tartó munkával megtanulunk rajta játszani. Ez a folyamat azonban legtöbbször felülírja a hangokkal való ösztönös kapcsolódásunkat és nem ritkán frusztrációt ültet el bennünk, sőt meghatározza a zenéről való gondolkodásunkat is. Sok felnőttet látunk a foglalkozásainkon, akik karba tett kézzel állnak, és amikor az orruk alá tolom az eszközt, alig akarják kézbe venni, szabadkoznak, hogy nincs ritmusérzékük, ők ehhez nem értenek. Aki pedig tanult már zenélni, azért vonakodik, mert fél a hibázástól, nem mer szabadon kísérletezni.”

A zenei nevelés ma a kottaolvasással, a zenei hangok megismerésével, a szolfézzsal fonódik össze, aminek a szükségességét a Bélaműhely tagjai sem vonják kétségbe, de fontosnak tartják megmutatni, hogy a zenével való ismerkedés nem ezzel kezdődik.

Honnantól zene a hangkeltés?

„Valójában minden mozdulatunknak van hangja. A szívverésünk, a légzésünk is hanggal jár. Maga az emberi test csupa cső, húr és membrán, akárcsak az épületeink, a tárgyaink. Innen nézve egy folyamatos zenei jelenlétben élünk. A hangkeltéshez nem kell tudás, csak mozdulat. Mi ebből indulunk ki: az ösztönös mozdulatból, ami magával hozza a hangkeltés örömét. Aki ezt megtapasztalja, annak rögtön kiül a vigyor az arcára: a hangok által megtörténik a varázs. Ha ez megvan, nekünk nincs más dolgunk, csak tartani a teret és vigyázni, hogy ne boruljon ki a kávé” – mondja nevetve Istu.

Foglalkozásaikon nem akarják tanítani a résztvevőket, „csupán” támogatják őket abban, hogy saját intuícióik szerint kísérletezzenek. A hangcséplés is erről szól: nem magyarázzák el, mi mire való, csak helyet, időt és eszközt kínálnak a hangokkal való kapcsolódásra. Persze ha valakinek a testtartásán, arckifejezésén azt látják, hogy elakadt, odamennek hozzá, és bevonják a zenélésbe.

Az is jó kérdés, lehet-e egyáltalán zenének nevezni azt, ami ilyenkor megszületik.

„Egy kívülálló, aki benyit egy foglalkozásunkra, talán nem tartaná zenélésnek azt, amit mi csinálunk. De nem is ez a fontos. Nincs ilyen elvárásunk a résztvevők felé, hogy zenéljenek az eszközökön. A játék a lényeg. Így szoktuk mondani: játszom egy hangszeren. Hát akkor tényleg játssz, ne csak mondd! A legjobb, ha el tudjuk engedni a zenéről kialakított elképzelésünket és a hozzá kapcsolt elvárásokat, mert ezek akadályozzák a szabad játékot, önkifejezést.” 

Amikor a diplomás zenész a biciklikormányt fújja

A zenekarban nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a diplomás és az autodidakta zenészek száma. Iszlai Reni, aki klarinétművészként került a Bélaműhely fúvós hangszerei mellé, először sokkoló, majd felszabadító utazásként élte meg a közös, improvizációkon alapuló zenéléseket.

„A zeneakadémiai világ könnyen versenyistállóvá válhat, ahol a tökéletességre való törekvés mögött eltűnik az öröm. Jegyzetelik a hibáidat, és hagyományokhoz vagy kötve, amiket a lehető legpontosabban kell visszaadni. Egy idő után az a belső hang kezd kialakulni, hogy »ez úgysem fog sikerülni«.

Én ebben a miliőben töltöttem sok időt, majd bekerültem a Bélaműhelybe, ahol nem kell hangról hangra kitalálnom előre, mit és hogyan fogok csinálni. Nem igazán lehet precízen irányítani a bélaműhelyes hangszereimet (locsolócső, biciklikormány stb.), megszólalnak, ahogy megszólalnak, és ezt el kell tudni fogadni. A tartalomra figyelek, a kifejeződése másodlagossá válik.
Ez egy teljesen másik véglet, ugyanakkor itt is megvan a minőségre törekvés, csak teljesen más szabályrendszer szerint. Ezzel meg kellett küzdenem; én a mai napig érzek egy determináltságot, amit a hagyományos zenei képzettségem hagyott maga után. A karmesterjátékban például nem szeretek karmesterkedni, hamarabb megfojtanak a gondolatok, mint hogy tudnék cselekedni.

Nekem a Bélaműhellyel való munka felér egy terápiával; hosszú idő volt, mire belenőttem a szerepembe, de mára sokkal jobban tudom vállalni a zenélésben is azt, aki én vagyok, és ez visszahat az előadó-művészetem más területeire is.

Sőt, itt egy olyan énemet is megélhetem, ami a mindennapjaimban háttérbe szorul: lehetek nyersebb, direktebb, vadabb, bevállalósabb. Egyedüli nőként nem mindig könnyű egy olyan zenekarban, ahol minden férfi nagyon karakteres, erős személyiséggel bír; meg kellett tanulnom úgy hallatni a hangom, hogy meg is hallják. Ugyanakkor a »bélák« mindannyian mély érzésű, önmagukra reflektáló emberek és mindig rájövök, hogy ez számomra biztonságos terep a fejlődéshez.”

A biztonságérzet megteremtése nemcsak a tagok közti együttműködésben, de a résztvevőkkel való kommunikációban is kulcsfontosságú.

„A mi feladatunk az, hogy a foglalkozásaink elején bizalmat és kíváncsiságot ébresszünk az emberekben. Azt szeretnénk sugallni, hogy bármit kipróbálhatnak, itt nem tudnak hibázni. Nem lehet elrontani a hangkeltést! Csak az a fontos, hogy a gondolkodás ne írja felül a cselekvést.”

A kecskeméti vasteleptől az alternatív módszertan kidolgozásáig

A Bélaműhely 2007-ben Kecskeméten két barát lelkesedéséből indult: Istu és a ma már Lengyelországban élő Varga Merse elhatározták, hogy elektromos áram nélkül hoznak létre elektronikus zenét saját kezűleg összeeszkábált tárgyakkal. Ócskavastelepekre jártak alapanyagért, az akkoriban beszerzett 200 literes hordóból készült a „gettómarimbula”, amelyet a mai napig használnak a fellépéseken.

Első hangszereik között szerepelt Kotormán Norbert Pentakornis nevű szobra, amelyet öt darab, szibériai márványból készült, pentatonhangolású, fúrt kőtömb alkot. Mivel a szobor 750 kilót nyom, és sok bonyodalommal járt a szállítása, megváltak tőle, és csövekből, hordókból, biciklikerekekből egyre több saját hangszert építettek.

Fél évvel később már egy összművészeti projektben léptek fel a Kiscelli Múzeumban. Mivel a hangszerekkel való kísérletezés meglehetősen sok zajjal járt, Istu lakás helyett próbatermet bérelt, és beköltözött az építményeivel együtt. Mersével a kezdetektől fogva tudták, hogy nem akarnak beleragadni a „vicces fiúk vicces hangszerekkel” szerepbe, keresték, milyen plusz értéket tudnának hozzáadni a létrehozott eszközökhöz.

A barátokkal, próbatermi alkotóközösségekkel való zenélgetés során találtak rá a public art útjára, és a hangszerkészítést, illetve a hangszerekkel való játékot egyre tudatosabban kezelték interaktív, közösségi élményként.

Amikor arról kérdezem Istut, hogyan vált a Bélaműhely egy ipari hulladékokkal autodidakta módon kísérletező, kétszemélyes bandából profi csapattá, amit nagyvállalatok rendezvényeitől kezdve a drogprevenciós programokon át a színházi projektekig a legkülönfélébb helyekre hívnak, szerényen csak annyit mond: „Mindez a hangszerek közvetlenségének köszönhető.”

Az eszközeik ugyanis érdekesek, könnyen használhatók és gyorsan megszerethetők. Ha pedig elkezdődik a hangkeltés, rögtön létrejön a módosult tudatállapot, a varázs – csak épp kellemetlen mellékhatások nélkül.

„Ezek az eszközök alkalmasak arra, hogy a terpeszben álló nagy kamaszok, akik először teljesen hülyének néznek, letegyék a telefont, és játszani kezdjenek a hangokkal. Ezt a tudást be kell szivárogtatni az oktatásba mint alternatív szemléletű módszert – amit egyébként kimondani is borzasztó, mert ez valójában egy szükségszerű, önazonos dolog, ami a mentális egészségünk szempontjából alapvető.”

Készültek már korábban is szakmai leírások a Bélaműhely munkájáról és annak pozitív hatásairól, ám az ózdi programot most minden eddiginél szervezettebb szociológiai kutatómunka kíséri. Istuék bíznak benne, hogy sikerül egy olyan, szakmailag is megalapozott módszert kidolgozniuk és tapasztalati anyagot létrehozniuk, amelyet aztán pedagógusok, művészetterapeuták is alkalmazhatnak a munkájuk során.

A „bélázás” mindenkié

Mindez szép és jó, de gondolom, titeket se hagy nyugodni a kérdés: miért pont Bélaműhely? „Erről több legenda is kering. De az egyik magyarázat az, hogy ezzel a névvel szerettünk volna tisztelegni a múltbéli (Bartók, Hamvas, Kondor) és a jelenkori Béla-idoljaink (Tarr, Ágoston és Pintér Béla) előtt. Persze engem is sokszor lebéláznak!” – teszi hozzá mosolyogva Istu.

A „bélázás” pedig a fennállásuk közel 17 évének hála lassan fogalommá válik: valami olyasmit jelent, hogy képesek vagyunk létrehozni valamit abból, ami körülvesz minket, és szabadon játszani vele.

Az ózdi foglalkozáson készült további képek a Van Helyed Alapítvány Facebook-oldalán találhatók.

Fotók: Chripkó Lili

Héda Veronika