A város nemcsak téglából és cementből épül, hanem történetekből is. Ezt bizonyítják Benkő Imre fotográfus képei, amelyek nem csupán a világot mutatják meg, amelyben élünk, hanem az embereket is benne, akik a világot teremtik maguk köré. Az egyik legfontosabb kortárs művész hat évtizednyi munkásságából válogat a Műcsarnok Valós látomások című új kiállítása. Kurucz Adrienn ajánlja figyelmetekbe.
–
A Valós látomások képei a Műcsarnok három nagytermében láthatók, de ne gondoljátok, hogy gyorsan végig lehet suhanni a rajtuk. Nem eresztenek ugyanis a képek, meg kell állni előttük, sőt, van, hogy le is cövekel az ember. A fotók ugyanis mesélni kezdenek, nemigen lehet kivonni magunkat a hatásuk alól.
Már csak azért sem, mert sok köztük a portré, és a tekintetek rabul ejtenek. Olvasni lehet belőlük, olykor – gyakran – mintha tükörbe nézne az ember, hisz a kor, amely megelevenedik, a sajátunk, ismerjük minden pici lenyomatát. Akkor is, ha tőlünk sok ezer kilométerre készült a fotó egy másik földrészen akár.
Minden képben dráma van
A mozdulatlanságban az egy pillanatra megakasztott mozdulat. Az élet maga.
A 81 éves művész eddigi életművének 250 kiválasztott darabja úgy rendeződik el a termekben, hogy messziről indulunk, és hazaérkezünk. Benkő Imre az MTI fotósaként rengeteget utazott, három földrész ötven országában fényképezett. Többször is visszatért egy-egy helyszínre, például Észak-Koreába, Vietnámba, Indiába, Kubába, Kínába. Olyan pillanatok lenyomatát hozta el nekünk, amelyeknek üzenetei nem a képeslapok, a közhelyek szintjén fogantak. A fotós szeme nem a turistáé, nem is az utazóé, hanem a megérkezőé, aki be tudott olvadni abba a környezetbe, amelynek krónikása, tudósítója kívánt lenni.
A külföldön készült fotográfiák után következik egy válogatás a hazai munkákból: elsősorban az ózdi vasgyár végnapjait megörökítő képekből. Benkő, aki egykor maga is bányászkolóniában nevelkedett a Bakonyban, kilenc éven át követte a kohászat leépülését, azt a folyamatot, amelynek során ezrek váltak munkanélkülivé.
Egy korszak olvad el a szemünk láttára: üzemek, műhelyek, öltözők, közösségi terek, átmenetei szállások, munkástelepek néptelenednek el.
Az arcokról nemcsak az akkori történések hatását olvashatjuk le, nemcsak azt érthetjük meg jobban (vagy ismerhetik meg a fiatalabbak), mi zajlott Ózdon azon túl, amit a lapokban olvashattunk, hanem az érintetteknek arcot adva, a sorsuk megmutatásával a mindenkit érintő, egyetemes emberi kiszolgáltatottságon is kénytelenek vagyunk eltöprengeni.
Az ózdi sorozat – amely egyébként New York-i ösztöndíjat hozott az alkotónak – mellett a második teremben a képek egy nagy csoportja olyan helyszíneket mutat meg, amelyet az emberek többsége nemigen ismer. A tanyavilágban, egy pszichiátriai intézetben, menekültek, hajléktalanok szállásain készültek a fotók.
Végül a harmadik teremben megérkezünk Budapestre, a művész lakóhelyére
A nagyváros ikonikus helyszíneit láthatjuk másként. A Kálvin tér, a Lovi, a Lukács fürdő elevenedik meg előttünk: a lakók élettel töltik meg a tereket. Fiatalok breakelnek a Párisi udvar passzázsában, gördeszkások zúznak a Margit-híd alatti aluljáróban, tábortüzet raknak a lakók a Havanna lakótelepen. Majmos álarcban ül egy gyerek szilveszterkor a metrón. Gyakori téma a városi fieszta, a (f)elszabadult résztvevőkkel. A Sziget Fesztivál harmincéves történetének egy-egy pillanatában tetten érhető a rendezvény metamorfózisa.
Benkő képeiről süt a bizalom, amellyel a szereplők a fotográfus felé fordultak. A művész alázattal közeledik hozzájuk, nem tájidegen elem, kisember a kisemberek közt. Nem játszik halandók közé látogató olümposzi istenséget. Nem felülről tekint rájuk, hanem „alsó gépállásból”. Nem ítélkezik és nem boncol. Nagylátószöget használ és közel lép, érti-érzi, és nem túlzás azt hiszem azt állítani: szereti őket, bárkik is legyenek.
Átérzi az elhagyatottságukat, a számkivetettségüket, a magányukat, a szomorúságukat, az elcsigázottságukat, de az örömeikben és az önfeledt pillanataikban is osztozik.
Benkőt elsősorban az emberi viszonylatok érdeklik. De képei egyben kordokumentumok is: életstílusok, kultúrák, attitűdök köszönnek vissza a fotográfiáin.
A szubjektív dokumentarista irányzathoz szokás őt sorolni, azaz szemléletmódjában a fényképezés reflex. Elcsípi, és bekeretezi a fontos pillanatokat, de hogy melyik pillanat fontos, arról a szíve dönt.
„Nekem inkább akkor kezdődik a munkám, amikor másnak véget ér. Az események peremén dolgoztam és dolgozom ma is…” – nyilatkozta 2013-ban a Magyar Narancsnak.
Erről Petri György Mosoly című verse jut eszembe.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
(részlet)
Kíváncsiság, erős figyelem, szabad szellem, sekélyességtől való irtózás, humor: sokféle szempontból érzem a rokonságot Petri és Benkő között.
Cartier-Bresson is sűrűn eszembe jutott a kiállítás képei kapcsán, nem véletlenül, a szellemi rokonság nyilvánvaló.
„A példaképeim sora hosszú idő alatt alakultak ki. A fotós nem utánozni akar valakit, inkább arról van szó, hogy azok, akikhez közel érzi magát, erősítik az alkotómunkáját. Nekem ilyen volt Cartier-Bresson, William Klein, később Koudelka, de ugyanennyire szeretem a régi mestereket, Atget, Lartigue, Eugene W. Smith munkáit, és természetesen nem feledkezem meg a magyarokról sem […]” – mondta Benkő Imre a Fotóművészet című lapnak 1999-ben.
„A nem túl erős szürkületi vagy kora reggeli fényben az arcok természetes jelleget kapnak, egyes képek sejtelmesek, titokzatosak lesznek, így előkerül a fotó mágikus jellege. Benkő személyes perspektívája a befogadót is koncentrált ottlétre készteti, kibillenti a megszokott nézőpontból, az emberi viszonyok és létformák sokszempontú felderítésére invitálja” – írja Tulipán Zsuzsanna a Valós látomások kurátora a kiállítás katalógusában.
Kalandra fel tehát, szívből ajánlom a kiállítást!
Benkő Imre portré (2016) - Fotó: Czimbal Gyula
Benkő Imre
1986-tól 1990-ig a Képes7, majd 1992-től az Európa Magazin fotóriporter-főmunkatársa; ezt követően 1993-tól napjainkig szabadfoglalkozású fotográfus.
Tizenkét éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt.
A Magyar Távirati Irodában olyan kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, mint Pálfai Gábor, Friedmann Endre, Keleti Éva, Molnár Edit, Petrovics László, Fényes Tamás vagy Pap Jenő.
1986-ban utazott először Ózdra egy riportra, majd ezt követően kilenc éven keresztül az ózdi kohászat leépülését dokumentálta. Albuma Acélváros. Ózd 1987–1995 címmel jelent meg a Pelikán Kiadó gondozásában. A kötettel újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét.
1993 óta, az első Diáksziget rendezvénytől kezdve fotózza az egyre nagyobbá váló fesztivált. Arcok. Sziget fesztivál. Budapest, 1993–2002 címmel jelent meg kötete az első tíz év képeiből, majd a húsz év anyagából nagyszabású kiállítása volt látható a Mai Manó Galériában és a Szigeten 2012 nyarán.
1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj, Budapest Fotográfiai Ösztöndíjjal – alkotott, utazott a világ számos országába, ahol érdeklődése az emberekre, a társadalmi és szociális struktúrákra irányult. Utak/Fotók:1971–2002 című fotóesszékötete saját kiadásában jelent meg.
Több évtizede kíséri figyelemmel a magyarországi ikreket (Ikrek. 1982–2008 címmel kötete is jelent meg több mint 200 fotóval).
Két alkalommal – 1975-ben és 1978-ban – aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán.
Több száz csoportos kiállításon szerepelt a világban, egyéni tárlatainak a száma meghaladja az ötvenet.
Számos jelentős közgyűjtemény és galéria őrzi a műveit: Magyarországon a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Széchényi Könyvtár Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménye és a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotóművészeti Gyűjtemény; külföldön pedig Bradfordban, Lausanne-ban, Michiganben és New Yorkban láthatók a fotográfiái.
Balázs Béla-díjas, Pulitzer Emlékdíjas Érdemes művész, a Magyar Fotográfiai Nagydíj és a Magyar Művészetért Díj tulajdonosa.
A „bélázás” lassan fogalommá válik: valami olyasmit jelent, hogy képesek vagyunk létrehozni valamit abból, ami körülvesz minket, és szabadon játszani vele. Ez jellemzi a Bélaműhely nevű kivételes közösségi zenei projektet, amelynek ózdi foglalkozására látogatott el Héda Veronika és Chripkó Lili. Riport.
Az arcszobrásznő például ezt a levelet kapta egyik kliensétől: „Hála neked, lesz otthonom… a nő, akit szeretek, többé nem talál visszataszítónak, ahogy joga volt hozzá.”
Ki volt a világtörténelem első női hadifotósa, aki munkája közben veszítette életét? Ki volt az, aki Hitler kádjában fürdött? Egyáltalán, milyenek azok a nők, akik kockára teszik az életüket azért, hogy felnyissák a világ szemét azokról a borzalmakról, amik embertársainkkal történnek a háborús övezetekben? Róluk írt most franciaországi szerzőnk, Kis Zsuzsa.
„Igazából engem sosem az motivált, hogy megmutassam magam, de egyre kevésbé vagyok exhibicionista alkat: ha nem muszáj, nem szerepelek” – mondja Trokán Nóra, aki most annyira háttérbe húzódott, hogy a színész kollégái kulisszák mögött ellesett pillanataiból készített fotóalbumot, ami a napokban jelenik meg.
Min tudnak izgulni fellépés előtt egy 35 éves zenekar tagjai? És mit gondolnak arról, hogy mindenki meg akarja nekik mondani, hogy milyen a jó Tankcsapda? Erről beszélgettek a friss Popfilterben:
Kollégánk a dr. Karsai Dániel alkotmányjogásszal készült interjújáért kapta a díjat. Krajnyik Cintia az elismerés kapcsán azt mondja, gyerekként csodálta a díjnyertes újságírókat, de ma már tudja: az interjúalanyok az igazi hősök.
Az már szállóige a kutyások között, hogy „olyan a kutya, akár a gazdája”. Vizslatjuk is egymást kutyasétáltatás közben, és amikor senki sem lát, nagyokat nevetünk az elcsípett hasonlóságokon: a bischonnak ugyanolyan göndör a frizurája, mint az ősz hajú néninek, akivel sétál. A németjuhász éppolyan kapitányosan néz, mint a férfi, aki feltűri a kabátja gallérját. A pitbullt meg gyakran egy izmos, zömök férfi hozza le.
