A nő, aki felnevelte II. Erzsébetet – mégis elbánt vele a királyi család

–

Az 1909-ben született Marion Crawford sosem vágyott arra, hogy az uralkodói család közelébe kerüljön. Épp ellenkezőleg. Tanári diplomája mellett gyermekpszichológusi képzésen vett részt, és úgy gondolta, hogy feladata az Edinburgh nyomornegyedeiben élő gyerekek segítése. Ám a nővére Erzsébetnek, a későbbi VI. György feleségének a szolgálatában állt, és arra gondolt, a húga kamatoztathatná szaktudását a hercegi udvarban.

Marion Crawford úgy vélte, haladó nevelési elveivel nem sok helye van az uralkodói családban, de nővére biztatására végül csak elutazott a Royal Lodge-ba, ahol a hercegi család lakott. Erzsébet – akit a családban csak Lilibetnek becéztek – akkor alig volt hétéves, és izgatottan várta az új dadát. Crawford csak késő este érkezett meg, de a kislány ébren maradt. Éppen a kiságyában játszott, amikor Crawford belépett. Lilibet a pongyolája zsinórját hozzákötözte a kiságyhoz, és közölte, hogy épp a lovait vezeti körbe a parkban. Crawford belement a játékba, és a kis hercegnőt hamarosan rá tudta venni, hogy feküdjön le, és végre aludjon.

Egy dada hétköznapja

Marion Crawford elfogadta a nevelőnői állást a hercegnők mellett, mert Lilibet azonnal levette a lábáról. A kislány is rajongott érte, és elnevezte Crawfie-nak. A nevelőnőnek teljes titoktartást kellett vállalnia, és azt is, hogy addig nem megy férjhez, amíg Erzsébet meg nem házasodik. Ez igen kemény elvárás volt, hiszen a 24 éves lány tisztában volt vele, hogy így „kifut az időből”, és talán sohasem lehet saját gyermeke.

De imádta a kis hercegnőket, úgy szerette őket, mintha a sajátjai lennének. És egy kicsit valóban azok is voltak, hiszen az uralkodói családokban a nevelőnő töltötte a nap minden percét a gyerekekkel, így sokszor közelebb álltak hozzá, mint a saját édesanyjukhoz.

Az arisztokrata családokban a gyerekek – legalábbis az első években – nem jártak iskolába. Erzsébet és Margit oktatási tervét Marion Crawford állította össze, és ő is tanította őket egy ideig. Természetesen a szabadidős tevékenységeket is ő szervezte.

A nevelőnőt nagyon zavarta, hogy a kis hercegnők gyakorlatilag burokban nőnek fel, elzárva a külvilágtól. Éppen ezért időnként kicsempészte őket a városba, hogy metrón utazhassanak, vásárolhassanak vagy strandra mehessenek, mint a hétköznapi emberek. Tudta, hogy szükségük van kortárs kapcsolatokra is, ezért egy lánycserkész-csapatot szervezett a Buckingham-palotába.

Igazság szerint senki sem számított arra, hogy Erzsébetből valaha királynő lesz, mivel akkor a koronát VIII. Edward viselte. Apja után Erzsébet a harmadik, Margit a negyedik volt az uralkodói öröklési rangsorban, így neveltetésük során kezdetben nem számoltak azzal, hogy esélyesek lesznek a trónra. Ám a király szerelmes lett Wallis Simpsonba, egy amerikai, kétszeresen elvált asszonyba, és hogy feleségül vehesse, lemondott a trónról. VIII. Edward 1936-os lemondását követően Erzsébet és Margit apja, York hercege VI. György néven lépett trónra.

A szerelmi botrány nagyon megrázta a családot. Marion Crawford segítette át a gyerekeket a családi viszályokkal terhelt időszakon, és azon a krízisen is, amikor szembesülniük kellett azzal, hogy fel kell készülniük a későbbi uralkodói szerepkörre. A második világháború bombázásai idején is ő volt a lányokkal a windsori kastély alagsorában, és ő próbálta megnyugtatni őket.

Marion Crawford tizenhét évig volt Erzsébet és Margit királyi hercegnők dadája. 1947-ben, amikor Erzsébet férjhez ment, Crawford nyugállományba vonult. Busás juttatásban részesült, megkapta a Királyi Viktória-rendet és a Nottingham Cottage-ot, egy elegánsan felszerelt villát a Kensington-palota területén. Végre férjhez is mehetett: feleségül vette őt George Buthlay bankár. Saját gyereke azonban sohasem született.

A kitaszítottság

Ám ez az idilli időszak nem tartott sokáig. 1948 januárjában az amerikai Ladies’ Home Journalban megjelent egy interjú Marion Crawforddal, ami óriási botrányt kavart a királyi családban. Az anyakirálynő hűtlenséggel, sőt árulással vádolta a nőt, megfosztotta minden járandóságától, és a királyi család minden kapcsolatot megszakított vele. Crawford Skóciában vásárolt magának egy házat, de a rossz híre oda is követte. Az egész ország gyűlölte, hiszen úgy vélték, elárulta a királyi családot.

Mindez jogosnak is tűnhetne, ha az interjúban Crawford kiteregette volna a királyi család szennyesét. De semmi ilyet nem tett. Diszkréten és szeretetteljesen emlékezett vissza a lányokkal együtt töltött időre, és elmesélt néhány kedves történetet. Például, hogy a hercegkisasszonyok néha összeverekedtek, hogy Erzsébet dühében egyszer tintát öntött a saját fejére, vagy hogy mennyire mély kapcsolata volt kislányként az állatokkal – különösen a kutyáival és a lovaival. Elárulta azt is, hogy bizony voltak rossz szokásaik: Erzsébet rágta a körmét, Margit pedig civakodás közben harapott.

Ám a királyi család hétköznapjairól beszélni akkoriban Angliában skandalumnak számított. Az uralkodói család az alattvalóik képzeletében valami éteri ködben lebegett, ám Marion Crawford visszaemlékezései megmutatták, hogy a hercegnők sem különböznek más gyerekektől. És ez megbocsáthatatlan bűnnek számított a királyi család szemében.

Elbocsátása és kiközösítése után az asszony könyvben is kiadta visszaemlékezéseit Kis hercegnők címen. A kötet bestseller lett, ami legalább némi anyagi biztonságot jelentett Crawford számára.

Crawfie hagyatéka

Az egykori nevelőnő tehát hazaköltözött Skóciába, és férjével együtt Aberdeenben telepedett le. Depresszióba süllyedve, magányosan élte le élete utolsó évtizedeit. A királyi család sosem bocsátott meg neki. Bár minden egyes alkalommal elhajtottak a háza előtt, amikor a balmorali kastélyukba tartottak, sohasem látogatták meg. Erzsébet és Margit sem voltak kíváncsiak soha többé arra a nőre, aki végeredményben felnevelte őket. Akkor sem lágyult meg a szívük, amikor Crawfie 1977-ben, férje halála után olyan súlyos depresszióba esett, hogy öngyilkosságot kísérelt meg – búcsúüzenetében egyértelműen utalva tettének okára:

„Elhaladt mellettem a világ, és nem bírom elviselni, hogy akiket szeretek, elrobognak mellettem az úton.”

Akkor sem keresték fel, amikor kiderült, hogy rákos, és már csak hetei vannak hátra.

Halála után előkerült egy doboz, amelyben a hercegnők gyermekkori ajándékai voltak: gyerekrajzok, kézzel készített karácsonyi üdvözlőlapok. Minden anya számára kincseket jelentenek az ilyen emlékek, hiszen arról szólnak, mennyire szeretik őt a gyerekei. Ez a bensőséges kapcsolat tükröződik a Crawfie hagyatékában megőrzött sutácska rajzokban és ügyetlenül megírt lapokban is. Az, hogy Marion Crawford ezeket évtizedeken keresztül gondosan megőrizte, jól mutatja, mennyire ragaszkodott Erzsébethez és Margithoz.

Ám Crawford hagyatékában megtalálták az asszony levelezését is a királyi család tagjaival. Többek között azt a levélváltást, amelynek témája a nagy botrányt kavaró amerikai cikk volt. A levelekből kiderül, hogy először nem a nevelőnőt, hanem a brit külügyminisztériumot kereste meg az amerikai lap, hogy kisebb sztorikat, hiteles anekdotákat szeretnének közölni a hercegnők hétköznapjaiból. Erzsébet (akkor még hercegnő) és Fülöp herceg 1947-es házasságkötése után hosszabb amerikai utazáson vett részt, és a Ladies’ Home Journal úgy gondolta, olvasói körében nagy lenne az érdeklődés egy ilyen cikk iránt.

A külügyminisztérium támogatta az ötletet, annak ellenére, hogy az anyakirálynő kezdetben elzárkózott. Végül mégis meggyőzték: jót tenne a királyi család megítélésének egy ilyen cikk. Az anyakirálynő maga kérte fel Marion Crawfordot, hogy osszon meg apróbb történeteket a lányairól a cikket készítő Dermot Morrah újságíróval – hiszen ezekről csak ő tudhatott. Azt azonban kikötötte, hogy Marion Crawford neve nem jelenhet meg a cikkben.

Hogy miként került mégis a nevelőnő neve a címlapra, nem tudjuk biztosan. Wendy Holden írónő, aki évekig kutatta Marion Crawford életét, úgy véli, hogy a férj bíztatta nyilatkozatra az asszonyt – ugyanis az amerikai lap busás honoráriumot ígért: 85 000 dollárt, ami ma mintegy 30 millió forintnak felel meg. Később ő ösztönözte a könyv megírására is.

Hogy valóban így történt-e, nem tudjuk biztosan. Ami biztos: Marion Crawford a szerződésben kikötötte, hogy a cikk csak akkor jelenhet meg, ha az anyakirálynő vagy Erzsébet jóváhagyja a kéziratot. Az anyakirálynőnek nem tetszett a cikk, de az amerikai lap ennek ellenére megjelentette.

Mindezekre csak Marion Crawford 1988-as halála után derült fény, mert a volt nevelőnő haláláig megőrizte a titkot, amely tisztázta volna: nem volt áruló, hűtlen szolga, nem pletykálkodott egykori munkaadóiról – hiszen az anyakirálynő kérésére és jóváhagyásával adta közre a történeteket, és ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak királyi felhatalmazással jelenhet meg az interjú. Csak abban hibázott, hogy végül vállalta a nevét – és ez meg is jelent a cikkben. Ezért a „bűnéért” azonban sosem bocsátott meg neki a királyi család.

2004-ben, a levelezés nyilvánosságra hozatala után a brit Channel 4 dokumentumfilmet készített Crawford életéről. Az asszony régi barátja és bizalmasa, Nigel Astell így nyilatkozott benne:

„(Crawford) mindig is reménykedett a kibékülésben, de az soha nem jött össze. Crawfie nagyon hűséges volt, és nem használta fel a leveleket saját védelmére, pedig azok bebizonyították volna, hogy jóhiszeműen járt el.”

Miklya Luzsányi Mónika