„Kiskamasz lett az unokám, és lassan kiszorulok az életéből”

–

Egy kisgyereket könnyű boldoggá tenni: fagyizás, játszóterezés, focizás a kertben, ovi után – a nagyszülőknek nincs nehéz dolguk, fürdőzhetnek az unokájuk feltétlen szeretetében és rajongásában. Aztán elkezdenek gyűlni a viharfelhők: eljön a kiskamaszkor – ez pedig egyre korábban következik be –, és a látogatások, a közös programok el-elmaradoznak. A lelkes ovis és kisiskolás élménybeszámolók helyett a gyerek a vállát vonogatja, a családi programokon a telefonját nyomkodja, ráadásul már a szüleinek sincs szüksége annyi segítségre a nagyszülők részéről, mint amikor kicsi volt a kicsi… A nagyi pedig azt veszi észre, hogy ha beszélgetnek is, a felét nem érti annak, ami a TikTok-univerzumban szocializálódott unoka mesél.

De vajon törvényszerű, hogy idővel eltávolodjon egymástól a két generáció? És ha nem, kin múlik, hogy sikerül-e átmenteni a bensőséges, szeretetteli nagyszülő-unoka kapcsolatot a kamaszkorba? 

„Az unokám még csak tizenkét éves, de már fényévekre van attól az aranyos, kedves kislánytól, aki alig egy-két éve volt. Nemrég még rohant hozzám hétvégenként, nyúzott, hogy menjünk ide-oda, elmesélte azt is, amit a szüleinek nem… Most meg már nem tudom lenyűgözni semmivel: a közös programokhoz nincs igazán kedve, inkább a barátnőivel vagy a telefonon lóg, én meg úgy érzem, lassan kiszorulok az életéből… Pedig nem vagyok egy régimódi nagymama, internetezem, sőt, számítógéppel dolgozom – mert fordítóként még mindig vállalok megbízásokat –, podcastokat hallgatok, egyáltalán nem tartom magam maradi »dinoszaurusznak«” – panaszkodik egy ismerős nagymama.     

Nagyi mint Barbamama

Dr. Tari Klaudia családterapeuta szerint nyitottsággal és odafigyeléssel megőrizhető a meghitt kapcsolat, ehhez azonban alkalmazkodásra van szükség. A nagyszülő részéről persze. Na meg arra, hogy elfogadjuk: az eltávolodás természetes jelenség. „A gyerek távolodik a szülőktől, nagyszülőktől, akár szembemenve a szabályokkal is, mert ez kell ahhoz, hogy kamaszként megtalálja a választ a »ki vagyok én?« kérdésre. Nehéz átélni, hogy a cuki, fürtös kisgyerekből egy mogorva, undok kamasz lett, de segít, ha mindig odatesszük magunkban, hogy neki ez egy nagyon fontos fejlődési feladata és azt mutatja, hogy »jól működik«” – mondja a szakember. 

Azt a nagyszülőt persze, aki egyre inkább mellőzöttnek érzi magát, ez csak részben vigasztalja. Annál is inkább, mert míg az önállósodást szintén megszenvedő szülők mellett azért mindig ott van a gyerekük, az unokát egy idő után nem lehet „kényszeríteni” arra, hogy töltsön időt a nagyszüleivel. Azaz, ha nem akarja, nem fogja meglátogatni a nagyit vagy a nagypapát, akkor sem, ha annak idején mindennap ő vitte haza az oviból.  

A megoldás – tudom meg dr. Tari Klaudiától, merthogy a nagyszülői szerep óhatatlan változására külön szakkifejezés született –, az „illeszkedő nagyszülő”. 

„A jó nagyszülő egy kicsit olyan, mint Barbapapa vagy Barbamama: úgy alakul, ahogy éppen az unokája életciklusa, szükségletei megkívánják.

El kell fogadnia, hogy az unokája már nem kisgyerek, és nyitottnak lenni a következő életszakaszára is. Nem az a lényeg, hogy megtanuljon minecraftozni (már csak azért sem, mert annyira gyorsan változik minden, hogy még a szülők sem tudják követni az aktuális kedvenceket), hanem hogy nyitott legyen. Hogy meghallgassa, az unokája a barátaival mit játszik, miről beszélgetnek, hogy milyen kapcsolatok alakulnak az életében. Ha emögött nincs valódi kíváncsiság, azt a gyerek érezni fogja és bezár, de ha a nagyszülő visszakérdez, ha érdeklődik, akkor szívesen fog mesélni. Kapcsolódás lehet az is, ha a nagyszülő meghallgatja az unokája zenéit; a nagyfiam például nemcsak rendszeresen megmutatja az aktuális kedvenceit, de van, hogy együtt táncolnak rá a nagyapjával” – mondja a családterapeuta. 

A közös pókertől a körömvágásig

Ahogy a leválás szükségszerűségét, úgy azt is el kell fogadni, hogy kiskamaszkorban már fontosabb a barátokkal töltött idő, mint a családi programok. De mi lépjen – ha léphet valami egyáltalán – a korábbi unokás fagyizások és közös focizások helyére? És főleg hogyan? 

Jó hír, hogy a családterapeuta szerint a nagyobb gyerekekkel is megteremthetők a kapcsolódási pontok. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy a nagyszülői feladat, akárcsak a szülői szerep: munka. 

„Ahhoz, hogy a kötődés kialakuljon és megmaradjon hosszú távon, energiát és időt kell tenni bele, például közös rituálékat kell teremteni. Nálunk a játék az egyik ilyen kapcsolódási pont, az apósom kicsi koruk óta sokat sakkozik az unokáival. Ha ezek a kis szokások megmaradnak, akkor a gyerek szívesen fog ebbe bekapcsolódni. Nem pont úgy, mint kisiskolás korában, amikor a nagypapa ment érte a suliba és mindennap sakkoztak, lazulni fog a dolog, de, mondjuk, havonta egyszer leülnek és játszanak egy jót” – hoz egy lehetséges példát dr. Tari Klaudia. Hozzáteszi: az a nagyszülő, aki a kisunokájával szívesen játszik Fekete Pétert, a következő időszakban játszhat például makaót, kamaszként pedig már pókerezhetnek is együtt… 

A közös rituálék erejét nem szabad lebecsülni, még akkor sem, ha apró, mások számára jelentéktelen dolgokról is van szó.

Hallottam olyan kiskamaszról, akinek a mai napig a nagymamája vágja a körmét, mert azt mondja, ő ezt szépen, finoman csinálja. Közben persze megindul egy beszélgetés, ahol a nagyinak elég „csak” értő figyelemmel jelen lennie, hogy létrejöjjön egy mély érzelmi kötődés. „Én például réteskészítés közben beszélgettem nagyon sokat a nagymamámmal, a mai napig emlékszem a történeteire, még a régi szerelmeiről is mesélt... Ismerek olyan férfit, aki a horgászat szeretetét kapta a nagypapájától, akivel minden hétvégén kijártak horgászni, és ezt adja tovább a saját gyermekének is, így kapcsolódva hozzá” – meséli dr. Tari Klaudia. 

A beszélgetés erejét, pontosabban a hiányáét, magam is tanúsíthatom: imádtam a nagymamámat, aki a család összetartó motorja volt, elkényeztetett minket, és mindig lehetett rá számítani, de ahogy nőttem, úgy lett egyre inkább két teljesen külön világ a miénk. A sztorizgatásomra többnyire kedves hümmögés volt a válasz, egy idő után pedig nem maradt más híd a világaink között, mint a vasárnapi sütemények…    

Együtt is, külön is: a nagy családi nyaralás ereje

Lehet kapcsolódási pont az utazás, a kirándulás is, hiszen egy kiskamasz még szívesen megy el kalandozni a nagyival, élvezi, hogy rajta keresztül, vele együtt megismerhet egy más világot. (Feltéve persze, hogy nincs kötelező jellege a programnak.)

„Van a baráti körünkben egy lány, aki még egyetemistaként is a nagymamájával utazott el Dubaiba… Sok családban a közös nyaralás az, ami összehozza a generációkat, ezt a kamasz gyerekek is nagyon várják. Nálunk évente egyszer összegyűlik a nagycsalád, hazajönnek külföldről a húgomék, együtt nyaral három generáció. Ilyenkor megvan a spontán, kötetlen együttlét, a kamasz gyerekeknek pedig az a szabadságuk, hogy például elengedjük őket szórakozni együtt” – meséli dr. Tari Klaudia. 

Nem elég azonban meghallgatni az unokát, el is kell fogadni, hogy ma már nem úgy működnek a dolgok, mint régen. Ez gyakran a saját gyerekünkkel szemben sem egyszerű, a mai nagyszülők idejében például még szó sem volt igény szerinti szoptatásról. Pedig

ha el tudjuk fogadni, hogy a fiunk/lányunk máshogy neveli a csemetéjét, mint mi annak idején, könnyebben megbarátkozunk azzal is, hogy az unokánk világa is nagyon más, mint akár csak a tíz-húsz évvel ezelőtti.

Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Márpedig ez az elfogadás kell ahhoz a kommunikációhoz, ami a generációk közti megértéshez és bensőséges kapcsolathoz vezet.    

„A biztonság és az autonómia mellett alapvető szükséglete a gyereknek az is, hogy szabadon kifejezhesse az érzelmeit. Hogy tudja, bármit mond, elfogadják. Ha kicsi korától hozzászokik, hogy nyíltan kommunikálhat a családban, akkor ez kamaszkorban is megmarad, és nem kell találgatnunk, miért zárkózott be a szobájába” – hívja fel a figyelmet a szakember. Sőt, teszi hozzá, mivel a gyereknek nem a nagyszüleiről kell elsősorban leválnia, akár még jobban is elfogadja a nagymama vagy nagypapa tanácsait, mint a szüleiét. És mivel a nagyszülőknek több türelmük és több idejük is van, sok esetben jobban rá tudnak hangolódni az unokájukra.   

WMN szerkesztőség