„A ruhát tisztára lehet mosni, a kezemet is, de a becsületemet nem” – Dávid története

–

Kőrösmezey Dávid 37 éves, a munkahelyén napi négy órában csomagol, dobozol – jelenleg az a feladata, hogy a fogpiszkálók közül kiválogassa a selejtet. Amikor itt végez, akkor jön fel a Nyugatiba, hogy a pályaudvar előtt a megszokott helyén Fedél Nélkült árusítson, amihez luftballonokat is kínál. Kézzel tapogatja ki, amelyiket a vásárló óhajtja – egészen lenyűgöző válogatása van lufikból –, Dávid ugyanis nem lát.

„Gyerekkorom óta imádom a lufikat, egyszer farsangkor is lufiárusnak öltöztem be. Keresztanyámmal rendszeresen mentünk Fehérvárra, a vonatállomáson pedig volt egy bácsi, aki nekem nagyon tetszett, úgyhogy nagy vágyam volt, hogy én is lufis bácsi legyek. Mire a keresztanyám azt felelte: »tebenned sokkal több van«. Valahol igaza is volt, de hát minden relatív. Próbáltam megfogadni a tanácsát, dolgoztam call centerekben, meg sok más helyen is, hogy büszkék legyenek rám azok, akik segítettek az életemben. De mindenütt akadt valami probléma: vagy a szoftver vált akadálymentesség szempontjából használhatatlanná, vagy ilyesmi.”

A lufikhoz való vonzódása egészen kicsi korától datálódik: az egyik utolsó emléke, hogy alulról nézi a lufit, ahogy átszüremlik rajta a fény. Két és fél-három éves lehetett ekkor, nem sokkal később pedig elvesztette a látását, amikor egy szemdaganat támadta meg. Az intézetben, ahol akkor élt,

a gondozóknak választania kellett: lát, de akkor azzal azt kockáztatják, hogy bármikor meghalhat, hiszen ki tudja, hová terjed tovább a tumor, vagy megműtik, viszont akkor megvakul. Az utóbbi mellett döntöttek.

„Nem hibáztatom őket, úgy gondolom, jól tették, amit tettek” – mondja.

Az alapszínekre emlékszik, illetve egy női arc él benne élénken, akiről nem tudja, ki lehetett – meg persze a lufi. Egy nap, amikor felfújtak otthon egy léggömböt, a felesége, Anita megyjegyezte, milyen kár, hogy nem láthatja ilyenkor a saját arcát, legszívesebben tükröt tartana elé, hadd lássa ő is, milyen őszinte, mély öröm sugárzik rajta szét. Így jött az ötlet, hogy Dávid nagykereskedelmi kapcsolatait bevetve kezdjenek valamit a lufikkal.

Azóta mint Lufis bácsi rendezvényekre, születésnapokra jár, illetve minden hétköznap délután fél háromra a Nyugati pályaudvarra, ahol a Fedél Nélkül újság mellé léggömböket is kínál. „Laktam egy hónapot az utcán, és úgy voltam vele, hogy egyrészt ez egy lehetőség, hogy a hajléktalanság ügyét támogassam, másrészt kell a visszapillantó tükör, hogy az ember ne felejtse el, honnan jött. Néha bele kell nézni.”

Dávid születése után egy darabig egy debreceni csecsemőotthonban, majd három és fél éves korától tizenöt éves koráig egy svábhegyi gyerekotthonban élt, miután az édesanyja, aki 15 évesen szülte őt és az ikertestvérét, nem tudta vállalni a felnevelésüket.

„Én úgy születtem, ahogy a motoros meghal: szakadt a gumi.”

Tizenöt éves volt, amikor nevelőszülők vették magukhoz.

„Ekkor kezdődött az a kálvária, amit én nagybetűs életnek hívok. Addig éltem azt az életet, amit egy állami gondozott kissrác élhet: ott tanultam meg, hogy ha az embernek nincs párja, csak magára számíthat.”

Annak nagyon örült, hogy az otthonból végre elkerülhetett, ám ezúttal igen labilis körülmények közé csöppent, a nevelőszülei házassága addigra annyira megromlott, hogy másfél évvel később el is váltak. „Nem jöttem rá, hogy miért vettek épp akkor magukhoz” – mondja. „Apámnak drótkötélből vannak az idegei, vele a mai napig intenzíven tartom a kapcsolatot. Őt tekintem édesapámnak, megérdemli ezt a szót.”

Ám a nevelőanyja szerinte nehezebb eset. Ezzel együtt tudja, milyen sokkal tartozik neki, amiért végig mellette állt a nehézségeiben is, ezért a családi ünnepeket igyekszik vele tölteni. Tőle tanulta azt a mentalitást is, ami iránytű volt számára az örökbefogadása óta:

„a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket”.

Amikor a nevelőszülei szétmentek, Dávidot választás elé állították, döntse el, kivel szeretne tartani. „Én meg úgy voltam vele, hogy vagy mindkettejük árulója leszek, vagy egyikőjüké sem. Rájuk bíztam, ezt hogy dolgozzák fel, de nem tudtam választani, hiszen mindkettejüknek óriási hálával tartoztam, nem akartam segíteni haragudni a másikra.”

Mivel neki akkor már kibontakozóban volt egy kapcsolata, leköltözött vidékre a szerelméhez. „Lementem kilencven kilósan, egy évvel később hazajöttem negyvenöttel.” A lány ugyanis hazai pályán hamar színt váltott, főleg, miután felélték Dávid pénzét.

„Ott úgy tartottak engem, mint egy szolgát” – magyarázza, majd elmeséli, hogyan szökött fel Pestre… ám ott is temérdek kihívással szembesült.

Az apjához nem tudott költözni, mert olyan kicsi helyen élt, hogy ketten már nem fértek volna el.

„A fejénél a hűtő, a lábánál a zuhanyzó, közte az ágya. A nevelőanyám pedig a másik két gyerekét féltette, nehogy a család, akiknél vidéken éltem, rajtuk bosszulja meg, hogy befogadtak. Mert azok olyanok voltak. Veszélyes emberek. Nem haragszom anyámra, valószínűleg én is ezt tettem volna. A harmadik lehetőség egy régi barátnőm édesanyja volt, aki befogadott egy időre, de minduntalan a fejemhez csapdosta, hogy mi mennyibe került. Úgy voltam vele, ez így nekem nem kell, hogy félig beteszi a falatot a számba, de szíve szerint kihúzná. Én inkább összeszedem a rávalót, addig meg elhéderelek az utcán. Mindig van valahogy az életben. Bementem konyhákra, ételért cserébe felajánlottam a munkámat. Volt, ahol mondták, hogy adnak ingyen is, de nekem úgy nem kellett. Meg akartam szolgálni.”

Dávid tehát az utcára került. A szüleinek nem árulta el, milyen nehéz helyzetben van, nem akarta, hogy aggódjanak miatta. „Nem éreztem úgy, hogy tudniuk kellene, úgysem tehettek volna értem semmit.”

Amúgy sem könnyű hajléktalanságban élni, de látássérültként még több nehézséggel kellett szembesülnie.

„Volt, hogy reggel arra keltem, lelopták a cipőt a lábamról.”

Dávid elmeséli, látássérültként sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van a bűnöző elemekkel szemben is, hiszen nem tud még személyleírást sem adni. Előfordult, hogy miközben Fedél Nélkült árusított az utcán, álrendőrök környékezték meg, hogy van-e engedélye, mert ha nem, akkor fizetnie kell nekik, egy másik alkalommal azt állították, a környéken hamis pénzzel fizettek, úgyhogy szeretnék megnézni azt is, ami nála van. „Mondtam, hogy nagyon szívesen megmutatom, hiszen a rendőrség dolga, hogy óvjon és védjen, de menjünk be a kapitányságra. Erre leléptek.”

Még hajléktalanként élt az utcán, amikor egy nap egy lepukkantabb kocsmából is kizavarták, mondván: a megjelenésével rontja a bolt összképét. Ekkor határozta el, hogy öngyilkos lesz. Öntudatlanságig ivott.

„Az volt a célom, hogy ne tudjak magamról, és ha történik velem valami, az ne fájjon.”

A kórházban megmentették, majd az apja is a segítségére sietett, együtt elintézték, hogy gyorsított eljárással bekerülhessen a Vakok Intézetébe. Itt élt négy évig, ezalatt próbálta visszakapni az életét. És itt történt az is, hogy cseten összeismerkedett egy lánnyal, aki azóta a felesége. 

„Szerelem volt, első érintésre.”

Három hónap után összeköltöztek, most már tizennegyedik éve élnek együtt. „Révbe értem. Kívánom, hogy minden embernek egyszer magadassék, hogy legyen egy igaz társa jóban-rosszban.”

Hozzáteszi, bár a legnagyobb gondokat vállt vállnak vetve csinálták végig a párjával, amikor majdnem rájuk omlott a házuk, akkor nagyon sok barátjuk összefogott értünk, és segítettek nekik átköltözni a jelenlegi otthonukba. 

Amikor 19 éves volt, megkereste az igazi szüleit a gyámhatóságon keresztül. Az édesanyja, aki akkor már az új párjával élt, úgy volt vele, ha belead a közösbe, akkor hozzájuk költözhet. Erre azonban Dávid nemet mondott.

„Egy dolgot becsülök bennük: hogy nem utaztak az életkezdési segélyemre. Bár az ikertestvérem, aki közben prostituált lett, felajánlotta, hogy testvéri alapon nem tíz, csak ötezer forint lenne egy szex, de nem éltem vele.”

A vér szerinti apjával egy depressziós klubban ismerkedett meg, ahol önkéntesként dolgozott, miután valaki javasolta neki, olyan jó hatással van az emberekre, miért nem próbál meg ott elhelyezkedni. Dávid szeret az emberekkel foglalkozni, még azon is gondolkodott, hogy lelkisegély-szolgálatnál vállal állást. A depressziós klubban is abban reménykedett, hogy esetleg felveszik majd állandó munkatársnak. Itt futott bele egy férfiba, aki elkezdte mesélni Dávidnak az életét. „Egy idő után gyanús lett. Túl sok volt az egyezés. Megkérdeztem, mi az igazi neve. Mikor válaszolt, mondtam, hogy akkor én a te fiad vagyok.”

Pár alkalommal meglátogatta az apját már ebben a minőségében, de ennek az édesapja párja nem igazán örült, így végül megszakadt a kapcsolatuk. 

A sok nehézség ellenére Dávid született optimistának vallja magát. Még úgy is, hogy elé mindig több kihívást dob az élet, mint az átlagnak. A fél lába „vasalva van”, miután a vonatállomáson öt évvel ezelőtt beesett a sínek közé. „Amikor mondta a mentős, hogy sínbe kell tenni a lában, visszaszóltam: miért nem mondta korábban? Hát most másztam ki” – meséli nevetve.

De olyan is előfordult, hogy a zebrán gázolták el. „Én nem vettem észre, ő meg nem fékezett. Azóta a nagyobb átkelőknél sokkal óvatosabb vagyok.”

Dávid felesége, Anita korábban nővérként dolgozott, ám azt egészségügyi okokból abba kellett hagynia, így jelenleg otthon dolgozik, paradicsomot termeszt, ellátja a kertet és a kutyákat, jelenleg ugyanis négy kutya él velük, akiket altatás elől mentettek. Dávid nagyon szereti az állatait, nyugdíjazásuk után is megtartotta a vakvezető kutyáit. „Eszembe sem jut olyan, hogy leszolgál a kutya, és akkor leadom, mert nem fér el kettő. Addig jó volt, amíg szolgált, aztán mehet a füstre?! Szó se lehet róla.” Szabadidejében szeret zenét hallgatni, és novellákat is szokott írni, amik rendszeresen megjelennek a Fedél Nélkülben is. 

Mindent összevetve talán csak az bántja, hogy sokan úgy hiszik, a látássérült emberek nagyon jól élnek a temérdek segítségnek és támogatásnak köszönhetően. De ez igencsak távol áll a valóságtól sok esetben. A fehér botját például neki magának kell megvennie. „Támogatott háttérrel persze könnyebb boldogulni. De olyan sorssal, mint nekem, ez sokkal nehezebb.”

Úgy tartja, az ember arról nem tehet, hogy az utcára kerül. De ha ott is marad, az viszont már az ő döntése.

„Vannak nehéz sorsok, de a döntéseinken múlik, hogy mit kezdünk az élettel, felállunk-e, vagy elhagyjuk magunkat.”

Fotók: Chripkó Lili/ WMN

Fiala Borcsa