Puff Daddy: „Csak Isten fiához tudom hasonlítani magamat" – A Sean Combs: A számvetés ideje című sorozatról

–

Rap-háború vagy társadalmi felelősségvállalás?

A producerként közreműködő Curtis James Jackson, azaz 50 Cent évtizedek óta bírálja és gúnyolja P. Diddy zenei munkásságát és előadói hitelességét. A szegény családból érkező, utcán nevelkedett rapper sokáig nehezményezte, hogy zenei ellenlábasa egy jóléti háttérből jövő, pénzes hiphopmogul, aki brandet épít a valódi gettókban élők nyomorából. Az értékrendbeli különbségek mellett 50 Cent egyértelműen elhatárolódott Pufftól a Cassie Ventura-ügy kapcsán, sőt több utalást is tett arra, hogy a rappernek köze lehet barátja, Notorious B.I.G. és Tupac Shakur meggyilkolásához.

Jackson a Variety-nek így nyilatkozott a filmről: „Továbbra is elkötelezettek vagyunk abban, hogy hangot adjunk a hangtalanoknak, és hiteles, árnyalt nézőpontokat mutassunk be. Bár a vádak nyugtalanítóak, arra kérünk mindenkit, ne feledje: Sean Combs története nem a hiphop teljes története. Arra törekszünk, hogy az egyéni tettek ne árnyékolják be a kultúránkat.”

A kiválasztott megszólalók, az elhangzó vádak és a helyenként brutális felvételek egyértelmű narratívát építenek arról, miként látják az alkotók P. Diddy személyiségét és zeneipari szerepét. Bár a film készítői szemmel láthatóan elfogultak, a komótosan, részletorientáltan építkező négyrészes sorozat nem hagyja reflektálatlanul azt a kérdést, miként válhatott az évek során Puffból hataloméhes szörnyeteg – vagy tágabban: hogyan válhat bárkiből az. Az évek óta tartó nyilvános szembenállás ugyanakkor felvet kérdéseket az alkotók motivációival kapcsolatban.

Nem lehet elégszer elmondani

Tavaly nyáron már foglalkoztunk Sean Combs, azaz P. Diddy elsősorban nőket érintő botrányaival. Csepelyi Adrienn akkor részletesen összefoglalta, miként vált az elmúlt évtizedek egyik legismertebb zenei produceréből és kiadótulajdonosából brutális cselekmények révén a világ egyik leghírhedtebb bántalmazója.

Cassie Ventura kiállása lavinaként söpört végig a zeneiparon: ennek hatására több volt női munkatárs és egykori ismerős is feljelentést tett Sean Combs ellen szexuális erőszak és testi sértés vádjával.

A bántalmazástörténetek élesen világítanak rá két dologra. Egyrészt arra, amit a gyermekvédő szervezetek régóta hangsúlyoznak: az erőszakos bűncselekmények elkövetői gyakran maguk is bántalmazó családokban vagy intézményekben nőttek fel. Ezeket a történeteket teljességükben érdemes vizsgálni, ha meg akarjuk érteni a bántalmazás spirálját – ugyanis ez az egyetlen út annak megszakításához. A megértés nem jelent automatikus felmentést, de a megbélyegzés helyett a társadalmi folyamatok és az adott közeg sajátosságainak értelmezésére van szükség.

A másik vizsgálandó komponens a hatalommal bírók belső világa: azoké, akik pénzük, kapcsolataik és befolyásuk révén szinte bármit el tudnak tussolni. Különösen félelmetes, amikor ezek az emberek annyira elszakadnak a valóságtól, hogy saját nézőpontjukat megkérdőjelezhetetlennek hiszik.

A Sean Combsról szóló dokumentumfilm mindezen jelenségeket körüljárja: a rapper egykori barátai, kollégái és áldozatai beszélnek az őket ért bántalmazásokról.

Kikövezett út a bántalmazóvá válásig

Sean Combs felemelkedéstörténetét egészen gyerekkorától követhetjük nyomon, miközben megismerjük Janice Combst, az egyedülálló anyát is, aki az oktatási hivataltól az éjszakai bárokig számos helyen dolgozott, hogy mindent megadhasson fiának. A legfontosabbat azonban így sem tudta pótolni: a stabil apaképet.

A film egyik fő megszólalója, Tim Patterson – Combs gyerekkori barátja és szomszédja – így fogalmaz: „Sean úgy nőtt fel, hogy csak elképzelései voltak a férfiasságról. Sok mindent együtt próbáltunk ki először, de a különbség az volt, hogy nekem az apám megtanította, mi a helyes.”

A drogdílerként tevékenykedő Melvin Combst Sean hároméves korában meggyilkolták. Szinte semmilyen emléke nem maradt róla, így maradt a mítoszépítés és egy torz férfikép kialakítása. Saját bevallása szerint megkönnyebbülést jelentett számára, amikor később kiderült: apja valóban veszélyes bűnöző volt a gengsztervilágban.

Felnőttként talán ezzel próbált belépőjegyet váltani a hiphop világába, de az bizonyos, hogy Melvin Combs hirtelen és erőszakos halála egy életre meghatározta P. Diddy viszonyát a kontroll elvesztéséhez, majd annak visszaszerzéséhez és megtartásához – legyen szó pénzről, befolyásról, mentális hadviselésről vagy fizikai fölényről.

Patterson visszaemlékezéseinek egyik legmegrendítőbb része, amikor felidézi, milyen brutalitással verte Seant az anyja gyerekkorától kezdve. A fiú mégis szinte hálával gondol vissza erre: szerinte anyja így készítette fel a „való életre”. Azt tanulta meg, hogy mindig álljon ki magáért, és másokon kell felülkerekednie ahhoz, hogy többé ne bántsák.

Sean Combst ezek a fájdalmak és traumák formálták – ezekre a sebekre viszont felnőttként sem képes kritikusan tekinteni, így meghaladni sem. A feldolgozatlanság következménye pedig, hogy az útjába kerülő emberek könnyen válhattak ennek áldozatává.

Toxikus maszkulinitás keleten és nyugaton

A sorozat második részében a keleti és nyugati parti konfliktusok kerülnek előtérbe. Az időszak két legtöbbet tárgyalt eseménye a Biggie és Tupac ellen elkövetett gyilkosságok, amelyek kapcsán csak sejtetések hangzanak el arról, hogy Puff Daddynak lehetett-e köze barátja és ellenlábása halálához. Diddy mindenesetre a mai napig tagadja a vádakat. Bár a két rapperhez fűződő viszonya gyökeresen eltért, mindkettő esetében kirajzolódik, hogy számára szinte elviselhetetlen volt mások sikere, tehetsége és a körülöttük kialakuló kultusz – még akkor is, ha producerként segítette Biggie sztárrá válását.

Különösen izgalmas a nők szerepének bemutatása a kilencvenes évek hiphop- és zeneiparában. Nem meglepő módon egy ennyire toxikusan maszkulin közegben többnyire három szerep jutott nekik: a feleség-anya, akivel továbbviheti a vérvonalat; a szinte kötelezően megjelenő, fiatal és jól mutogatható szerető; valamint néhány „kiváltságosabb” nő – például Mary J. Blige vagy Faith Evans –, akik saját karriert építhettek, ám kizárólag férfi producerük és kiadóvezetőjük neve alatt.

Végigkövethetjük, ahogyan Puff asszisztensből a Bad Boy Entertainment vezetőjévé válik, miközben a nőkhöz való viszonya egyre ijesztőbb lesz. Szinte mindegyiküket kizárólag hatalma demonstrálására használja: „trófeáit” gyakran más zenésztársaitól vagy iparági vezetőktől csábítja el, de arról is gondoskodott, hogy alkalmi viszonyairól is minél többen értesüljenek.

Joi Dickerson-Neal történetéből kiderül, hogy a róla készült szexvideót – amelyen Combs elkábítva erőszakolta meg – kivetítőn mutogatta különböző nyilvános szórakozóhelyeken és eseményeken. Előfordult az is, hogy férfi munkatársait akkor rendelte be az irodájába, amikor egy nő éppen az asztal alatt elégítette ki.

A sorozat második fele megdöbbentő részletességgel mutatja be, miként bántalmazhatott és erőszakolhatott meg Combs nőket és férfiakat egyaránt, miközben anyagi és érzelmi függést is igyekezett kialakítani velük. A Puff által „freak off”-nak nevezett, napokig tartó partik visszatérő eleme volt, hogy a résztvevők gyakran nem tudták felidézni, mi történt velük. Csak másnapi sérüléseikből és testi fájdalmaikból következtettek arra, hogy erőszak áldozatai lehettek – ebben a GHB-val (amit a fogyasztói berkekben randidrognak is neveznek) kevert babaolajnak is szerepe lehetett.

A minta továbbörökítése

A sorozat legmegrázóbb jelenetei mégis azok, amelyekben Combs a feljelentések után egy New York-i hotelszobában, saját fiai társaságában hívogatja ügyvédeit és PR-csapatát. Ezeket a felvételeket eredetileg maga Diddy készítette egy róla szóló dokumentumfilmhez – csak nem ahhoz, amelyet végül a Netflix mutatott be.

A videókon világosan látszik, hogy egyetlen dolog érdekli: a kontroll visszaszerzése, valamint a narratíva és a média irányítása. Két – mára felnőtt – fia, Justin és Christian megkérdőjelezés nélkül, vakon követi őt, ráadásul Lil Rod (P. Diddy Love albumának producere) elmeséléséből arra is következtethetünk, hogy apa és fia együtt hajtottak végre egy fegyveres támadást is munkatársuk ellen.  

Ezzel párhuzamosan az interjúkban megtört embereket látunk: olyanokat, akik egykor kedvelték a hiphopmogult, és akiknek ezért is különösen nehéz szembenézniük azzal, hogy éppen régi barátjuk és mentoruk miatt váltak hajléktalanná, az iparágból száműzötté vagy szexuális erőszak áldozatává.

A Sean Combs: A számvetés ideje végső soron nem azért kényelmetlen, mert túl sokat mutat, bár helyenként ahhoz is erős gyomor kell, hogy megemésszük a látottakat. A sorozat egyszerre vizsgál, értelmez és felelősségre is von – ami igazán üdvözlendő, még akkor is, ha nem lehetünk biztosak az alkotók motivációjának teljes tisztaságában. De végső soron újra középpontba állítja azt az embert, akinek hatalma évtizedeken át mások elhallgattatásából épült. A figyelem központjában így továbbra is elsősorban Sean Combs áll – az áldozatok csak mellékszereplők maradnak.

Rezek Bori