–

Megtalálta velük a hangot

Világéletében volt saját állata, aztán már önkéntes munkát is vállalt menhelyeken. A HEROSZ-nál kezdte macskásként, meg is jegyezték a többiek, hogy milyen jól viszonyulnak hozzá a gondozottjai. A Noéban inkább a kutyáknál volt szükség a munkájára, és velük is ugyanúgy megtalálta a hangot – volt, akit csak ő tudott megfogni, ha gyógyszerezni vagy oltani kellett. Különösen közel álltak a szívéhez az úgynevezett nehéz esetek, akiket látni is alig lehetett, mert csak enni jöttek elő, a közeledésre pedig támadással reagáltak.

„Sok cicát és kutyát haza is vittem ideiglenesen, hogy szocializáljam őket, és így örökbe adhatóvá váljanak” – meséli.

Ez pedig, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de általában sikerült. Volt például egy németjuhász, aki kétszer is megjárta a menhelyet, először még kölyökként, aztán valaki örökbe fogadta ugyan, de egy-másfél éves kora körül visszavitte. A reményvesztett árvából a törődésnek köszönhetően kiegyensúlyozott kutya lett, és a második, immár végleges gazdi szerint minden további nélkül le lehet vinni a futtatóba is.

Nem agresszív, csak fél

„Egyébként tipikus, hogy az emberek kölyökben gondolkodnak, aztán ha az megrágja a cipőt, vagy nem tud szépen sétálni, már nem kell. Pedig az idősebb állatok között is igazi egyéniségeket lehet találni, és legalább annyira ragaszkodnak a gazdihoz, mint azok, akiket kiskorukban fogadtak örökbe” – mondja Attila.

Példaként Kemeny (ejtsd: kemeni) cicát említi, aki hétévesen került hozzá. Kemenynek voltak ugyan gazdái előtte, ám mivel rátámadott az idegenekre, és a pár gyereket tervezett, már az altatáson gondolkodtak. Egy utolsó esélyt azért még szerettek volna adni neki, de a kis „pufogó viperát” senki sem fogadta – csak Attila.

Kemeny

„Eleinte rám is fújt, épp csak beadtam neki az ételt a kennelbe, és már húztam is vissza a kezemet. Az almozáshoz serpenyővel kellett lefogni. Három hónap alatt – kisebb visszaesések után – lenyugodott, és kedves, bújós cica lett belőle. Csak oda kellett figyelni rá. Engem kutyaként követ a lakásban, de a vendégekhez is odamegy.

A legtöbb agresszív állat nem valamilyen betegség miatt, hanem félelmében támad

– így volt ez Kemenyvel.”

Szeretem a cicámat

Hét éve kezdte írni a Szeretem a cicámat blogot, ami eleinte inkább napló volt a nála lévő cicákról.

„Olyan bejegyzések kerültek bele, mint például »ma nem morgott rám« vagy »ma mert enni előttem«. Azért volt szükség erre, mert az ember úgy érezheti, nemigen változik a helyzet, de ha visszatekint a kezdetre, máris látja, hogy ahhoz képest mennyit haladt.”

Idővel egyre többen kérték a segítségét, hogy jobbá váljon a viszonyuk a saját cicájukkal. Attilának pedig nemcsak személyes tapasztalata volt ezen a téren, hanem képezte is magát, például a macskasuttogóként is emlegetett Jackson Galaxy sorozatát és könyveit nézte-olvasta. Így aztán egyre több ismeretterjesztő írás is megjelent a blogon a legkülönfélébb, sokakat érintő témákban:

hogyan szoktasd össze a cicádat a másik cicáddal vagy a kutyáddal, mit tegyél, ha bepisil-bekakil vagy éjjel randalírozik, és persze rendszeresen érkeznek megkeresések az örökzöld „agresszivitás” kapcsán is.

„Mostanáig körülbelül ötszáz gazdinak tudtam közvetlenül tanácsot adni, és nyilván még többen vannak, akiknek közvetve, a bejegyzéseken keresztül. Sokszor mondják, hogy »nekem könnyű, mert értek a cicákhoz«. Valójában azonban nem értek hozzájuk – és nemcsak én, hanem senki más sem. Én csak figyelek rájuk, de ezt a gazdi is meg tudja tenni. Rá tudok világítani dolgokra, olyanokra, amiket a gazdi nem vesz észre, vagy nem is ért, de a siker kilencven százalékban a gazdin múlik: neki kell ismernie a cicáját – vagy megismernie, ha eddig nem sikerült –, neki kell az időt és az energiát ráfordítania, hogy megoldja a felmerült helyzetet.”

Safranek, Attila első cicája

A szilveszterkor elveszett állat még megkerülhet!

A blog mellett megszervezte a Szilveszteri Állatmentő Ügyeletet is, ami bátran nevezhető hiánypótlónak. Bár köztudott, hogy a pirotechnikai eszközök micsoda károkat képesek okozni, még mindig sokan használják nagy kedvvel ezeket. Egy állat pedig, ha nincs biztonságos helyen, a fény- és hanghatásoktól megrémülve csak menekülni képes, és lehet, hogy soha többé nem talál haza. 

Az állatmentők munkája ilyenkor megsokszorozódik, koordináció híján azonban sokáig nehéz volt megszervezni a mentéseket. Ha talált állatról érkezett információ, elkezdődött a telefonálgatás: ki tud odamenni, kinek van chipolvasója, hol tudják elhelyezni és így tovább. Az óév utolsó és az új év első napjaiban több mint kétszáz önkéntessel működő ügyelet éppen ezt a problémát igyekszik kiküszöbölni:

„A cél az, hogy összehozzuk az elveszett állatokat – főleg kutyákat, ritkábban cicákat –, a megtalálókat és a gazdikat. Van egy adatbázisunk megyékre lebontva, ahol látható, hogy kit mivel lehet hívni.

A Facebook-oldalunkra feltesszük az elveszett és a megtalált állatok képét. Mindemögött pedig telefonos koordináció áll. Így sem egyszerű a helyzet, de mégiscsak van egy kiindulási pont.”

Az ügyeletnek évi nyolcszáz–ezer állatot jelentenek be, ám valójában bizonyára több ezer is lehet. Annak, akinek szilveszter tájékán elveszett az állata, érdemes az ügyelet albumaiban is körülnéznie! 

 

Tojás, Tofu, Lucky Luke

Attila jelenleg a már említett Kemeny mellett két idősödő, de lélekben fiatal kutyával és egy másik cicával osztja meg az otthonát.

„Tojást a NOÉ környékén találtam, egy rottweiler kislánnyal kóboroltak. Hagytam elmenni őket magam mellett, majd behívtam őket, ők pedig bejöttek, és engedték, hogy pórázt tegyek rájuk – a többiek csodálkoztak is, mert nekik két hónapja nem hagyták megfogni magukat. Mivel borzasztóan ragaszkodtak egymáshoz, először a különléthez kellett hozzászoktatni őket, hiszen egy állatot mindig könnyebb örökbe adni, mint kettőt. A rotinak lett is gazdája, Tojásnak azonban, aki külsőre csak egy átlagos keverék, nem volt ilyen szerencséje.

Tofu és Tojás

Félős is volt, ezért kutyaiskolába hordtam, ahol nagyon jól megtanult csoportban működni. Mégsem kellett senkinek, így a tanfolyam végeztével hazahoztam – túlságosan megkedveltük egymást az együtt töltött idő alatt.

Tofut szintén a menhelyről hoztam. Őt sem akarták örökbe fogadni, pedig ő tökéletes volt: az első perctől kezdve szeretett mindenkit, és a szobatisztaságot olyan komolyan vette, hogy csakis a visszakerülésekor karanténül szolgált méretes mobilkennelen kívül volt hajlandó pisilni. Ahogy Tojás, ő is ideiglenesként kezdte nálam, aztán mindketten maradtak végleg.

A másik cicámat, Lucky Luke-ot Tojás találta sétáltatás közben. Akkoriban öt–hat cica volt nálam, többet nem is szerettem volna, de enni azért rendszeresen adtam neki. Egy idő után már várt rám, aztán együtt sétált velünk, a séta végén pedig egészen a kapuig kísért minket, és ott nyávogott. Aztán egyszer felvittem. Bár eleinte ő is gazdakereső volt, annyira ragaszkodott hozzám, hogy már nem is adtam volna senkinek.”

Lucky, Tojás, Tofu

Glória cica a legnagyobb ajándékot adta

Nincs állatmentés kudarc nélkül – Attilának is több szeretett állatától kellett már elbúcsúznia. Ilyen volt a korábban bántalmazott, vesebeteg és leukózisos Glória cica is, akit hónapokon át hordott kezelésre. Végül el kellett engednie – de ebben az utolsó időszakában a korábban bántalmazott kis jószág végre meg tudott nyílni, és a betegsége ellenére úgy élt, ahogy egy cicának élnie kellene.

„Munka után kitakarítottam, lerendeztem a kutyákat-cicákat, majd mentünk a rendelőbe Glóriával. Egyszer, miközben ment az infúzió, átmászott az ölembe, amit korábban sohasem tett.

A legnagyobb ajándékot adta nekem. Az állatok egyébként tudják, ha jót akarunk nekik: fejlettebb a nonverbális kommunikációjuk, mint a miénk, szagokból, hangsúlyokból is megéreznek olyasmit, ami mi nem. Ezért is fontos, hogy ha például orvoshoz kell vinni az állatot, vagy beadni neki gyógyszert, a gazdi próbáljon úgy viselkedni, mint bármikor máskor – így az állat is nyugodtabb lesz.”

Glória

Közelebb hozni embert és állatot

Attilának a saját állatai és a sok önkéntesség mellett van „rendes” munkahelye is: egy bankban dolgozik ügyfélszolgálatosként. Vagyis nemcsak állatokkal, hanem emberekkel is kommunikál, sőt igyekszik egymáshoz közelebb hozni őket. Ebben azonban az információáramlásnak is ugyanolyan fontos szerepe lenne – de e téren még van hová fejlődni Magyarországon.

„Nem az a baj, hogy az emberek nem tudnak megtenni valamit, hanem az, hogy nem tudják, hogyan tegyék. Ezért sok állat marad az út szélén.

Az állatmentő szervezetek végeznek ugyan felvilágosító munkát, de a felelős állattartást már az iskolákban is tanítani kellene, ahogy azt is, hogy mi a teendő, ha kóbor vagy bántalmazott állattal találkozunk. Sajnos erre szinte semmi pénz nem jut. Pedig az edukáció jobban működne, mint a büntetés, hiszen utóbbitól a gondolkodás nem változik meg.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Így lehet jobb hely ez a világ

Addig is azt kéri, ha lehet, ne hagyjunk sorsára egy állatot se, mert, mondjuk, sietünk a munkába. Szerinte a legtöbb ember és főnök is megértő tud lenni ilyen helyzetben, de ha mégsem, akkor érdemes elgondolkoznunk, hogy jó embernek dolgozunk-e. Mert munkahelyünk lehet másik, még jobb is, de annak az állatnak ez az egy élete van, és lehet, hogy a következő pillanatban elüti egy autó. Kérjünk segítséget, próbáljunk chipet olvasni egy MOL-kúton, vagy akár haza is vihetjük egy éjszakára. Mindez persze jár némi kényelmetlenséggel, de cserébe legalább ennyit kapunk is. Nem kell mindannyiunknak állatmentőnek lennie, de minél több érzékenységgel fordulunk más élőlények iránt, legyen szó akár állatról, akár emberről, annál jobb hely lesz ez a világ.

Mezei M. Katalin

A képek az interjúalany tulajdonában vannak

Szerzőnk, Mezei M. Katalin nálunk megjelent korábbi írását is olvasd el: Már inkább macska vagyok, mint ember