Szentesi Éva: Soha semmi nem lesz már ugyanolyan

–

„Alaposan mosson kezet, üljön le a vécére, erősítsen egy tükröt a combjára, és lazuljon el. Húzza szét a szeméremajkait, törölje át egy fertőtlenítő kendővel, az előre elkészített katétert vegye a kezébe, és keresse meg a húgycsövét (a klitorisza alatt, és a vaginája felett helyezkedik el, amennyiben nem találná.) Óvatosan vezesse a húgycsőbe a katéter síkosított végét, egészen addig, amíg el nem éri a hólyagot, amíg a vizelet szépen megindul a katéter tölcséres végéből. Alaposan engedje ki a maradék vizeletet is. Ha végzett, húzza ki óvatosan a csövet, dobja ki a szemetesbe, törölje meg magát, és mosson kezet. Fontos, hogy a hólyagban ne pangjon a vizelet, mert fertőzéshez, későbbi veseproblémákhoz vezethet.”

Most ez komoly?

Hétfőn reggel nyolckor jön a főorvos, és azt mondja, szerdán hazamehetek, mert minden rendben van, letelt a kritikus időszak, szépen beindult a bélműködés, ha betartom az étkezésem alapszabályait és a fokozatosságot, akkor teljesen meg fogok gyógyulni a sztómazáró műtétem után.

Pompás hírek, persze hogy betartok mindent, olyan szép az élet, csodálatos ez az élet, hát ezen is túljutottam, már csak két nap, és otthon vagyok. Aztán snitt.

Hétfőn délelőtt tízkor bejön az urológus

– aki a műtétemnél is bent volt decemberben, ő varrta meg a hólyagom. Azt mondja, hogy el akar végezni egy ultrahangos ellenőrzést, hogy biztosan ki tudom-e üríteni a hólyagom, mert az ürítéssel az elmúlt hetekben voltak problémák. Átmegyek a vizsgálóba, letolom a bugyimat (ez már olyan jól megy, idegenek előtt bugyikat tologatni) rám keni a hideg, jégszínű zselét, kis csigaforma a hegem alá, és megvizsgálja a hólyag telítettségét, amiben öt deci folyadék van körülbelül.

„Most pisilt?”

„Most pisiltem.”

„Akkor ez nem lesz így jó.”

Tény, elég ergyán pisilek, semmi ereje, tíz percig tart, de nem volt görcsöm, gondoltam, akkor lassan, de azért ürül.

„El kell mennie egy urodinamikai vizsgálatra, addig pedig otthon minden este önkatétereznie kell magát. Kolléganő segít, megtanítja.”

Kolléganő már hoz is egy ránézésre tizenöt centis pálcikát, azt kéne felhelyezni a húgycsövembe. A klitorisz alatt, a vaginám felett van egy pici lyuk, nem látom pontosan, szar a szemem. 

Szemészt tudna szerezni, drága doktor úr, hogy lássam is, hova dugom a pálcát?

El se tudom képzelni, hogy fogom ezt oda berakni. A tükröt hogy tartom majd pluszban a vécén, a combomra kéne erősíteni, ja, hogy ez eddig nem jutott eszembe, milyen logikus, és akkor adnak önkatéterező combra erősíthető pántot, vagy ilyesmit lehet venni a segédeszközboltban? 

A nővér jön, magyaráz, de egy kurva szót se értek, feldugja a pálcát, kellemetlen, de nem fáj, mondjuk nekem már semmi nem fáj ebben az életben, bármit csinálhatnak a testemmel.

Baszki, egyszerűbb lett volna 2014-ben meghalni a műtőasztalon, mint szívni ennyi éven át, ennyiféle cifra szövődménnyel. (Bocs, ez jut eszembe, légy hálás az életért, tudom.) 

Szép kis tisztasági csomagot kapok, pont olyan, mint a sztómaszütyő, tükörrel, használati utasítással, egy hónapra elegendő eldobható katéterrel. A saját húgycsövembe fogom feldugdosni ezt a pálcát, olyan könnyen meg lehet tanulni, majd meglátja. Pont ezt mondták a sztómazsáknál is – amúgy ki a picsa szívat, előbújhatna, mert lerúgnám.

Kezdek megbuggyanni amúgy, nem lehet kibírni

És akkor eszembe jut 2013 májusa, amikor a bokámig ért a vér, annyira ömlött belőlem, eszembe jut a doki, aki nem vette észre a hatcentis tumorom, méhszájsebnek nézte, és ecsetelte, hogy a rosszindulatú sejtek befelé nyomuljanak, mélyebbre a szövetekhez, elérjenek a méhemig, a nyirokcsomókig, kússzanak a hólyag, a petefészek, a belek felé.

Eszembe jut a doki arca, aki azt mondta, hogy „maga még túl fiatal a rákhoz”, és nem csinált rákszűrést.

Most visszapörgetném oda az időt, és azt mondanám neki: maga egy barom, és megfordulnék, lazán kijönnék, mert már mindent tudnék a méhnyakrákról, mert elolvastam volna rákedukációs bloggerek oldalán, mennyire veszélyes is tud lenni, és sajnos nincs olyan, hogy „túl fiatal vagy hozzá”, keresnék egy kurva jó dokit, aki hidegkéses kimetszéssel orvosolja a problémát, és megúsznám ennyivel. 

Majd nyolc évvel később, egy egészen másféle nő állna itt, aki nem lenne kórházban, de még csak a közelében se, egészen más problémái lennének, vagy nem is lennének problémái, mert rohadt nagy balanszban lenne önmagával, lehet, még gyereke is lenne, vagy házas lenne, vagy elvált, vagy simán csak kiegyensúlyozott, olyan, aki jógára jár és művészfilmekről ír meg divatról, a könyvei a szerelemről szólnának, nem ismerné a szenvedést, menstruálna, nem hallott volna a korai klimax fogalmáról, a nemi vágy elmúlásáról, a hüvelyszárazságról, az inkontinenciáról, fogalma nem lenne, mi az a sztóma, arról meg pláne, hogyan kell sztómazsákot cserélni, és nem nézne ilyen értetlenül egy idegen kórház idegen ultrahangos szobájában egy vadidegen nőre, aki az előbb dugott fel a húgycsövébe egy tizenöt centis pálcát, miközben azt magyarázza, hogy meg lehet tanulni, csukott szemmel is menni fog egy idő után.

Ez a nő nem lenne, aki most van. Túlméretezett, keményre fertőtlenített, leszakadt, gombtalan, kórházi hálóingben bőgő nő, csurig hugyosan, egy olyan nő, aki itt hagyja a sztómás tisztasági csomagját, és épp magához veszi a húgyosat.

Soha nem lesz vége, ugye? – kérdezem kisírt szemmel a főorvostól

A doki néz rám, nyugtat, a szeméből olvasom a választ. És mesélem neki, milyen lenne most az életem, ha anno nem diagnosztizálnak félre.

Egyedül vagyok a kórteremben. Pici terem, két ágy.

Az a vicc, hogy nem akarok hazamenni, jól elvagyok itt, végtelenítjük a bérletemet ide, minden este bejönnek, és leengedik a hólyagomat a szakértő kezek, én meg oda se nézek. Nem zuhanyzom le soha többé, nem veszem le ezt a pizsamát, egy gombbal állítgatom az ágy dőlésszögét, a diétás nővér előírja a finom kaját, hozzászokom a kórházi koszthoz, kurva édes barackdzsem, puffasztott rizses reggelek – megleszek, ne aggódjon senki, nem megyek haza, nincs életem, nem lesz soha semmi ugyanolyan, nem javul már ez meg, nem lehet megjavítani.

Az urodinamikai vizsgálatra júniusra kapok időpontot, akkor is, ha csúnyán káromkodom. Ez van, a Covid miatt mindenki hónapokat, fél évet vár.

Júniusig csak betalálok a lábam közötti apró pontba a pálcával…

Szentesi Éva

U.I.: Végül kaptam időpontot e hét csütörtökre. Történet folytatása következik...

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/champja