-

Több mint másfél éve dolgozom egy budapesti, nagyon jól működő gyermekotthonban.

Előtte tizenvalahányig egy nagyon vidéki város melletti, még annál is vidékibb település átmeneti otthonában voltam nevelő.

Emellett dolgoztam nyolcosztályos felzárkóztató képzésen, és börtönben is, mint magyartanár.

Majdnem mindent láttam, azt hiszem, már nem tudok meglepődni.

Aztán majd kiderül.

Mielőtt Budapestre érkeztem, fásult voltam, kiábrándult, közönyös, talán kiégett is, de bebizonyosodott, hogy egyszerűen csak az átmeneti otthon légköre, a kollégák szörnyű hatása, az ott megélt hozzáállás a munkához, gyerekekhez, hozzám... mindez együtt volt rám rossz hatással.

Miután erre rájöttem, szinte ujjongva vetettem bele magam a munkába, és rettentő erőfeszítésekkel óriásinak mondható eredményeket értem, értünk el.

Egy fiúcsoportról van szó, ahol azzal kellett kezdeni, hogy: „húzd le a vécét, miután kakkintottál", és hogy „erre most miért mondod azt, hogy a kurva anyád"?

Egy szétzilált csoport, gazda nélkül.

Egy csoport, ahol folyamatosan váltották egymást a nevelők az érkezésemig.

Egyik jobb volt, mint a másik.

Az utolsó, akire csak úgy emlékeznek a gyerekek, hogy mindig sírt, úgy búcsúzott el a szüleik által magukra hagyott állami gondozottaktól, hogy el kell mennie, mert nincs ideje a családjára, a gyerekeire.

Hazudhatott volna valami kegyeset.

Mindegy. A csoport megvan, és én három hónap után csoportvezető lettem.

„Ó, olyan szép történet, szegény árvák, végre jó kezekben vannak!"

Azonban ez nem olyan egyszerű.

Bárcsak.

Az átmeneti otthonban jöttek-mentek a gyerekek, nem lehetett építeni, de itt csak azt lehet.

Itt van a tizenkettő gyereked, te neveled őket.

Na, ezért fontos az egész.

De vannak problémák, én ezekre próbálok megoldásokat találni.

Nézzük az elsőt:

Érkezésemkor került ki a csoportból az éppen 18. életévét betöltött fiatal az utógondozásba.

Ez azt jelenti, hogy 21 éves koráig még maradhat egy másik otthonban, nem kell rögtön nagybetűséletezni.

Ez egy nagyon jó verzió, viszont szigorúság van, például iskolába kell járni, rendet kell tartani, ilyenek.

Durva, elképzelheted.

Van azonban egy sokkal nagyobb gond.

18 évesen hozzáférhet a pénzhez, amit eddig az állam gyűjtött neki.

Családban nőttem fel.

Nehéz voltam kamasznak, meg még utána is.

Fingom sem volt, mi akarok lenni, illetve bocs, tudom, pontosan az, amit nekem is mondogatnak évek óta, vagyis: semmi.

Kapkodtam a fejem, és minél hamarabb be akartam rúgni. Vagy csak csavarogni akartam.

Jó, hogy nem vágtak hozzám 1,3 milliót... vagy 1,8-at.

Pistinek viszont hirtelen lett egy csomó pénze, mint sok más állami gondozottnak, és ő is pont úgy járt, mint sok-sok más állami gondozott: elbaszta a pénzt.

Helyzetek, tipikusak.

Lányoknál:

Mesélte a felzárkóztató képzésen, ahol tanítottam, egy egyébként szintén állami gondozásban felnőtt, és rendkívül jó képességű fiatalember, aki éppen szintén ezt csinálta akkor, hogy kinéz egy csajt, aki fél év múlva lesz 18, összejön vele, majd amikor megkapja a lány a nagy lóvét, lehúzza, aztán otthagyja.

– „Ja, hogy közben besikerül egy gyerek? Én is állami gondozott voltam" – mondta.

Azt válaszolta, amikor megkérdeztem, miért került állami gondozásba, és mi újság a szüleivel, hogy: „a szüleim utolsó, senkiházi rohadékok voltak, szerencsére apám már megdöglött, anyám sajnos még nem."

„Durva ez, tanár úr, de ha maga is átélte volna azt, amit én, hogy nincs nap, amikor ne tehetném őket felelőssé a nyomoromért, megértené, miért van velem ez az egész.”

Szóval a lányok meg vannak vezetve, és utána is meg lesznek vezetve, mert már nincs pénz, nincs hol lakni, szeretet sosem volt. „Én szeretlek, de nekem sincs pénzem, mi lenne, ha leszopnád azt a csávót?”

Voltam olyan otthonban, ahol 16–17 éves lányok hétköznap délelőtt döglenek a tévé előtt, iskolába nem járnak, csak várnak.

Várnak.

Várnak.

A pénzre, amit 18 évesen kapnak meg.

Illetve, ha teherbe esnek, hamarabb. És a párkapcsolat miatt nagykorúsítják őket.

18 év.

Addig is délután nekiindulnak a városnak, a lehetőségek meg korlátlanok, és nem lányos apáknak valók.

Fiúknál:

A fiút átmenetiben neveltük, egy álomgyerek, évekig titokban volt nálunk, kikerülve a bürokráciát.

Aztán csak elkerült egy lakásotthonba, de ott is viselte magát, nem keveredett bele semmibe.

Nagyon ragaszkodott az egyik kolléganőhöz, mindig visszajárt, anyja helyett is anyja volt.

„Mindjárt 18 leszel, jaj, de jó, megvesszük neked azt a kis tanyát, így eléldegélsz már, nem?"

Hát, nem.

A kikerülés előtt fél évvel megjelentek a régen látott rokonok, apa (van neki olyan?, kérdezgettük), nagyobb testvér.

Aztán megkezdődött.

„Adjál már kölcsön százezret!"

Berci meg adott. Hát, mennyire örült annak, hogy újra van családja.

És persze közben azért magára is költött.

18 évesen és két hónaposan mi kéne még? Egy jó kocsi. Vett is egy kis Polskit. Jogsi... minek? Inni sem ivott sokat, meg senkinek se lett nagy baja, bár ezt az egészet a rendőrök máshogy gondolták.

Mivel a kábé százezres büntetést (hála a kölcsönkérőknek) nem tudta kifizetni, le kellett ülnie.

Berci máris a börtönben hipp-hopp...

A böri meg 18 évesen és négy hónaposan a legjobb tanácsadó.

Visszatérek az utógondozott Pistire.

Pisti is a klasszikot nyomta, megvan a lóvé, gyerünk: ruhatárcsere!

Buli, egy kis herbál, (isten csapása, bárcsak füvezne mind, de majd visszatérek erre is) tütüke, folyamatosan, bárkivel, aki csak egy kicsit is...

És abból elég sok van.

Hirtelen az a sok barát.

Hogy közben van egy kis kötelezettség is az utógondozásban, hogy tízszer szóltak: ez így nem lesz jó?

Hogy hajléktalan leszel?

A pénz megfőtt, a helyzet elmérgesedett, ki kellett rakni, mert sorban állnak az utógondozásra várók, azok, akik talán jobban megérdemelnék.

Így lesz hajléktalan fél év alatt egy 18 éves állami gondozott.

Akkor az első esélyromboló elem a pénz, illetve az, hogy nem tud vele bánni a fiatal.

Honnan is tudna?

Nem megy el nap mint nap vásárolni az anyjával, aki elmondja neki, hogy erre most nincs pénze, ezért és ezért.

Ez az alap.

Aztán, mint mondtam 18 évesen én se nagyon tudtam, hogy mi van.

Ő honnan tudná?

Majd azt is elmondom, hogy mi az oka ennek, és hogyan lehetne orvosolni.

Addig meg, kérlek, te is gondolkodj, mit találnál ki a helyemben!

Folytatása következik.

Zebegényi Péter