A város nemcsak téglából és cementből épül, hanem történetekből is. Ezt bizonyítják Benkő Imre fotográfus képei, amelyek nem csupán a világot mutatják meg, amelyben élünk, hanem az embereket is benne, akik a világot teremtik maguk köré. Az egyik legfontosabb kortárs művész hat évtizednyi munkásságából válogat a Műcsarnok Valós látomások című új kiállítása. Kurucz Adrienn ajánlja figyelmetekbe.
–
A Valós látomások képei a Műcsarnok három nagytermében láthatók, de ne gondoljátok, hogy gyorsan végig lehet suhanni a rajtuk. Nem eresztenek ugyanis a képek, meg kell állni előttük, sőt, van, hogy le is cövekel az ember. A fotók ugyanis mesélni kezdenek, nemigen lehet kivonni magunkat a hatásuk alól.
Már csak azért sem, mert sok köztük a portré, és a tekintetek rabul ejtenek. Olvasni lehet belőlük, olykor – gyakran – mintha tükörbe nézne az ember, hisz a kor, amely megelevenedik, a sajátunk, ismerjük minden pici lenyomatát. Akkor is, ha tőlünk sok ezer kilométerre készült a fotó egy másik földrészen akár.
Minden képben dráma van
A mozdulatlanságban az egy pillanatra megakasztott mozdulat. Az élet maga.
A 81 éves művész eddigi életművének 250 kiválasztott darabja úgy rendeződik el a termekben, hogy messziről indulunk, és hazaérkezünk. Benkő Imre az MTI fotósaként rengeteget utazott, három földrész ötven országában fényképezett. Többször is visszatért egy-egy helyszínre, például Észak-Koreába, Vietnámba, Indiába, Kubába, Kínába. Olyan pillanatok lenyomatát hozta el nekünk, amelyeknek üzenetei nem a képeslapok, a közhelyek szintjén fogantak. A fotós szeme nem a turistáé, nem is az utazóé, hanem a megérkezőé, aki be tudott olvadni abba a környezetbe, amelynek krónikása, tudósítója kívánt lenni.
A külföldön készült fotográfiák után következik egy válogatás a hazai munkákból: elsősorban az ózdi vasgyár végnapjait megörökítő képekből. Benkő, aki egykor maga is bányászkolóniában nevelkedett a Bakonyban, kilenc éven át követte a kohászat leépülését, azt a folyamatot, amelynek során ezrek váltak munkanélkülivé.
Egy korszak olvad el a szemünk láttára: üzemek, műhelyek, öltözők, közösségi terek, átmenetei szállások, munkástelepek néptelenednek el.
Az arcokról nemcsak az akkori történések hatását olvashatjuk le, nemcsak azt érthetjük meg jobban (vagy ismerhetik meg a fiatalabbak), mi zajlott Ózdon azon túl, amit a lapokban olvashattunk, hanem az érintetteknek arcot adva, a sorsuk megmutatásával a mindenkit érintő, egyetemes emberi kiszolgáltatottságon is kénytelenek vagyunk eltöprengeni.
Az ózdi sorozat – amely egyébként New York-i ösztöndíjat hozott az alkotónak – mellett a második teremben a képek egy nagy csoportja olyan helyszíneket mutat meg, amelyet az emberek többsége nemigen ismer. A tanyavilágban, egy pszichiátriai intézetben, menekültek, hajléktalanok szállásain készültek a fotók.
Végül a harmadik teremben megérkezünk Budapestre, a művész lakóhelyére
A nagyváros ikonikus helyszíneit láthatjuk másként. A Kálvin tér, a Lovi, a Lukács fürdő elevenedik meg előttünk: a lakók élettel töltik meg a tereket. Fiatalok breakelnek a Párisi udvar passzázsában, gördeszkások zúznak a Margit-híd alatti aluljáróban, tábortüzet raknak a lakók a Havanna lakótelepen. Majmos álarcban ül egy gyerek szilveszterkor a metrón. Gyakori téma a városi fieszta, a (f)elszabadult résztvevőkkel. A Sziget Fesztivál harmincéves történetének egy-egy pillanatában tetten érhető a rendezvény metamorfózisa.
Benkő képeiről süt a bizalom, amellyel a szereplők a fotográfus felé fordultak. A művész alázattal közeledik hozzájuk, nem tájidegen elem, kisember a kisemberek közt. Nem játszik halandók közé látogató olümposzi istenséget. Nem felülről tekint rájuk, hanem „alsó gépállásból”. Nem ítélkezik és nem boncol. Nagylátószöget használ és közel lép, érti-érzi, és nem túlzás azt hiszem azt állítani: szereti őket, bárkik is legyenek.
Átérzi az elhagyatottságukat, a számkivetettségüket, a magányukat, a szomorúságukat, az elcsigázottságukat, de az örömeikben és az önfeledt pillanataikban is osztozik.
Benkőt elsősorban az emberi viszonylatok érdeklik. De képei egyben kordokumentumok is: életstílusok, kultúrák, attitűdök köszönnek vissza a fotográfiáin.
A szubjektív dokumentarista irányzathoz szokás őt sorolni, azaz szemléletmódjában a fényképezés reflex. Elcsípi, és bekeretezi a fontos pillanatokat, de hogy melyik pillanat fontos, arról a szíve dönt.
„Nekem inkább akkor kezdődik a munkám, amikor másnak véget ér. Az események peremén dolgoztam és dolgozom ma is…” – nyilatkozta 2013-ban a Magyar Narancsnak.
Erről Petri György Mosoly című verse jut eszembe.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
(részlet)
Kíváncsiság, erős figyelem, szabad szellem, sekélyességtől való irtózás, humor: sokféle szempontból érzem a rokonságot Petri és Benkő között.
Cartier-Bresson is sűrűn eszembe jutott a kiállítás képei kapcsán, nem véletlenül, a szellemi rokonság nyilvánvaló.
„A példaképeim sora hosszú idő alatt alakultak ki. A fotós nem utánozni akar valakit, inkább arról van szó, hogy azok, akikhez közel érzi magát, erősítik az alkotómunkáját. Nekem ilyen volt Cartier-Bresson, William Klein, később Koudelka, de ugyanennyire szeretem a régi mestereket, Atget, Lartigue, Eugene W. Smith munkáit, és természetesen nem feledkezem meg a magyarokról sem […]” – mondta Benkő Imre a Fotóművészet című lapnak 1999-ben.
„A nem túl erős szürkületi vagy kora reggeli fényben az arcok természetes jelleget kapnak, egyes képek sejtelmesek, titokzatosak lesznek, így előkerül a fotó mágikus jellege. Benkő személyes perspektívája a befogadót is koncentrált ottlétre készteti, kibillenti a megszokott nézőpontból, az emberi viszonyok és létformák sokszempontú felderítésére invitálja” – írja Tulipán Zsuzsanna a Valós látomások kurátora a kiállítás katalógusában.
Kalandra fel tehát, szívből ajánlom a kiállítást!
Benkő Imre portré (2016) - Fotó: Czimbal Gyula
Benkő Imre
1986-tól 1990-ig a Képes7, majd 1992-től az Európa Magazin fotóriporter-főmunkatársa; ezt követően 1993-tól napjainkig szabadfoglalkozású fotográfus.
Tizenkét éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt.
A Magyar Távirati Irodában olyan kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, mint Pálfai Gábor, Friedmann Endre, Keleti Éva, Molnár Edit, Petrovics László, Fényes Tamás vagy Pap Jenő.
1986-ban utazott először Ózdra egy riportra, majd ezt követően kilenc éven keresztül az ózdi kohászat leépülését dokumentálta. Albuma Acélváros. Ózd 1987–1995 címmel jelent meg a Pelikán Kiadó gondozásában. A kötettel újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét.
1993 óta, az első Diáksziget rendezvénytől kezdve fotózza az egyre nagyobbá váló fesztivált. Arcok. Sziget fesztivál. Budapest, 1993–2002 címmel jelent meg kötete az első tíz év képeiből, majd a húsz év anyagából nagyszabású kiállítása volt látható a Mai Manó Galériában és a Szigeten 2012 nyarán.
1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj, Budapest Fotográfiai Ösztöndíjjal – alkotott, utazott a világ számos országába, ahol érdeklődése az emberekre, a társadalmi és szociális struktúrákra irányult. Utak/Fotók:1971–2002 című fotóesszékötete saját kiadásában jelent meg.
Több évtizede kíséri figyelemmel a magyarországi ikreket (Ikrek. 1982–2008 címmel kötete is jelent meg több mint 200 fotóval).
Két alkalommal – 1975-ben és 1978-ban – aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán.
Több száz csoportos kiállításon szerepelt a világban, egyéni tárlatainak a száma meghaladja az ötvenet.
Számos jelentős közgyűjtemény és galéria őrzi a műveit: Magyarországon a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Széchényi Könyvtár Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménye és a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotóművészeti Gyűjtemény; külföldön pedig Bradfordban, Lausanne-ban, Michiganben és New Yorkban láthatók a fotográfiái.
Balázs Béla-díjas, Pulitzer Emlékdíjas Érdemes művész, a Magyar Fotográfiai Nagydíj és a Magyar Művészetért Díj tulajdonosa.
A „bélázás” lassan fogalommá válik: valami olyasmit jelent, hogy képesek vagyunk létrehozni valamit abból, ami körülvesz minket, és szabadon játszani vele. Ez jellemzi a Bélaműhely nevű kivételes közösségi zenei projektet, amelynek ózdi foglalkozására látogatott el Héda Veronika és Chripkó Lili. Riport.
Az arcszobrásznő például ezt a levelet kapta egyik kliensétől: „Hála neked, lesz otthonom… a nő, akit szeretek, többé nem talál visszataszítónak, ahogy joga volt hozzá.”
Ki volt a világtörténelem első női hadifotósa, aki munkája közben veszítette életét? Ki volt az, aki Hitler kádjában fürdött? Egyáltalán, milyenek azok a nők, akik kockára teszik az életüket azért, hogy felnyissák a világ szemét azokról a borzalmakról, amik embertársainkkal történnek a háborús övezetekben? Róluk írt most franciaországi szerzőnk, Kis Zsuzsa.
„Igazából engem sosem az motivált, hogy megmutassam magam, de egyre kevésbé vagyok exhibicionista alkat: ha nem muszáj, nem szerepelek” – mondja Trokán Nóra, aki most annyira háttérbe húzódott, hogy a színész kollégái kulisszák mögött ellesett pillanataiból készített fotóalbumot, ami a napokban jelenik meg.
Vannak, akiknek 21 fokban már melegük van, más 23 fok alatt didereg – és ezek az emberek gyakran együtt élnek. De mitől függ, hogy ki melyik típusba tartozik? Örökölhető-e a fázósság? Vajon máshogy fáznak-e a nők és a férfiak? És főleg: hogyan tudunk harmonikusan együtt élni valakivel, akinek teljesen más az elképzelése az ideális hőmérsékletről?
A társadalmunkban a nagyszülőség képe is erős vonalakkal van körberajzolva. Az elképzelt jövőkép sokak számára ebben csúcsosodik ki, így az unoka nélküli élet nem csupán szerep- és identitásvesztéssel járhat, hanem az élethez való kapcsolódást is átszínezheti.
„Olyan, mint egy szélvédő, amit téglával próbálnak betörni, de meg sem reped” – mondta egyszer egy pszichológus a párkapcsolatunkra, mi meg, így négy év után jól összenevettünk. Ilyen az, amikor egy kapcsolatban mindkét fél mentális zavarral küzd, és egyikük még neurodivergens is. Triggerek, maladaptív sémák, rossz illesztések netovábbja az egyik oldalon, feltétel nélküli szeretet, hajnalig tartó beszélgetések, bajtársiasság a másikon.
