Dr. Gyurkó Szilvia: „Ahol évekig tud gyerekeket bántalmazni valaki, ott nem ártatlan senki”

Gyermekotthonok egy ideális világban

Egy ideális világban mi történne egy olyan esetben, ha egy zárt közösségben (például gyerekotthonban) felmerül a szexuális visszaélés gyanúja?  

Először is nem történne ilyen, mert a közösség felnőtt tagjait megfelelő módon választanák ki (és rossz szándékú, alkalmatlan emberek nem kerülhetnének gyerekek közelébe). Mindenkit felkészítenének, képeznének a gyerekjogokra, az erőszakmentes működésre, ezért már a határátlépés első jelére beavatkoznának ott, ahol valakinek nincs rendben a működése. A gyerekek is tudnák, hol húzódnak a határaik, mihez van joguk, és mihez nincs, meg persze azt is, hogy a közösségért és önmagukért a saját szintjükön hogyan vállalhatnak felelősséget.

Ha mégis bekövetkezne bántalmazás, egy ideális világban az érintett gyerek védelme lenne az elsődleges, de az egész közösség részesülne azokból a támogató szolgáltatásokból, amelyek a feltárás és felelősségre vonás után a megbékélés és jóvátétel elvei mentén segítenék a továbblépést.  

Egy ideális világban nem a médiában jelennének meg először ezek az ügyek, a vádak, a gyanúk. Senkinek nem kellene beáldoznia a magánéletét azért, hogy egy elkövető végre elnyerje méltó büntetését. 

Egy ideális világban minden szexuális visszaélés-ügyet komolyan vennének. Az áldozat, sőt még a feltételezett elkövető emberi méltósága is fontos lenne. Mert a megbélyegzés, a másik minősítgetése, a megszégyenítés és a megalázás nem szükséges része a társadalmi reakcióknak. 

Egy ideális világban az eseményeket távolról követő emberek azt is tudnák, hogy ha az egyik oldalon van egy igazság, a másikon meg egy hazugság, akkor nem vagy jó helyen, ha középre álltál. 

Gyermekotthonok egy nem ideális világban

És mi történik egy nem ideális világban? Maszatolás és hárítás, ítélkezés és vádaskodás. Pálcák törnek azon az alapon, hogy ki miben hisz, hiszen az ügyhöz kapcsolódó valódi tudás igen csekély.

Egy nem ideális világban az a kérdés, hogy „kinek hiszünk, kit szeretünk”, és nem az, hogy „mi történt”, így aztán sosincs valódi párbeszéd, a figyelem elterelődik az áldozatról, így esélytelen, hogy tanuljunk és fejlődjünk az ügy által. 

Egy nem ideális világban az elkövető egyéni felelősségre vonása csak külső nyomásra következik be, és elmarad a szervezeti szintű szembenézés és felelősségvállalás azokért a tényezőkért, amelyek lehetővé tették a visszaélést.

Miközben húszéves szakmai tapasztalatból mondom: ahol évekig tud gyerekeket bántalmazni valaki, ott nem ártatlan senki. Mindig (ismétlem: mindig) felelős az az intézményi és szervezeti keret, ami körülveszi őt.

Különböző szinteken, különböző dolgokért, de mindenkinek felelősséget kellene vállalnia. 

A megfelelő szembenézésnek a „saját részekért” azért sem szabadna elmaradnia, mert csak így előzhető meg egy újabb eset. Csak így lehetne helyreállítani a bizalmat és a biztonságot a szervezeten belül. Tettekkel. A szavak itt kevesek.  

A valódi felelősségvállalás

És hogy miért kellene felelősséget vállalni? Mit kellene megvizsgálni minden olyan esetben, amikor egy közösségben szexuális visszaélés történt? 

1.
Van-e mindenkinek (gyereknek és felnőttnek egyaránt) megfelelő információja és tudása arról, hogy mi számít erőszaknak, hogyan működik egy szexuális ragadozó, milyen tünetei vannak egy bántalmazásnak, hol kezdődik a határátlépés. Mi a különbség fegyelmezés és fenyegetés, motiváció és érzelmi bántalmazás, támogatás és manipuláció, illetve a visszaélés között? 

Ha ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelműen azt válaszolni, hogy a közösség minden tagja tisztában volt ezekkel a dolgokkal, akkor a szervezet kialakítói, vezetői és működtetői felelősek, és ezzel a felelősségükkel szembe kell nézniük. 

2.
Van-e észlelő és jelzőrendszer a szervezeten belül, és jól működik-e? Tudja-e mindenki (gyerek és felnőtt egyaránt), hova fordulhat és kinek jelezheti, ha felmerül a bántalmazás gyanúja? Vannak-e kijelölt felelősök és megfelelő határidők? Megfelelő következménye van-e annak, amikor a gyanú helytálló volt, és annak is, ha nem? Biztonságban érezheti-e magát az, aki jelzést tesz? Kaphat-e segítséget és támogatást az, akinek a működése egy helyzetben nem volt megfelelő, de azért felelősséget vállal, és hajlandó, képes a változtatásra? 

Ha ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelműen azt válaszolni, hogy ez így működik a szervezeten, közösségen belül, akkor a vezetők, a munkatársak, a szervezet működtetői felelősek azért a bántalmazásért, ami bekövetkezett, és ezzel a felelősséggel szembe kell nézniük, változtatniuk kell, és kialakítani a jó és biztonságos működés kereteit. 

3.
Transzparensen működik a szervezet? Átláthatók-e a keretek? Lehet nyíltan beszélni a problémákról, van valódi reakció a jelzésekre? Van valódi és pozitív következménye annak, ha valaki jelzett egy nehézséget, problémát, kihívást, vagy az a válasz, hogy „bírja ki”, „ez van”, „máshol se jobb a helyzet”, „nincs mit csinálni”, „tehetetlenek és eszköztelenek vagyunk”. 

A transzparencia hiánya belülről mérgezi a szervezetet, így melegágya a bántalmazásnak és a visszaéléseknek. Esélyt ad az elkövetőknek, hogy kihasználják a rendszer sötét sarkait, és ott elbújva, másokat manipulálva kerüljék el a felelősségre vonást. 

Bántalmazást olyan helyeken lehet elkövetni, ahol el lehet bújni – nem csak (sőt elsősorban nem) fizikai értelemben. Hanem azt kihasználva, hogy a szervezetben nincs a dolgoknak következménye. 

4.
Milyen a szervezeti kultúra? Kimondjuk a problémákat, nehézségeket, és azokért közösen is felelősséget vállalunk, vagy az elhallgatás, a félrenézés, illetve a félelem kultúrája igazgatja a szervezetet, a közösséget? Az intézmény „jó hírnevének” védelme mindent felülíró alapelv? Akár súlyos bántalmazási és visszaéléses eseteket is meg lehet úszni azzal, hogy a szervezet (meg a vezetők, működtetők) érdekéből eltussolják, szőnyeg alá söprik, az áldozatot meggyőzik, manipulálják, kihasználják, vagy a hallgatását kizsarolják. 

Van-e olyan szervezeti kultúra, ami engedi, hogy a munkatársak olyan jól felfogott magánérdekből, mint az állás, pozíció védelme, vagy azoknak az előnyöknek a megtartása, amik azzal járnak, hogy a hallgatásukkal – vagy azzal, hogy nem tettek semmit, – asszisztálnak az elkövetőnek, és így az áldozat érdekeivel ellentétesen, a közösség egésze szempontjából mérgező módon működjenek?

Itt szeretném azt üzenni minden vezetőnek, hogy ha az intézménye nevét védve titkol el egy bántalmazást, akkor már rég elvesztette a jó hírnevét.

A titkoknak az a természetük, hogy kiderülnek. Soha nem volt olyan erős a nyilvánosság, mint most. Joggal félhetnek azok, akik eddig bíztak a saját hatalmukban, és abban a képességükben, hogy el tudnak fojtani minden információszivárgást.

A XXI. században bizony legjobb eséllyel még életükben szembe kell nézniük azzal, amit eltussolni szándékoztak. Ez van. Ennek lehet örülni, ettől lehet félni, de így van. A nyilvánosság szerkezete, a média hatalma erre lehetőséget ad. És ha minden más eszközt el is próbálnak venni az áldozatoktól, ez még itt van, és nem gyengült. Sőt. 

Az elkövető egyéni felelőssége nem elvitatható. A bántalmazásért mindig az elkövető felel. De a közösség, amelyben mindez történt, szintén felelős. A vezetői szinten különösen. Ezt pedig el kell vállalni.

Nem kell a bűntudat irányába elmenni, mert az nem segít. Ahogy ennek a közösségnek a megbélyegzése sem. Nincs kollektív felelősség abban az értelemben, hogy mindenki egyformán felelősségre vonható lenne. A lelkiismeret erejét és a felnőtt felelősségünket használva kellene dolgozni annak érdekében, hogy még egyszer ilyen ne történhessen.  

A gyerekek kapcsán is azt szoktuk mondani: képtelenség meg nem történtté tenni a bántást, amit átéltek. Abban viszont segíthetünk, hogy együtt tudjanak élni vele. Abban, hogy ne ez legyen a meghatározó élményük, tovább tudjanak lépni, és a későbbiekben ne az áldozatisággal azonosítsák magukat. 

Ezt kellene a szervezeteknek, intézményeknek, közösségeknek is gyakorolni: meg nem történtté nem tudják tenni, hogy mi zajlott a falaik, a tagjaik között. Azért viszont tehetnek, hogy ezzel úgy együtt tudjanak élni, hogy lehetőséget kapjanak a gyógyulásra, a későbbi esetek megelőzésére, az áldozattal való valódi együttérzésre. Ez lehetne egy ideális világ felé tett lépés.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ energyy