Ha boldog cicát akarsz, ne emberi érzésekkel ruházd fel, hanem értsd meg a viselkedését

–

Kicsivel több mint egy évvel ezelőtt fogadtuk be ezt az akkor még tenyérben elférő, csipás szemű, szégyenlős kiscirmost, aki – túlkényeztető bánásmódunk mellett – pár hónap alatt szépen megnyílt, és mára egy konyhapulton pöffeszkedő, a golyói (helyét) nyalogató kandúrrá változott. Bár örülünk a jókedvének, az együttélés egyre nehezebbé vált, így a nagyjából 246. átvirrasztott éjszaka, 37. Jackson Galaxy-videó és a 3. feleslegesen megvásárolt kaparófa után eldöntöttük, külső segítséget kérünk a nevelésében. Így jött képbe Németh Nikolett Nea, a Macskaszemmel oldal üzemeltetője, aki nemcsak a mindennapi rutinunkat, de a cicákról való teljes gondolkodásunkat átformálta. Hadd meséljek róla.

És akkor megérkezik a cicasuttogó

Mosolygós, vagány nő lép be hozzánk, hosszú raszta tincseiről akkor is rögtön felismerném, ha nem beszéltünk volna már korábban erről. Gyorsan kiderül, ő a kisállatok Mikulása: táskájából cicajáték, jutalomfalat, macskamenta kerül elő, és még a kutyánknak is hozott egy kis kedvességet, pedig most nem ő a főszereplő. Beszélgetésünk alatt folyamatosan foglalkoztatja Fabriciót, aki viselkedésével remekül szemléltet mindent, amit Nikole a macskák természetéről mesél. Nem vitás: ez a nő olvassa minden mozdulatát, tekintetét, szándékát, és ahogy azokba beavat, lassan összeállnak előttem egy puzzle darabkái.

Nikole egész életét végigkísérték az állatok, a kezdőlöketet egy dunai móló alól mentett, fehér-vörös kiscica szomorú sorsa adta meg.

„A családom arra tanított, hogy szeretni és tisztelni kell az állatokat, apa rendszeresen mentett kutyákat, görényeket. Azonban sajnos arról nem volt akkor még elég információnk, hogyan lehet boldog és biztonságos életet biztosítani nekik. A vörös kismacskát az asztmánk miatt nem vihettük haza, így kijárós cica lett a nagyimnál, és sajnos egy évvel később megmérgezték.

Még csak kilencéves voltam, de nagyon bennem maradt az emlék. Nem értettem, miért ez a megoldás, miért kell bűnhődnie egy állatnak, csak mert valakinek kényelmetlenséget okozott”

– meséli. Nikole-ban a segítés vágya és az igazságtalanság elleni küzdelem ereje felnőtt korára is megmaradt. Önkénteskedni kezdett, majd egy utolsó esélyes, rossz állapotú cicákkal foglalkozó szervezetnél kötött ki. Civil, grafikusi munkája mellett töretlenül dolgozott: hajnali négykor kelt, hogy még a munkaidő megkezdése előtt elvégezze az almozást, etetést és szocializálást, és ez idő alatt egyre többet tudott meg a macskák természetéről.

„Szörnyű sorsú állatokkal találkoztam, de rengeteget tanultam tőlük. Egy macska akkor sem adja fel a küzdelmét, ha elütötték, ha FIV-es vagy egy betegség miatt a fél arca hiányzik. Ezek az állatok élni akarnak és szocializálhatók, nekem pedig kutya kötelességem segíteni ebben. De ehhez meg kellett értenem a működésüket, rá kellett jönnöm, hogyan férkőzhetek a bizalmukba” – meséli.

„Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden cica a kaja-simogatás-szabadság tengelyen működik, holott a legfőbb igényük a biztonság.”

Amikor arról kérdezem, honnan gyűjtött be ennyi tudást, elmondja: egyrészt autodidakta módon, saját megfigyelésein keresztül, másrészt pedig az állatorvosokkal való folyamatos egyeztetésből tanult. A keze alatt a legdurvább esetek fordultak elő: voltak lebénult állatok, akiknek a fizioterápiáját kellett segítenie, megvadult, traumatizált kandúrok, akiknek injekciót kellett adni, és nagyon félős cicák is, akik rettegtek az emberi érintéstől.

Persze – ahogy az külső szemlélőként is sejthető –, ez a munka nem egy lelki sétagalopp. Nikole, amikor már végleg kimerült, elhagyta a szervezetet, és saját vizekre evezett, de a gondozás legfontosabb tanulságát magával hozta: a szocializálás kulcsa az, hogy megértsük a macskák szemléletét. Ez a gondolat vezeti friss vállalkozása, a Macskaszemmel kapcsán is, az a célja, hogy edukálja a gazdikat, és rámutasson: a cicák viselkedése nem ok, hanem tünet. 

„Azt tapasztalom, hogy a gazdik nem kapnak elég információt az állatokkal kapcsolatban. Ebben az állatorvosok és az állatvédők játszhatnának kulcsszerepet, de sajnos kegyetlenül leterheltek, nem marad erre kapacitásuk. Pedig a legtöbb gazdinál ugyanazok a témák, viselkedési nehézségek merülnek fel, amiket célzott segítséggel helyre lehetne tenni. Ennek ellenére,

míg Amerikában már régóta szakmának számít a macskatrénerkedés, addig Magyarországon maximum hobbi lehet. Szóval gondoltam, megpróbálom”

– meséli.

Először tisztázzuk, milyen is ez a bonyolult „szerkezet”: a macska

Bár az összes információ átadására kevés lenne ez a másfél óra, valamint a cikk terjedelme, Nikole mégis vállalkozik a lehetetlenre. Amikor arról kérdezem, hogy tulajdonképpen mi az a macska, válaszánál a leggyakoribb tévhitekből indul ki. Például abból, amit már fenn is említettem: a macska ösztönlény, akinek a különböző cselekedeteit teljesen más motivációk hajtják, mint minket. Ha az értelmezésükkor magunkból indulunk ki, könnyen félrekódolhatjuk a látottakat, ezáltal felruházhatjuk őket olyan érzésekkel, amik finoman szólva is tévesek. Na de mi áll a viselkedésük hátterében, ha nem az általunk ismert motivációk? 

Nos, például az, hogy territoriális lények, és a területük felosztásában pontosan ugyanazokat az erőforrásokat keresik, amiket a vadonban olyan jól kitapasztaltak: a biztonságos alvó- és megfigyelőhelyet, az ürítésre alkalmas területet, a táplálékot és a törődést. Ha ezeket az aranyszabályokat megértettük és a cicánk szemén keresztül tudjuk nézni, máris értelmet nyer számtalan más dolog is. Amikor felvetem Nikole-nak azt a régi mondást, miszerint a kutya az emberhez, a macska a helyhez kötődik, ő pontosít: tény és való, hogy a terület kulcsfontosságú, azonban ennek szerves eleme a gazda személye is, aki a cicával él. A macskák szagokkal, egészen pontosan feromonokkal kommunikálnak, így amikor a cicád az arcával, a hasa aljával és a mancsával jelöl, akkor gyakorlatilag üzeneteket helyez el a lakásod különböző pontjain.

„Amikor az arcát a bokádhoz, a laptopodhoz, az előszobákban hagyott cipőkhöz dörgöli, az azt jelenti: ez itt az enyém, ez biztonságos számomra, ezért megjelölöm.

És igen, ebbe bizony beletartozik a gazdi is, aki a területe egyik legfontosabb eleme: ha hozzád dörgölőzik a cicád, jobb, ha tudod, biztonságot jelentesz számára”

– mondja el Nikole, hozzátéve: a cicák meg is tudják kóstolni a szagokat a szájukban lévő szaglószerv segítségével, aminek a bejárata az első fogak mögött helyezkedik el. Ha szaglászás közben kinyitják a szájukat, egyúttal lezárják a légcsövüket, majd az illatot a szaglószervükbe préselik, ami ízzé válik, ennek hatására pedig az agyukban különböző információk állnak össze.  

Minél jobban megérted, annál boldogabb cicát nevelhetsz

A cicanevelés – a fenti képletet tekintve – látszólag könnyű, mint az egyszeregy: ha szem előtt tartjuk a szükségleteik legfontosabb elemeit – tehát a vadászatot, a táplálkozást, a mosakodást és az alvást –, és megfelelően dekódoljuk az olyan kommunikációs formáikat, mint a jelölés vagy a dörgölőzés, máris könnyebben összhangba hozhatjuk saját napirendünket a szükségleteikkel. Persze ez nem mindig ennyire egyszerű.

„Vannak jellemző, visszatérő viselkedésbeli nehézségek. És azért nem »problémát« mondok, mert valójában ilyenkor nem a cica problémás, hanem egy külső vagy belső tényezőre ad egyfajta reakciót. A leggyakoribb ezek közül a jelölés, a kaparás és a hajnali ébresztés: míg előbbi mögött akár egészségügyi ok is állhat, utóbbi kettő általában a cica energiaszintjével áll összefüggésben.

A jó hír azonban az, hogy a macskák sokkal könnyebben alkalmazkodnak, mint elsőre gondolnánk. Ahogy a vadonban megtanulják, hogy a madarakkal együtt keljenek, úgy nálad is megtanulhatják például azt, hogy a kaputelefon csengése az érkezésedet jelenti”

– mondja el Nikole, hozzátéve: ha segítjük őket a rutin kialakításában, máris könnyebben összefésülhető lesz a bioritmusunk.

És hogy ehhez mi kell? Valójában csak kísérletezés és némi kreativitás. Napi 2×20 perc játék egy egérre vagy madárra emlékeztető tárggyal megadja a vadászat élményét, az ezt követő etetésben megvalósul a préda elfogyasztásának aktusa, utána pedig már jöhet is a tisztálkodás és az alvás. És ha a napunk megfelelő pontjaira szúrjuk be ezeket a rituálékat, viszonylag gyorsan átáll a cicus is – mondja el, miközben Fabricio mellettünk példát statuálva mosakszik és készülődik az alváshoz.

Persze elkerülhetetlen, hogy néhány esetben a cica ne próbálja meg feszegetni a határainkat, de ilyenkor is a pozitív megerősítésre érdemes hagyatkozni fizikai fenyítés helyett. Bár gazdiként én is jól tudom, hogy a sokadik átvirrasztott éjszaka, széttört üvegpohár és eljátszott karkötő után könnyen elszakad a cérna, Nikole elmondja: az ütlegelés nemcsak morálisan, de hatékonyságát tekintve is megkérdőjelezhető, ugyanis: 1.) a legtöbb macskának ennél magasabb a fájdalomküszöbe, 2.) nem az lesz a konklúziója, hogy rosszat csinált, hanem hogy a gazdája rossz arc.

„Fontos megértenünk, hogy ezeknek a dolgoknak nem a rosszaság vagy a gonoszság a célja, hanem egy szükséglet, ami nem lett kielégítve.

Pultra mászik a cica? Lehet, hogy magasabban akar lenni, mert fontos számára, hogy kilásson. Leveri az ékszereket? Valószínűleg levezetetlen energiákkal van tele, és több játékra, vagyis vadászatra lenne szüksége. Jelöl? Lehet, hogy stresszes, szorong, nem érzi magát biztonságban. Frusztrált? Lehet, hogy nem kap elég privát szférát” – sorolja Nikole az okokat. 

„Ha pedig szeretnénk megerősíteni a köztünk lévő köteléket, figyeljünk oda a szükségleteire. Ha folyamatosan keresi a tekinteted, rendszeresen odamegy, miközben dolgozol, talán több szeretgetésre van szüksége. És egyáltalán nem baj, ha épp nem érsz rá vagy nem akarsz felállni munkából – egy kis simogatás, a tekintetetek összetalálkozása, vagy egy melléd elhelyezett pokróc, amire ráfektet, már megadja számára azt a figyelmet, amire vágyik.”

Miután Nikole kilép a lakásunkból, még hosszan ülök a kanapén, szemezek az asztal közepén alvó, macskamentától bódult szőrcsomóval. Ütemesen emelkedik és süllyed a cirmosbunda, néha megrándul a szája széle, valószínűleg álmában épp a tejfölös dobozt nyalja tisztára. 

Most válik világossá, mennyire félreértettem Fabri viselkedését, milyen sokszor kódoltam félre az idegesítő kis szokásait, hányszor voltam feleslegesen mérges a „személyem ellen” elkövetett bűncselekményekért. Persze – hogy egy kicsit felmentsem magam – ember legyen a talpán, aki hajnali háromkor is képes empátiával viszonyulni az ébresztésre, mégis, most, hogy megértettem a mozgatórugóit, hirtelen sokkal erősebb empátiát érzek iránta. Hosszú út áll még előttünk, nem vitás. De azt hiszem, az első lépést megtettük – és ehhez sokkal inkább kellettem én, mint ő. 

Fotók: Lőrincz Emma/ WMN

Takács Dalma